A múlt péntekem igen
izgalmasan indult. Először is ébredés után, mikor meggyőztem magam, hogy igen,
eljött a hétfő óta várt péntek, egész derűs lett a hangulatom. Pontosan addig,
míg a redőnyöket felhúzván azzal nem szembesültem, hogy minden tök fehér.
Megint! Orvul! Galádul! Szemtelenül! Lelombozóan!
Miután legyűrtem a hátam
közepére sem kívánt hó iránti ellenszenvemet és nem hánytam szembe a
teraszajtót helyből, igyekeztem lelket verni a családomba és ugyanezzel a
lendülettel eldöntöttem, nem hagyom magam a küszöbön toporgó hétvége miatti
jókedvemből kizökkenteni!
Megszoktuk, hogy Bencét
felkelésre bírni olyan, mintha egy csigát próbálnánk meggyőzni arról, hogy
induljon az aktuális Maratonon, nem éppen lehetetlen, csak tök felesleges… Viszont
hogy a lányok is keresztbe tegyenek, az merénylet volt ellenem ezen a
gusztustalanul behavazódott reggelen. Bogi az ébresztgetésemre hanyagul a
fejére rántotta a takarót és valami olyasmit mormolt a bajsza alatt, amit jobb,
hogy nem hallottam tisztán. Enikő, mint a nagylány tükörképe, csak némileg
nyomdafestékesebben annyit nyöszörgött: csakmégegyperccsakmégegyperc…
Vállat rándítottam rájuk,
majd nyakamba vettem a konyhát és csak kétszer öntöttem a bögre mellé a kávét,
a tejet pedig csupán egyszer. Ez a szokásos arányokhoz képest egész jó volt,
így továbbra is dudorászva kotortam a szememből a nemkívánatos álmot.
Miután végre függőlegesbe
küzdötte magát háromból legalább két gyermekem (ami, lássuk be, több, mint 66%
pozitív eredményként könyvelhető el!) és az öltözködés végtelen hosszúságú
procedúrájához láttunk, kezdett pislákolni a fény az alagút végén: még idén
elindulunk óvodába, munkába, mi több, még a madárfüttyös kikelet előtt!
Mivel nem várt módon sok időt
töltöttem a csemeték ráncba szedésével, hajköltemények kreálásával (végre egy
jó pont a fiamnak…), önmagamra alig maradt némi időm. Ám még így is megúsztam
annyival, hogy a szempillaspirált csak néhányszor bökjem a szemembe, a
fogkrémet pedig ne a fésűre nyomjam másodszor.
Viszont arra már abszolút nem
maradt időm, hogy az aktuális, előre kikészített ruháimat átcserélgessem a
szügyig érő hónak megfelelőekre. Valamint nem, és nem voltam hajlandó elfogadni
azt a tényt, hogy a várva várt tavaszom szembeköpött egy tonnányi hóval így
péntek hajnalra, bosszúból szoknyát húztam és dacosan nyelvet öltöttem a
bakancsomra.
Csimotáim az előszobában
tobzódva igyekeztek sálat, sapkát, anorákot, hótaposót ölteni. Csak 24-szer
volt kedvem megcibálni őket, amiért szemtelenek, duzzogósok és raplisak voltak,
sárba tiporva addigi péntek fölötti szinte töretlen jókedvemet.
Végre mindenki kitódult a
bejárati ajtón. Apa vezényszavát még hallottam, míg csini csizmába bújtattam a
lábamat: „Óvatosan! Csúszik!”. Utóbbi az előterasz kövezetére volt értendő,
mely koripályává tud változni, amint eső-hó-bármi kerül rája. Életem miértje
szorgalmasan letakarította a jobb oldali teraszlépcsőt, hogy senki ne produkáljon
egy tripla leszúrt Rittbergert nagy igyekezetében.
Időközben magamra rángattam a
kabátot, hónom alá csaptam az összes táskát, batyut szatyrot, nájlont és
Mishában kétszer megbotolva, tigrisbukfenccel szépítve igyekeztem fejjel előre
megtalálni a kijáratot. Mikor az megvolt, konstatáltam, hogy pereputtyom a
gépjárműbe való beüléssel van elfoglalva, apa bőszen nyitogatja a kocsiajtókat,
kotorja a havat a szélvédőről, a járdáról, valamint fűt-forog-világít-fúr-farag
egyidőben és labdát is pörget közben az orra hegyén, bár ezt sem megerősíteni,
sem cáfolni nem tudom, mivel a magam kínjával voltam elfoglalva, tüzetesebben
nem vettem szemügyre ténykedését.
Ellenben úgy döntöttem, a bal
oldali lejárat felé indulok, így időt takarítok meg, nem várok addig, míg apa
becsukja a kocsiajtót, hogy a vezetőüléshez férjek.
Majd nagy elánnal a lépcső
felé vettem utamat és bőszen rá is helyeztem testsúlyomat a legfelső, hóval
borított fokra. Mikor ezt megtettem, már tudtam, hülyeséget cselekedtem, ám a
másodperc töredéke alatt csúszott ki csinos csizmás lábam alól a talaj és
szempillantás alatt a kertünk hátsó része helyett az eget sasoltam csodálkozva
pislogva, méghozzá hanyatt heverészve az ótvarul csúszós, dzsuvás, havas,
latyakos lépcsőn. Idő közben gyermekeim helyet foglaltak a járműben, de a
csukott ajtókon át is jól kivehetően hallottam egetverő vihogásukat,
nyihogásukat. Indulni kellett, sok idő nem volt a lustálkodásra, hanyattfekvésre,
tápászkodásba fogtam. Felpillantván még elcsíptem, amint a szomszéd néni
tapintatosan becsukja a bejárati ajtaját, nyilván azért, hogy ne szembesüljek
azzal, hogy ő is szemtanúja volt piruettemnek és természetesen azért, hogy ne
kelljen visszafojtania szívből feltörő kacagását. Fájó hátsómat tapogatva
kászálódtam a latyakból, és vérben forgó szemekkel észrevételeztem, hogy
gyermekeim tuti 10-esre pontozták az ugrásomat…
Férjem megállt előttem és
nagyon udvariatlanul, viszont abszolút lényegretörően annyit mondott: „Te nem
vagy normális.”. Mondata leginkább kijelentés volt, nem szemrehányás vagy
számonkérés. Egyszerű ténymegállapítás.
A tavasz idén sem akkor jön,
mikor már nagyon nagy szükség lenne rá. Ez az ótvar tél nem adja könnyen meg
magát. De megfogadtam: ha újra havazni fog, csakis szánkóval, síléccel indulok
el otthonról. Nem hagyom, hogy még egyszer kitoljon velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése