Üres grízes tészta, avagy min röhög a két éhes olasz

Néha a legegyszerűbb kérdéseket is jobb lenne kétszer átgondolni, persze ez mindig csak utólag derül ki...

A munkahelyemen befizettem ebédre, de nem ám magam miatt – a menzai konyhát nem nekem találták ki, én az üzemi étkezdék fertőtlenítő szagú éttermeitől is rosszul vagyok, ám ez nem a konyhás nénik hibája -, ellenben drága férjuramnak minden áldott nap fuvarozom haza éthordóban a menüt, hogy másnap elvihesse magával a melóba. 

Általában meg szoktuk beszélni, mit hoztam, mit fog vinni, szereti-e, mennyire, mennyit rakjak, stb., ám ez elmaradt egy ízben. Lelkesen csomagoltam neki a húsgombóc levest és a grízes tésztát. A tészta mellé kis zacsiban porcukrot mellékeltem és eltűnődtem, hogy csomagoljak-e lekvárt is, ám azt már több ízben visszautasította életem miértje, mondván, a kocsiban már húzós melegek vannak, csak rápimpósodna, a „rozmaringos” lekvár meg nem annyira finom neki.

Az összekészített étket a hűtőszekrénybe helyeztem és jól meg is feledkeztem róla. Apa másnap felnyalábolta és mit sem sejdítvén elvitte a melóba.

Pár nap múlva jutott eszembe a le nem egyeztetett étel és érdeklődve kérdeztem tőle: „Tényleg! Milyen volt a grízes tészta?”.

Életem szonettje arckifejezését látni kellett volna. Hétköznapiról úgy változott át ragyogóvá, derűssé és mosolygóssá, hogy őszintén szólva megijedtem, hozzáteszem, nem alaptalanul. Ahogy beszélni kezdett, rájöttem, hogy tán puhatolóznom kellett volna eme egyenesen nekiszegezett, ártatlannak tűnő kérdésem előtt:

„Hát édes csillagom! Most jut eszembe! Hogy Te milyen drága vagy! Édes drágám! Tudod, az volt a szerencse az egészben, hogy tulajdonképpen már a levessel jóllaktam. De hát ismersz, kíváncsian nyitottam ki a dobozt, ahol gyermekkorom legnagyobb rémálma nézett rám vissza: az ÜRES grízes tészta!”. Itt már kicsit félrehúzódtam a kocsi anyósülésén és éreztem, hogy izzad a tenyerem, mintha egy dilisre nyugtatózott, de amúgy vérengző fenevad magyarázna mellettem füligvigyorral. „Tettem mellé porcukrot, de láttam, hogy azt otthon hagytad.”- próbáltam menteni a menthetetlent. „Igen, néztem is a csomagban, hogy mi a jó égnek nekem porcukor??? Így hát otthon hagytam. Na drágaságom, mikor elkezdtem enni az ÜRES grízes tésztát, az pont olyan volt, mint mikor kifőzöl egy adag pennét a’la al dente és utána jól megszórod kétszer átszitált, nagyon finom homokkal… Közben a Paprika adó általam nagyra becsült sztárjai, a Két éhes olaszból olyan filmet vetítettek elém gondolatban, hogy csak na. Szaftos gombás, húsos spagettikről, ínycsiklandóan tocsogós egyéb tésztákról, paradicsomtól piroslóan szottyos, lefetyelhető finomságokról és még sorolhatnám. Közben nyeltem a száraz grízes tésztát. Amúgy nagyon jó volt, köszönöm kérdésedet.”.

Picit még arrébb húzódtam az anyósülésen és halkan, de megértően mosolyogva csak annyit feleltem: „De legalább gondolatban ettél egy jót…”

Hogy még ennek ellenére élek, az a minket összekötő, nagyon erős szeretet műve csak.