Sok-sok vérre menő veszekedést megelőzően Borcsa, a 7 hetes
berni pásztor és tapintásra plüsskutya keveréke, egy karton dobozban utazva 2013.
03. 15-én megérkezett új rezidenciájára, vagyis szerény otthonunkba.
Utazása sajnos nem egészen úgy alakult, ahogy eredetileg
terveztük, mivel Murphy megen közbeszólt és a havat okádó fellegek alatt
elromlott a családi autónk ablaktörlője. Így apa a céges autót kölcsönvéve
(ssss! a főnök meg ne hallja!) egyedül szállítmányozta haza a kis kutyakölyköt,
mivel a nagy autó összesen 3 személyes, így öten csak nagy üggyel-bajjal
fértünk volna el benne, nem mellékesen viszont hótt szabálytalanul. Tehát azt a
verziót, miszerint mindannyian kocsira pattanunk és kirándulunk egyet
Borcsáért, kilőttük, maradt a b, variáns, vagyis Borcsa kénytelen lesz kibírni
az ölem helyett egy dobozban csücsülve hazáig. Nem repesett a lelkem, ám
kényszermegoldásként szájhúzogatások közepette belementem.
A hazaérkezést megelőző napokban egy végeérhetetlen és
parttalan vita volt köztünk amúgy is életem miértjével, mert az időjárás
jelentések elborzasztottak és világossá vált, hogy a tűkön ülve várt tavasz még
hírből sem jön el 15-ére, ellenben lesz nagyon hideg, hó, szél, jég és a többi
téli nyalánkság, pofátlanul március idusán... Azon dolgoztam, hátha meg tudom
győzni férjem-uram, hogy a kutyának is, nekünk is jobb lenne, ha nem szügyig
hóban érkezne, hisz csak kicsi még, csak kölyök még, hát féltem őt. Ám férjem –
a kosok kosa! -, meggyőzhetetlen volt, mint az esetek uszkve 187%-ában…
Így Borcsa jött. Utólag már nem bánom, egyáltalán (főleg
annak fényében, hogy sajnos erre a hétvégére is zimankót ígérnek az időjósok…).
Fogadtatása felért egy majálissal. Gyermekeim visongva,
egymással versengve tolongták körül a finoman oldalára borított kartondobozból érdeklődve előbattyogó
kiskutyát, amit ő elképesztő türelemmel és nyugodtsággal tolerált. Ha jómagam
kutyakölyök lennék, visítva menekülnék egy hasonló gyereksereg tapasztaltán,
Borcsa azonban higgadtan és szinte megértően tűrte vég nélküli simogatásaikat,
fejhangon becézésüket, dögönyözésüket.
Egyedül az előszobai szekrény tükre akasztotta ki őt kissé,
mikor ott meglátta saját tükörképét, szívszorongatóan halk nyüszítésbe fogott
és nyalogatni kezdte a túloldali énjét. Valószínűleg elszakított testvéreit
látta benne. Ennél a momentumnál csendesen haldokoltam, könnyek nélkül zokogott
a lelkem és még jobban szívembe zártam ezt az érző, meleg, szeretetet sugárzó
kis lényt.
Az első napon a prüszkölő, jeges szeles, havas időjárásban
jobbnak láttuk, ha mindannyian a házban ismerkedünk új családtagunkkal. Borcsa a bejárati ajtó elé heveredett és sűrűn
el-elbóbiskolt.
Ébrenlétei alatt viszont megvárta, míg valaki bíztató szavakat
intéz felé, a nevét mondogatja, cuppogtat, csettinget avagy a térdét csapkodja
magához hívogatva őt. Ezt hallván bemerészkedett a nappaliba és heveny játékba,
harapdálásba, farokcsóválásba, vakkantásokba fogott. Amint az épp aktuális
játszótársnak más dolga akadt, udvariasan visszafeküdt az ajtó elé, puha kis
állát a mancsaira fektette és várta, igen, szó szerint a türelem szobraként kivárta,
hogy megint legyen valaki, aki hívja és pajtáskodik vele.
A hálószobák – mintha bárki is tiltotta volna -, tabu számba
mentek, okosan megállt a nappali végénél és egy tapodtat sem lépett tovább. Hogy
ezt honnan vagy honnan nem… hát nem jövök rá, senki nem mondta, mégis
ösztönösen tiszteletben tartotta a kétlábúak alvóhelyét.
Mishával az első nagy találkozás elég kurtára sikeredett:
gondoltam, nagyon okos és előrelátó gazdi leszek, fogtam a macsekot és be akartam
neki mutatni Borcsát. Kutyuskám érdeklődve nézte a tizedmásodperc alatt szörnyecskévé
változó, szabályos C betűvé görbülő, prüszkölő, fújtató szőrcsomót a kezeim
között. Misha jobbnak látta jó messziről szemlélni egyelőre az eseményeket, így
kiugorván kezeim közül az asztal tetejéről pillogott családunk legújabb
tagjára, majd tüntető nagymosakodást rendezett, szeme csücskéből ugrásra készen
sasolva a szempillarebegtető és szemlátomást semmit sem értő Borcsát.
Nem adtam fel, természetesen, hisz egy jó gazdi is holtig
tanul. Egy-két próbálkozás után, mikor macskám fújtatva, gyanakvó tekinteteket
lövellve menekült tova, rájöttem, sokkal jobban járok, ha rájuk bízom az
ismerkedés bonyolult és cseppet sem zökkenőmentes folyamatát. Hiszem, hogy lesz
még fotó, amin egymás hegyén-hátán alszanak összebújva, a lehető legnagyobb egyetértésben,
csak türelem kell hozzá és kész.
Szóval megkutyásodtunk. Borcsa egy tündér kutya vagy
kutyatündér, akit az égből küldhettek nekünk, hogy vele teljesedjen ki a
család. Nyilván lesz majd olyan, hogy szétrágja a rendszámtáblát vagy kikaparja
a tulipánokat, esetleg elcsócsál néhány széthagyott játékot, kerti papucsot. Ha
ilyen lesz, bizton billentyűzetet ragadok és újabb bejegyzésbe töltöm. De addig hátradőlök, megveregetem a vállam és
elégedett sóhajjal szemlélem a világ legtökéletesebb, legédesebb, legszeretetreméltóbb,
leglenyűgözőbb kutyáját, amivel még nagyon sokáig nem fogok tudni betelni.
Persze cseppet sem vagyok ám elfogult :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése