Hétköznapi csodák

 

Egyszerű ember vagyok, egyszerű vágyakkal.

Sosem áhítoztam hírnévre, nem vágytam feltalálni a rák ellenszerét sem – bár marha jó lenne, ehhez azért lássuk be, minimum egy agymosásra lenne szükség, legalább 90 fokon.

Nem akartam másoknak dirigálni, kitűnni a tömegből, ha lehetett, inkább a háttérben húzódtam meg.

Még az az egészséges ambíció is hiányzik belőlem, amiből másoknak tán túl sok is van.

Megbékéltem azzal, hogy én sem leszek fiatalabb és azon kevesek közé tartozom, akik nem kapnak sikító-görcsöt minden egyes újabb ráncocska felfedezése után. Elfogadtam (vagy legalábbis keményen dolgozom rajta), hogy változik a külsőm – talán nem előnyömre, de bibibíííí, van, aki így is szeret.

Egyszerű álmaim vannak és nem is megvalósíthatatlanok: befizetni a számlákat időben, dolgozni becsületesen, ellátni a családomat, a tudásom és tapasztalatom legjavát adni át a gyerekeimnek, megférni a szomszédokkal, a világgal, békét lelni, harmóniát teremteni, annyit lenni a barátaimmal, amennyit csak tudok és néha elbújni a világ elől kettesben életem miértjével, hogy kipihenjük a fentieket.

Arra jöttem rá, tényleg elég egy rossz dolog, hogy utána ezerrel tudjuk értékelni a jót.

Borcsa kutyám nagyon beteg volt egy hétig. Az aggodalmam a tetőfokára hágott, mikor már 4. napja nem evett egy falatot sem és a vizet is kiöklendezte. Csak feküdt és segítségkérőn nézett ránk nagy, meleg barna szemeivel, meg-meglendítve az amúgy motolla módjára járó hosszú farkát. Felállni már alig tudott az a nagytestű, örökmozgó, állandóan vidám, ugató, rohangászó kis fél éves kölyök. Csak feküdt szomorúan, fejét a mellső lábaira hajtva. Hiába volt a sok gyógyszer, a napi injekció, javulni nem akart. Én meg álltam fölötte és tehetetlenségemben bőgtem, mint egy gyerek, reggeltől estig. Tudtam, hogy ezzel semmit sem oldok meg, a feszültséget mégis muszáj volt levezetnem.

Aztán csodálatos módon összekaparta magát ez a versenybringára lefogyott, újra vigyorgó, lábról ledöntő örömmel fogadó kis dög. A szívemről óriási kő szakadt le, és belső világomban ismét kisütött a nap, szebb lett az élet. Örömmel mentem dolgozni, örömmel vetettem magam a munkába. A vásárlást sem éreztem fárasztónak, ötezer wattos mosolyt küldtem a pénztáros felé, mikor az unott arccal bámult a képembe. A rádióban is csupa jó zene szólt, fel is tekertem a hangerőt, hogy kiélvezhessem. Boldog voltam, hogy a szembejövő autósok őrülten villognak rám, tudatván, nem messze rendőrök vannak, így még időben lassítottam a járgányt. Fülig ért a szám, mikor itthon a gyerekeim a medencében rikoltoztak, lubickoltak.

És óriási sóhajjal dőltem hátra a napozó ágyon, lehunyt szemmel szívva magamba a nap melegét, a fű illatát, a madarak énekét, a gyerekeim hangját. Újra tudtam értékelni minden apró kis csodát. A méhek zümmögését, a paradicsomok pirosba fordulását, a felhők fodros táncát, kiskutyám elégedett lihegését.

Nem tudom elmondani, mekkora megkönnyebbülés töltött el: Borcsa meggyógyul.

Mégis kerek a világ. És a boldogság mellett már ott bújkált némi keserűség is: miért nem lehet rossz dolgok nélkül is örülni a jónak? Annyira egyszerű lenne. Mégis elsodor minket a napi bosszúság: elment a busz az orrom előtt, elvitték előlem azt a friss kenyeret, amit én akartam megfogni, ráléptek a lábamra, beelőzött egy pofátlan autós, esik, holott én füvet akartam nyírni, elsóztam a levest, a gyerekek szemtelenek és rendetlenek voltak, már megint tele a szemetes…

Jó lenne mosolyogva vállat rándítani és nem ledarálódni ilyen apróságokon. Meglátni a hétköznapi csodákat és értékelni azokat.

Hajrá.