Kolompárék az SZTK-ban

 

Talán épp egy éve, hogy meglátogattuk a három gyerekkel a gyáli fülészetet. Sajnos megint aktuálissá vált, idén ugyan nem Enikővel, Bencével akadt egy kis gond. Már ha kicsi gondnak vesszük, hogy fiam gyakorlatilag a nem-hallás küszöbén lebegve minden hozzá intézett mondatot megismételtetett, utóbbi napokban már úgy, hogy közvetlenül a szánk elé rakta a fülét és kérte, abba beszéljünk. Be kellett látnom, hogy valóban rosszul hall, nem csak azért kérdez vissza állandóan, mert nem figyel a beszélőre. És már nem nagyon volt vicces vele kapcsolatban elsütögetni azt sem, hogy „-Milyen a hallása papa? –Római katólikus!”. Szóval a tavaszi szünet első napján összenyaláboltam a kölyköket és letáboroztunk a fülészeten.

Az ott eltöltött idő alatt át kellett értékelnem minden korábbi tapasztalatomat. Illetve majdnem mindet. Van, ami nem változik: a várakozási idő. Ha lehet, még hosszabb volt, mint a tavalyi. Talán azért, mert egy ajtóra ragasztott tájékoztató szerint már csak heti egy alkalommal rendel a fül-orr-gégészet. Nem mintha a heti kettőt sokalltam volna, de ez így pláne nonszensznek tűnt.

Mázlinkra akadtak üres székek és olyan kedves emberek, akik látva népes betódulásunkat, kicsit összébb szedelőzködtek, hogy egymás mellé tudjunk ülni.

Fiam, amint a székre ért a hátsó fele, közölte, hogy szomjas. Itt azonnal a falba tudtam volna verni a fejem, mert hát persze, hogy a spájzban felejtettem az innivalót, amit hozni akartam. Drága Bencém viszont egy kisfiú kezében meglátva az üdítős üveget, sivatagi szomjúságra kezdett panaszkodni. Itt már sejtettem, hogy igen hosszú lesz az idő a bejutásig és nem csak azért, mert kb. négyszázan várakoznak előttünk.

Miután túlestünk olyanokon, mint kinek ki üljön az ölébe és mikor, kit ne rugdosson kicsoda és ki ne ütögesse a másik lábát, kezdett fogyni a türelmem. Mindig tudom, hogy helyi látványosság vagyunk egy-egy orvosi váróban, de ez most túlment minden határon.

Egészen addig, míg helyettünk egy sokkal jobb műsor nem érkezett. Belépett a váróba egy teljesen normális gyáli dakota párocska. Kolompárnén tulipiros rakott-szoknya csiricsáré mintákkal megspékelve, fején szorosra kötött kendő, és a telet idéző fokokra tekintet nélkül felül csupán egy kardigán, nagykabát helyett, a hosszú szoknya alól csinin elővillanó kopogós fekete cipő és mikor leült, láthatóvá vált pink-narancssárga csíkos zoknija is. Valószínűleg az ő férje, Kolompár úr egy magas, vékony, tömött bajszú, makkos cipős, ünneplő ruhás egyed. Édesen támasztották a falat kis ideig és felmérték, hogy bizony vannak előttük páran. Majd előbb leguggoltak a fal mellett, majd egyikük a váró egyik végébe, másikuk a másikba ült le egy üres helyre. Néha a várón átkiabálva váltottak pár szót, általáunk ismeretlen nyelven. Aztán megüresedett két egymás melletti szék egy harmadik helyen, oda ültek le mindketten, mint gerlék a villanypóznára.

 

Asszonyunk kis csücsülés után benyúlt a szoknyája alá (nem kell megijedni, csak úgy a hasa felől) és egy levél Strepsilst vett elő fájós torkú kedvesének. Mikor az nagy cuppogásba fogott az orvossággal, neje elég kitartóan tisztogatni kezdte embere fülét, az ott talált dolgokat akkurátusan megszemlélve, majd hanyagul a földre pöccintve. Mikor a gyógycukor és a fülpiszka megvolt, bajszosunk az orrát is kipuceválta, csak úgy a’la natúr a mutatóujjával. Az abból előbányászott anyagot szintén módszeresen galacsinná gyúrta és a fülváladékok mellé pottyantotta a kövezetre.

Tátott szájjal bámultam mutatványukat. De még nem volt vége. Mi kb. másfél órája várakozhattunk a sorunkra, míg ők nem több, mint 20 perce, mikor úgy érezték, eleget ültek-álltak, ideje bemenniük a rendelésre. A soron következő beteg nyomán be is jutottak. Prüszköltem a dühtől, hogy van pofájuk…

Szerencsére a doktornő a sarkára állt és egy perc múlva nyílt is az ajtó, ők meg penderültek kifelé. Néhány beteg szemrehányó pillantások közepette világosította fel őket, hogy mi sem a villamosra várakozunk, majd ráböktek egy személyre, hogy majd ha Ő kijött, akkor lehet bemasírozniuk a rendelőbe.

Sosem hittem volna, de eljött az is, hogy mi kerültünk sorra. Benyus fülét kimosták, ő hősiesen viselte, igaz, mikor beléptünk, először úgy lecövekelt az ajtóban, mintha odaszögeltem volna, majd mikor invitálták őt a székbe, határozott mozdulattal a Bogira mutatott, hogy inkább neki nézzék meg a fülét. Szerencsére hamar túlvoltunk az egészen. Azóta remekül működik a hallása és egy újabb élménnyel lettünk gazdagabbak. Bár sok részt szívem szerint kihagytam volna.