Minden út Rómába vezet

Álltunk a Trevi kútnál és kapkodtam a fejem, meg persze kapaszkodtam a hátizsákomba, nehogy lába kéljen és a saját gondolataimat sem hallottam részben a csobogástól, részben a több ezer turista morajlásától. Elképesztő volt a tömeg.

Nem akarok hálátlannak tűnni, de nagyjából elkapott az antiszociális hangulat, túl egy 1200 km-es, embert próbáló éjszakai autós túrán és azon, hogy úgy átvertek az első vendéglőben, ahol megálltunk mind a tizenegynéhányan enni, hogy kb. 3x annyit fizettünk, mint amennyit fogyasztottunk, át azon, hogy a szállásunk a kínaiaknál hogy is mondjam csak… nem emlékeztetett éppen a Hotel Ritzre… Szóval enyhén fásultnak és nem kicsit fáradtnak éreztem magam.

-          Oké, láttuk, mehetünk! – mondtam a kutat nézve és már fordultam is sarkon.

-          Várjál! Dobd be ezt, majd lefényképezlek! – mondta életem miértje, kezembe nyomva egy 5 forintos érmét.

-          Mi van? Isten őrizz, hogy én ide visszajöjjek! – fordultam ismét háttal és indulásra készültem, menekülve a zsibongásból.

-          Jajj, ne hisztizzél, dobjad be és mehetünk!

-          Nem fogok oda állni a japán turisták közé, ne is várd. Még besárgulok tőlük. Ha bedobom a lóvét, tuti vissza fogok jönni, pedig nem is akarok.

-          Ne magyarázz annyit, egy fénykép az egész. Na álljál oda szépen.

Nem tetszett a dolog, de engedelmesen és mosolyogva odaálltam. Apa boldog volt, fotózott, én meg dobáltam.

-          Most Te jössz! - invitáltam a csobogáshoz.

-          Mi van??? Én már voltam itt egyszer évekkel ezelőtt, dobtam, most itt vagyok, visszajöttem, csá! Többet nem jövök!

-          Te hülye! És én most nélküled fogok ide visszajönni egyszer?!

Szerencse, hogy elkapott, mert ezzel a lendülettel buktam bele majdnem a szökőkútba egy jól irányzott fejessel, hogy mindenáron visszaszerezzem a bedobott 5 forintomat, hátha ezzel törlöm a kívánságomat.

Amúgy meg tök mindegy, indulhatunk bármerre legközelebb, hisz minden út Rómába vezet.