Tesco különszolgáltatás - avagy időrabló röhögnivaló

Ismét lehetetlen dologra vállalkoztam – hiába no, ez valahogy a véremben van -, múlt héten nyakamba vettem három kölköcskémet és immár sokadszori esküdözés ellenére is, hogy soha többet!, elmentünk a Tecsóba a heti nagybevásárlás céljából.

Mivel maga a vásárlás akkora élmény tud lenni izgága, hangos, marakodós, vihorászós, duzzogós, minden törékenyt leverni akaró gyermekeimmel, hogy szinte sokkban vagyok, mikor idegtől remegő szájszéllel, tikkelő, véreres szemekkel kifelé gurítom a felpúpozott bevásárló kocsit. Ez legyen mentségemre mondva, hogy szinte csak Ilyen ici-picin múlt, hogy bepalizzanak.

Szóval haladunk kifelé, megcsodáljuk a pénztárak háta mögött mosó hatalmas mosógépet a tisztítóban, játszunk egy lottót, kerülgetjük az embereket, minden kirakatüveget összetapogatunk és lehetőleg az orrunk nyomát is rajtahagyjuk, jobb esetben a szánkét is, de már majdnem kiérünk, mikor nagyon határozott fellépéssel elém penderül egy fiatalember. Igyekszem egy szuszra magamba szívni nem mindennapi látványát és közben hallgatom szavait: Bla-bla-bla-bla-bla………..

Félhosszú haja csak fufrunál mondható igazán kiteljesedni, azt gondosan hordja féloldalasan fésülve, mintha kalóz lenne és szemkendőként funkcionálna bal szemén. Ha már a szemnél tartunk, szintén akkurátusan kiválogatott szemüvegkeretet visel, olyan ByeAlex-es, vagy retró, vagy SZTK-s, vagy mittudoménmilyen cuccot, ez a menő most vagy mi a bánat, pedig még élénken él bennem, hogy általánosban vinnyogva röhögtünk a hasonlatos látógéppel megáldott bénák felett (közöttük voltam ám én is, jó sokáig…) a lényeg, elég ótvar benyomást tesz rám a srác. Amúgy girnyó pasink testén ing és csőfarmer (utóbbiból hátul kikandikál az alsógatyesz korca, ami számomra nagyon broáf érzést keltegetett, de szerencsére ritkán fordított hátat emberünk). Életkora úgy a huszonöt és a halál közt tehető, de egy évvel sem több, ez tuti. Modora lehengerlő, talán azért, mert az ember nem nagyon tudja hova tenni a külseje miatt, elsőre kissé drogos, kissé elvont értelmiségi, kissé korát meghazudtoló Woodstockos, de alapvetően a saját karikatúrája önmagának. Hangja meglepően mély, már-már kellemes, bár kicsit hadaró, kételyeket ébreszt az emberben, hogy vajh’ a saját neme avagy az ellenkező felé vonzódik inkább…

Kötelességtudóan iszom szavait, mint említettem: bla-bla-bla-bla-bla. Közben sasolom három csemetémet, mit borítanak ki, hová rángatják a bevásárló kocsit, kinek mennek neki stb. Már majdnem szavába vágok hótt bunkón, hogy kösszépenszevasz, amikor megüti füleimet az első értelmes mondat emberünk szájából: Plusz 1000 pont a klubkártyán.

Ez tetszik. Aki nem ismerné, ez a rendszer, arról szól, hogy a klubkártyán gyűlő pontok, amiket bevásárláskor kapunk, később beválthatók, levásárolhatók.

Pasi látta, hogy horogra akadtam, ezért darálja tovább a jól betanult szövegét. Agilis, meggyőző és rohadtul érti a dolgát, annak ellenére, ahogyan kinéz.

Szépen lassan egy kis pulthoz vonszolja a hegynyi bevásárló kocsit, figyelmen kívül hagyja, hogy közben három gyerekem három irányba igyekszik azt visszahúzni, nem kis madárcsicsergés és vihogás közepette. A pultnál egy nagyon nőcis, nagyon magas, nagyon szőke, nagyon fiatal, nagyon ártatlanul buta mosolyú kis csajszi áll és mutogatja hónál is fehérebb fogsorát boldogra, boldogtalanra egyaránt. Már csak a szépségkirálynős csuklótekergető integetés hiányzott, hogy teljes legyen a kép.

Kissé bizalmatlanul méregeti zsáknyi kukacra emlékeztető három kölkömet: zavartan topog magas sarkain, talán attól tart, gyerekeim észrevétlenül lelopják a körmein csillogó, fényes-rózsaszín körömlakkot, vagy a szájfényt az ajkairól, esetleg orvul kiegyenesítik a nagy gonddal bodorított hullámokat a hajából... Kezdem megbánni, hogy nem oldottunk kereket azonnal.

Retro fazonunk a semmiből elővarázsol negyvennégy űrlapot, amiből párat az orrom alá tol, hogy legyek szíves kitölteni itt-ott-amott, csak hogy usgyi gyorsan haladjuk. Hatalmas sóhaj közepette átgondolom bevásárló kocsink tartalmát és szomorúan keresztet vetek az imént még frissnek kikiáltott húsárura, ami nyilvánvalóan hamarosan ki tud majd mászni a kosárból, így adva tudtunkra, köszöni, megromlott a közel 40 fokban, legjobb esetben otthon magától ugrik a fazékba és kevergeti is majd magát a fakanállal…

Töltöm az űrlapokat, amik dunsztom sincs, mire szolgálnak majd. Közben néha hátranézek, Benyus kezeit lefejtem Enci torkáról, Bogi haját kibogozom a kosár rácsaiból, visszateszem a szomszédos körömlakk árus lány portékáit szép rendben, negyvenedszer is visszagurítom az időközben elgurigázott kosarat, felsegítem az eltaknyolt Bencét, visszaszólongatom az elkószált Enikőt a virágárus kirakata elől, beígérek 78 nagy pofont, ha nem tudnak végre viselkedni… Tök feleslegesen, hisz TUDOM, hogy tudnának, csak nem akarnak. Kockásra unják magukat ugyanis.

Emberünk rettentő elégedett, lelkes és harsányan magyarázza, milyen jól fogunk majd járni a vásárló kártyával.

Mivel rohadt fogalmam sincs, mi az a kártya, így én is mosolygok rá, mint a mérgezett alma Hófehérkére. Egész addig, míg fazonunk ki nem ejti a száján a hitelkártya szót. Egy világ omlik bennem össze. Felnézek és nem tudom miben reménykedve csak annyit mondok: „Hitelkártya? Biztos, hogy sosem fogom használni.”. Emberünk olyan rökönnyel néz szembe velem, mintha azt bizonygatnám, higgye el, fürdeni nem jó, sőt, kifejezetten szégyenszámba megy.

Igyekszik meggyőzni, nincs is annál jobb, mint a bank pénzét használni. Nem állok vitába, mert minek is. Elvett az életemből legalább 10 percet a semmiért.

37 éve élek hitelkártyák nélkül, boldogul. Ismerek olyan embert, aki sportot űz abból, hogy csak így vásároljon, lesi a határidőket, mikor kell, hogy a kártyára pénzt tegyen (vagy hogy a bánatban működik ez). És tuti spórol is vele valamennyit. Egészségére, biztosan ügyesen csinálja. De én ezzel képtelen vagyok szórikázni. Régimódi pénztárcás fruska vagyok, akinek, ha van pénz a bukszájában, akkor költ, ha nincs, akkor nem költ. Hitelkártyákkal variálni… nem az én műfajom.

Nem baj, megint okosabb lettem. Most már tudom, hogy mire NINCS szükségem. Viszont ha akartok valakin jót mosolyogni, a fent leírt fazon megtalálható a vecsési Tecsóban.