Az ünnepek jöttek, mentek és legyőztek minket. Fogadalmak ide vagy
oda, alakra vigyázás karácsony és szilveszter között (és valljuk be, előtt és
után) nem az én műfajom. Ámbátor szilveszterre oly módon készült ki a gyomrom,
hogy mostanra szinte megváltás egy kis főzelék ebédre, üres fél szelet vajas
deszka vacsorára.
Nem tudom, ki hogyan van ezzel az állandó, kötelező zabálással így
az ünnepekkor. Én minden évben megfogadom, idén nem hagyom, hogy magával
ragadjon az a bizonyos fogaskerék. Általában szentestéig bírom is: egy kis
halászlé (szigorúan friss, illatos, ropogós kenyérrel!) meg némi rántott hal,
krumpli salátával kinek is okozhatna bármi bajt…
Ez önmagában nem is hangzik nagyon veszélyesen, üsse kavics, a
kenyér kivételével nagy nehezen még diétás menünek is betuszkolnám, a hal
színtiszta egészség (pláne bundában – csak hogy ne fázzék abban a nagy hideg
télben -, és bő olajban ropogós arany-barnára kisütve…). Ha szemet hunyunk a
felmerülő buktatókon, semmi rosszat nem találhatunk benne, ádáz szálkáktól
eltekintve.
Persze már egészen más a leányzó fekvése, ha közöljük, hogy
reggelire agyonporcukrozott mákos bájglit fogyasztottunk, nem egy karikányit,
tejecskével. Főzés közben le-lecsúszott egy-egy unaloműző szaloncukorka, ebéd
után, fojtásnak még pár karikácska bejgli…
Persze nincs megállás karácsony más- és harmadnapján sem. A
kötelező trakta végtelen történetté áll össze az ember gyomrában, hogy néha már
levegőért sikít minden belső szervünk, esdeklőn rimánkodva némi pár órás
pihenőért… hiába.
Mer’ a nagyit ki merné megsérteni azzal, hogy a töltött csirkecombból
csak módjával falatozik („Hát nem ízlik a főztöm, hogy csak így turkálod???”),
hogy a töltött káposztát meg sem kóstolja (bár az itthon is van, egy közepes
méretű hadseregnyire való), hogy a kocsonya érintetlenül marad a nyakán, pedig
PONT miattunk csinálta, a tortáját meg sem kóstoltuk, a linzerről, mézeskalácsról, BEJGLIRŐL már nem is
szólva…
27-ére életem drágája eljutott arra a pontra, hogy pocakját
simogatva azt nyöszörögte elkeseredetten, már csak akkor nyitja ki a hűtőt, ha
valóban éhes lesz. Aztán fél óra múlva egy hűtőszekrény mélyéről dörmögő hang
afelől érdeklődött, hogy a maradékokkal meg mifene lesz, ő aztán nem dob ki
semmit, inkább feláldozza magát az ételek oltárán. És lőn.
Ennek örömére legurítottam még pár szelet bejglit...
A pontot az i-re a szilveszter hozta el idén. Úgy esett, hogy
anyósom lakában töltöttük a szilveszteri buli utáni pihikét, míg anyós a mi otthonunkban
vigyázott csintalan csimotáinkra.
Drága jó mama felkészült rá, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt,
míg nála regenerálódunk a szilveszteri hepajból: hűtőjét megtöltötte a már
megtöltött káposztával, lencselevessel, felvágottakkal. Így esett, hogy az újév
első napján, átbulizott gyomromat előre felkészítettem a lencseleves általam igen-igen
kedvelt ízeire. Gondolok itt a répás, lencsés, hagymás rántásos, babérleveles,
mustáros, leheletnyit ecetes-cukros ízekre. Amit kaptam ehelyett, hát kissé sírásra görbítette a számat:
Mivel mama epéje a hagymát nem bírja, így egy – szerintem! – nem csak hagyma,
de rántás nélküli, rettentő híg, répa-mentes, íze se- bűze se levest kaptam,
televagdalva – állítólag! – füstölt tarjával (a hús szigorúan füstölt íz
mentes, ámde annál inkább mócsingokkal teli, ehetetlen valami).
A velem született
tapintat vezérelt csak, hogy leküzdjem drága férjem által elém tálalt adagnak
legalább a felét. Persze a gyomrom igen-igen korgott még, ezért hát felfedező
túrát tettünk anyósom hűtőjében. Találtunk is egy dobozt, félig zsírral.
Gondoltam, ez jó lesz, megkenek egy kenyérkét vele, elleszek estig. Aham. A
doboz tetejét levéve lélegzetvisszafojtva lestünk az edény mélyére. Férjecském
beleszagolt, forgatta, nézegette, jómagam sem tettem másként. Aztán a doboztetőre
tévedt szemem sötétzöld pöttyöket fedezett fel azon. Észrevételemet halk
sikkantással nyugtáztam. Életem párája orra alatt nyomdafestéket nem tűrő
zsolozsmával emelte égnek a tekintetét.
A zsírból nem kértünk, köszöntük.
Részemről a további étvágyam is elinalt, úgy jövő szilveszterig. Tibim pár perc
higgadás után közölte csak, hogy szentül meg volt győződve róla, hogy a zsírban
fellelhető zöld pöttyök csakis rozmaringtól származhatnak. Bólintottam: Nagy
eséllyel rozmaringosodik meg bármi a hűtőben, ha elég ideig tároljuk ott J
Mindenkinek nagyon boldog új évet és kevesebb hűtőszekrényes
katasztrófát idénre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése