Ránk fért már némi lazítás, így beneveztünk egy wellness hétvégére
kettecskén életem miértjével. Igaz, a hétvégéből hétfő-kedd-szerda lett, de ez
legyen a legnagyobb bajunk. Úti célunk Martfű volt, bíztunk a termál víz
jótékony erejében… Bár maga a tény, hogy csemetéink nyüzsgését mellőzhetjük pár
napig, garantált egy üdítő pihenést.
Megérkezésünk után gondoltuk, feltérképezzük, hogy este hová
mehetnénk kicsit kikapcsolódni. Martfű, bár egy nagyon kedves kis hely, nem
mondhatni, hogy tolonganának benne a nevezetességek és a szórakozó helyek.
Összesen három sörözőt fedeztünk fel. Gondoltuk, hátha akad odabent darts,
esetleg bowling… Betértünk az egyik helyre, nyilvánvalóan a helyi késdobálóba
tévedtünk. Ittunk egy (amúgy rettentően finom!) capuccinot, elheherésztünk a
kifogástalanul kedves, nagyon közvetlen és figyelmes pultos lánnyal,
játszottunk egyet a flipperen, majd távoztunk.
Néhány száz méterrel távolabb betértünk a következő sörözőbe. A
pultnál egy állatira rémült képű fiatalember ült, akinek szerintem még most is
meggyőződése, hogy NAV és/vagy ÁNTSZ ellenőrök lehettünk. Ugyan ki más térne be
hozzájuk egy napfényes novemberi kedden két kólára? Életem értelme mosolyogva
kérte a két itókát. Pultosunk kissé bizonytalanul közölte, hogy rendben, de ő
csak és kizárólag „KIÖNTŐS” kólával tud szolgálni. Tibim: „Micsodával?”.
„Kiöntős kólával!”- vágta rá a pult mögül kistányérnyi szemekkel a srác. Uram
krákogott, majd megnyugtatta a személyzetet, hogy másra sem vágyunk. 270 Ft-ot
fizettünk 2x3dl Pepsi kóláért, amit egy már előzőleg felbontott 2 literes flakonból
szervírozott elénk remegő kezű emberünk, szénsav még hírmondóban sem volt
benne, ám mindegy is, a lényeg, hogy ártson. Utólag hálát adtam a sorsnak, hogy
legalább azt nem kérdezte meg, hogy szőke vagy barna kólát kérünk-e, mert azt
már holtbiztos, hogy nem álltam volna meg nyihogás nélkül.
Egyetlen dolgon tudtunk spórolni ott tartózkodásunk alatt, hogy
drága jó férjemet idézzem: az úszósapkán. Ugyanis az úszómedence használatához
előírás volt az úszósapka is. Aki ismeri életem páráját, az tudja, mily
rengeteg hajjal rendelkezik, főleg, mivel épp indulásunk előtt nyiratkozott.
Első nap még vacillált, a medence partról szemlélte, amint rovom a hosszokat.
Én felajánlottam, hogy kölcsönadom Bogi jujjrózsaszín sapiját, melyet jómagam
viseltem, biztosítva őt arról, hogy csak egyetlen képet csinálok róla az
utókornak és a fészbúknak, ám karakánul elutasította. Második napon úgy
terveztük, benevezünk egy úszósapi vásárlásra, hogy drágaságom is élvezhesse
mellettem a hosszokat. Ám mivel a nagyon kedves uszodás néni majdnem röhögő
görcsöt kapott, hallván, hogy édesem magának akar gumi fejfedőt vásárolni, azt
javasolta, mielőtt 400 Ft-os költségekbe vernénk magunkat, előbb tudakoljuk meg
az úszómestertől, valóban szükség van-e ilyetén beruházásokra.
Átcaplattunk hát az uszodába, immár köntösben, fürdőruciban pompázva,
majd teljes mellszélességgel kiálltunk úszómesterünk elé. Emberünk egy nagyon
jó kedélyű, bajszos 60-as bácsi biztosított afelől, hogy eltekint attól, hogy
Tibim satyekot húzzon. „Ellenben – bökött mutatóujjával férjem mellén szétnyíló
köntösre, s az így kibuggyanó, kissé őszes, ám annál bujább, már-már
zsabó-szerű mellszőrzetére -, egy búvárruhát beszerezhetett volna.”
Mosolyogtunk még kicsit azon, hogy az idő múlásával a pasiknak
már-már a talpuk is szőrösebb a fejük tetejénél, aztán medence felügyelőnk
felhívta figyelmünket a sókamrára, mely igen egészséges felüdülés mindenkinek.
Mondtam, még alszunk rá egyet a vízben. Rezzenéstelen arccal válaszolta:
„Nyugodtan, hölgyem! Este 8-kor úgyis minden nap összeszedjük a medence alján
kóborló vendégeket.”.
Persze a sókamra szöget ütött drágaságom fejébe. Nem is sokat
tétovázott, úsztunk fejenként 20 hosszt (ezt úgy mondom, mintha minden nap
csinálnám – szóval a nyelvemet utána simán körbe tudtam volna tekerni a
derekamon), majd átültünk a termál medence finom melegébe. Mielőtt nagyon
eltunnyadtam volna, drágám felpattant és közölte, most kipróbáljuk azt a
sóbarlangot. Kicsit még kérettem magam, sok kedvem nem volt hozzá, de annyira
rágta a fülemet, hogy könnyebb volt igent mondani.
Nagy forgalom nem volt, mi ketten élvezhettük a barlangnak
kinevezett szoba örömeit, úgyis mint sót a talpunk alatt, sót a falon és egy
csobogó folyamatos csobogását, valamint a 20-22 fokos hőmérsékletet. Nem is
lett volna ezzel baj, ha 1. Nem vizes fürdőruhában és vizes fürdőköpenyben
vagyunk, vizes hajjal, 2. Nem kellett volna folyamatosan pisilnem a csobogótól.
Helyet foglaltunk a nagyon kellemes pihenőszékeken,
megállapítottuk, hogy némi nyugibogyós zene elkelne, meg pár fokocskával
melegebb hőmérséklet. Majd megtudakoltam, mégis hány percre szól a belépő.
Majdnem hanyatt estem, mikor kiderült, hogy 50 percig élvezhetjük a só általi
egészséges belégzéseket. Életem leghosszabb 40 percét éltem át. Tovább ugyanis
nem bírtam. Kockára fagyva botorkáltam ki, amikor épp szembejött velem a
wellness részleg kislánykája. Kicsit recsegtek arcomon a jégcsapok, mikor
visszamosolyogtam rá, majd ellentmondást nem tűrően haladtam el mellette
egészen a női mosdóig. Soha olyan jól még nem esett pisilni és még jobban esett
utána a meleg jakuzziban való ücsörgés.
A hátralévő időben ingajáratot folytattunk a szauna és a zuhany
között. Tisztára elfáradtunk…
Összegzésül: Martfű egy nagyon jó hely. Az emberek mosolygósak,
kedvesek és valahogy lassabbak, mint itthon. Marha nehéz volt átállni a
sebességükre, de nagyon megérte. Hazafelé már úgy vánszorogtunk, mint valami
lábatört csiga. Maradtam volna még.
(* Marcsi után szabadon :) )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése