Állatkertbe készültünk, először együtt, öten. Sokan azt hiszik, ez
ám a jó kikapcsolódás felnőttnek és gyereknek egyaránt. Na nekik üzenném: DE
NEM KOVÁCSÉKNÁL!
Nagyon utálok pesszimistán hozzáállni a dolgokhoz, ezért igyekszem
mindig utólag összegezni az érzelmeimet egy-egy témával kapcsolatban. Nem
előre rákészülni, hogy mennyire jó vagy éppen rossz lesz valami.
Az állatkerti látogatásunk előtt sem volt ez másként, míg apa
napokig fűtötte a kölköket, hogy hűazannyátdejólesznekünkmegyünkmegnézniazelefántotmegamamjokat….
Aztán felsoroltatta mindhárommal, hogy összesen hány és milyen állatokat tudnak
megszámolni a memóriájukból, majd állathangokat utánoztak, lementek kígyótól a
zsiráfig mindenbe.
Na én ezen közben szép csendesen álltam a konyhában és csak a
hátam figyelt feléjük, míg a szemöldököm a magasba szökött egy-egy
zebraordításnál… Meglátjuk, meglátjuk.
Egy szépségesen szép őszi délelőttön érkeztünk a célállomásra.
Igaz, a reggel dermesztően hideg volt még, de a nap hívogató sugarai azt
jelezték, hogy nem fogunk fázni kirándulásunk során.
Mivel viszonylag korán érkeztünk, szerencsénk volt megtekinteni a
legtöbb állat reggelijének maradványait vagy éppen elcsípni egyiket-másikat
falatozás közben. Hogy-hogy nem ez gyermekeimre is igen jó hatást gyakorolt,
hisz alig tettük be lábunkat a Zoo-ba, máris korgó gyomrukról panaszkodtak és
az otthon előrelátóan becsomizott szendvicseket követelték.
Bár a reggelit kb. egy órája fejeztük be, engedtünk könyörgésüknek
és leültettük őket egy napsütötte padocskára, hadd falatozzanak a bélpoklosok.
Bencuskám azonnal halálsikollyal fedezte fel, hogy a zsemléje nem csupán vajat
és szalámit, de orvul retket is rejt magában. Elejét vettem az első orbitális
hisztinek, kikaptam kezéből az álnok eledelt, majd kikotortam az rút retek
karikákat, ismét összetapasztottam a pékárut és kezébe nyomtam duzzogó
csemetémnek. A lányok ezen közben angyali módon falatoztak. Retkestül.
Majszolásuk után ismét nyakunkba vettük e nem kis területet felölelő
állatkertet.
Sokáig nem jutottunk, mert kezdett körvonalazódni előttünk, hogy
Bencus az összes ajtón be akar menni, még akkor is, ha az zárva van. Ahová
viszont bejut egyszer, onnan nem egyszerű kiebrudalni a nagyságos urat. Ha
mégis kapun kívülre kerülünk, úgy holt biztos, hogy egetverő ordításba kezd,
toporzékol és mindenféle visító, sípoló, dudáló hangot ad, ezzel adván
tudtunkra, hogy ő márpedig az ellenkező irányba óhajtana haladni, általában épp
arra, amerről jöttünk.
Próbáltuk szép szóval. Próbáltuk fenyegetve. Megvesztegetéssel.
Kiabálva. Könyörögve. Rezignáltan… Egyszerűen nem tudtuk rávenni, hogy ne
hisztizzen úgy 5 percenként valamiért, bármiért, akármiért.
Ám ha kisfiam csodával határos módon nem ordított, úgy Enikő
agyába fészkelte magát a szerepelni akarás és jött rá a kezelhetetlen
toporzékolós hangulat. Minden baj volt. Ha fogtam a kezét, ha nem fogtam. Ha
ráadtam a felsőt, ha levettem. Ha ráülhetett a szoborra, ha nem. Gyakorlatilag
Bence hiszti-szüneteiben Enikőt voltunk kénytelenek hallgatni. Ez a harmadik
órában már elég unalmassá vált, mi több, idegesítővé. Szívem szerint mindkét
gyerekemet megráztam volna, mint félnótás villanyászt a 220.
Kínlódásunk netovábbjaként Bogi is rákezdte, hogy nyalókát akar,
mert egy szembejövő kislány kezében meglátta. Ettől kezdve hol Bence rítt, mert
nem mentünk be valahova vagy épp azért, mert bementünk és/vagy mert nem jobbra
vagy balra kanyarodtunk kijövetelkor, esetleg mert valaki kinyitotta előtte az ajtót, amit márpediglen ő akart. Hol Enikő, mert menjünk már
játszóterezni. Hol Bogi duzzogott, mert nem kapott azonnal nyalókát.
Életem párjával már vagy a bejáratnál elvesztettük a türelmünket,
így ekkorra, mint két rángatódzó idegbeteg lépdeltünk egymás mellett, fásultan,
mogorván, idegtől kipirultan, olyan indulatokkal bélelve, ha beszólt volna az
oroszlán, elképzelhető, hogy torkon harapom.
Megkapták a nyalókát. Persze elég nagy dilemma volt, hogy
játszótér előtt vagy után nyomjuk-e a kezükbe. Borítékoltam, de senkit nem
érdekelt, a fiam naná hogy leejtette a sajátját két nyelvérintés után…
A játszótéren állva kicsit kifújtuk magunkat drága férjemmel, míg
csemetéink fel-alá nyargalásztak és visítva örültek a játékoknak. Csüggedten
néztünk egymásra, szólni sem volt már erőnk. A megannyi toporzékolás embert
próbáló és kegyetlenül igénybe veszi az energiákat. Hitetlenül csóváltam a
fejem és úgy mormogtam az orrom alatt: „Ez nem lehet igaz, hogy 8100 Ft-ot
költöttünk belépőre és itt vagyunk az állatkertben EGY JÁTSZÓTÉREN. Ezeket nem
érdeklik a pingvinek vagy a fókák, elefántok, tevék, csak a csúszda meg a
nyalóka. Látod, ezt olcsóbban is elintézhettük volna. De egy biztos: 10 évig
nem lát minket az az elefánt, erre megesküszöm.” Életem virágának dünnyögését
helyeslésnek veszem.
És reméljük, 10 év múlva átköltöztetik a Tropikáriumot is a Zoo-ba,
mert az egész nap herce-hurcája és megpróbáltatásai után Bencének egyetlen
dolog maradt meg a fejében: „Cápák nem is voltak!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése