Saját szemétdombon kukorékolva

Gyakorlatilag december eleje óta, mióta ismét munkába álltam, azt veszem észre, hogy a háztartás otthon fut előlem, én meg loholok utána. Házi futóversenyünket általában a kosz nyeri, méghozzá fejhosszal.

Nem vagyok egy rend- és tisztaságmániásnak mondható fehérnép, de az azért elmondható rólam, hogy a dzsuvát és a káoszt sem tűröm jól sokáig. Csak hát több, mint 6 évig voltam otthon a kölkökkel, hozzászoktam, hogy naponta rendszerezzek utánuk. Bár a portörlés a mumusom, azzal a világból ki lehetne kergetni, a porszívózást sosem hanyagoltam, mert böki a látószervemet, ha a szőnyeg vagy a padló koszos.

Nnnna! Most megtanultam szemet hunyni még a szöszös szőnyeg, morzsás konyha, macskaszőrpamacsok és porcicák bokáig gázolása fölött IS. A rendetlenségről már nem is szólva. Néha persze elgurul a gyógyszerem és előszedem a magas C-met, hogyaszongya: „Mostazonnaltessékrögtönrendetpakolnimindaháromnakmertakukábadobomazösszesjátékotaminincsahelyénfélpercenbelül!”. Ilyenkor gyermekeim sokat sejtetően pillognak egymásra és csak gondolati úton társalognak, de tök világosan arról, hogy anyára megen rájött az öt perc, mostantól szőnyeg alatt közlekedünk és kitérünk az útjából, majd lehiggad…

Szóval muszáj észrevennem, hogy nem én vagyok a lakásért, hanem igazából a lakás van miértünk. Nem állíthatok élére benne mindent, nem csinálhatok vitrint belőle, mert az nem lenne életszerű, ha beleveszem a számításaimba 3 kiskorú gyermekemet, akiket nem ragaszthatok le a fenekükre elalvásig, nem beszélve Misháról, a házikedvenc félszibériairól, aki, mint köztudott úgy vedlik, mintha puskával  köteleznék erre, pedig hol van még a tavasz kérem szépen?!

Nincs ezzel semmi baj, csak mondom, tanulnom kell még lazábban elviselni a rend és tisztaság hiányát. Persze nem panaszkodásképpen mondom mindezt, hisz ÉN akartam újra dolgozni, szeretem és nagyon jól is érzem magam ebben az új felállásban, csak hát fel kell adni néhány elvet, mert egyszerűen képtelenség mindenhol 100%-ot teljesíteni. Persze tudom, hogy vannak, akiknek ez csont nélkül sikerül…

NEM vagyok mártír, hogy feláldozzam magam a család oltárán. Még munkába állásom első napjaiban megtettem, hogy végigmelóztam a napot, hazafelé vásároltam, elmentem az oviba a csimotákért, hazapereputtyoltunk, majd nekiálltam mosni, rendcsinálni, gyereket nevelni és káposztás tésztát főzni, vacsoráztatni, fürdetni, másnapi cuccost összekészíteni. Estére összeesni sem volt erőm, nemhogy egyetlen értelmes mondatot kinyögni.

Ilyenkor van az, hogy az ember ül a tv előtt, várja az időjárás jelentést, hogy utána elmehessen aludni. Majd azon kapja magát, hogy az időjárás jelentésnek vége, jól kivehetően elhangzik az időjós „Aviszonlátásrája”, de egyetlen másnapi momentum sem rekedt meg a fejünkben arról, hogy miről is hadovált. Ellenben elmélázgattunk azon, hogy  a napocskás ikonok milyen édik, hogy vajh mit is jelölnek a srévizavé nyilacskák Magyarország fölött, hogy hogy lehet ilyen ótvar gusztustalan nyakkendőt felvenni és miért nem gombolja be az öltönyét a bunkója, ha egyszer állva jósolja az időjárást?!

A lakás nem takarítja ki magát, ellenben más sem csinálja meg helyettem. Így vállrándítok és nem halok bele. Mosolyogva ülök a szemétdombunkon :)