Lebetegedtünk

Elkapott a gépszíj minket is. Na jó, nevezzük a nevén a dolgokat, vírusos lett a család. A sort immáron apa kezdte, aki húsvét óta olyan göthös, hogy hozzá képest egy láncdohányos harákolása kutyafitty. 

Aztán jöttem én, aki a gyomrával esett ágynak. Nem vagyok az a típus, aki elhagyja magát az első tüsszentésre, de mikor már a víz is kijön az emberből és percenként derékszögig rántják a görcsök, mint egy idegbeteg marionett bábút, azt hiszem, indokolt az ágynyugalom (közeli WC hozzáférhetőséggel…). És akkor még nem említettem azt a néhány elmebajos mókust, aki a gyomrom helyén egy végtelen mókuskerék versenyt űzött, állandóan tekerve a kereket, hogy émelygésem egy pillanatra se álljon le. 

Persze két nap után az ágy kiveti a beteget, pláne, ha azt látja a lakáson végignézve, hogy porszívóra kéne pattanni és egy alapos ciánozás sem ártana, szemet hunyva afelett, hogy a lakásnak nincs olyan négyzetcentiméternyi helye, ahol ne lenne eldobálva pár 128-as ruhadarab, fél pár zokni, plüsskutya, hajgumi, műanyag autó, hupikék törpike (papucs nélkül rágyalogolni felér egy akupunktúrás nagykezeléssel), pár játék evőeszköz, műparadicsom, borsó, apró fazék, kócos Barbie baba, Kennel ölelkezve a parketta kellős közepén, hiányos öltözékben…

Szóval két nap lábadozás után, mikor már több, mint 2 méteres körzetre el tudtam távolodni a klotyótól, félig meddig gyógyultnak nyilvánítottam magam és újra melóba álltam, inkább, mint otthon szemlélni a romokat.

Irtó óvatos voltam, hogy csimotáim ne kapják el tőlem ezt a dögvészt és egy-két napig úgy tűnt sikeres is volt a nempuszizós óvintézkedés. Egészen péntek éjjelig ringathattam magam ebbe az álomba, mígnem Bogi 00:30-kor anyát suttogva vödröt kért, majd teljes odaadással bele is kiabált egy színeset. Majd negyed óra múlva még egyet és pár perc múlva még egyet…

Szerencsére lányom kb. annyira utál hányni, mint én, így a harmadik alkalommal még a vödörben volt a feje, mikor enyhe dobozhangon, némi nyögéssel tarkítva közölte, hogy soha többet nem kíván hányni. Valamit tudhatott a gyerek, mert itt vége is volt a betegségének, másnap már úgy ette ebédnél a bolognait, hogy öröm volt nézni, még repetázott is.

Nagyot sóhajtva azt gyanítottam, tán csak elcsapta a gyomrát, ezért volt a hányás.

Hétfőn reggel már nem voltam ilyen optimista, mikor Enikő fájlalta a pocakját. Még épp 20 perc lett volna az ébresztőig, ezért nem voltam túlságosan elragadtatva, hogy harmadszor is be kell mennem pocakot simogatni, ám másra nem gyanakodtam. 

Eljött az ébresztő, bevonultam a fürdőszobába némi fogmosás, fésülködés, arcrajzolás végett, Encit pedig a nappaliba vittem a kanapéra. Pár perc múlva fura hang ütötte meg a fülemet, amit Enikő sírása követett. Rongyoltam a nappaliba, ám mire odaértem, már a vödör is a kezemben volt, hisz anya mindig tudja, vagy ha nem, akkor is, mire van szüksége a gyereknek. Nem csalódtam. Míg apa értetlenül bámulta a síró gyereket, akinek a szájából valami habféle bugyogott és körülötte már díszelgett néhány ragacsos, sárgás tócsa, én a feje alá tartottam a vödröt, ily módon felfogatván a következő adagot.

Agyam százezerrel cikázott: oviba nem mehet, nekem melózni kell, mi legyen stb. Közben A száját törölgettem, csitítottam, ölelgettem a megszeppent aprólékot, aki félig kómásan biztosított afelől, hogy a legkedvencebb pizsije nem lett „olyan” és hogy soha többé nem akar hányni. Utóbbit – minő déja vu! – vödörhangon, öklendezve, nyögdécselve.

Hogy én nem tudok legalább egy hétig unatkozni…