Mi mondtuk:

  

Én: Bencuska, mi leszel, ha nagy leszel? Szakács?

Bence: Neeeeeeeeem. Nem leszek kaszács. Én csak nagy Bencuska leszek.

 

Enikő a WC-n ülve: Szegény kaki, lepisiltem.

 

Apa: Enikő úgy röfög, mint Sandra Bullock.

Én: Milyen pézsmatulok??

 

Enikő, kezében lobogtatva a könyvjelzőként használt papírt az általam olvasott könyvből:

Anya! Ezt miért tetted a könyvbe?

Én: kdflskjdafoaiwejlfskjfod!!!…. Hogy tudjam, hol tartottam.

Enikő a csukott könyv fölött mélázva: … Jó. Visszateszem… Csak nem tudom, hol volt.

 

Festettünk a gyerekekkel. Kivételes alkalom volt, mert Bence is hajlandó volt az asztalhoz ülni, méghozzá önként és dalolva. Pár perc múlva kész is volt a nagy mű: egy gyakorlatilag üres lap, rajta néhány vízbe mártott ecsetnyom, foltokban halvány sárga csíkok. Mikor apa hazajött, eldicsekedtünk a remekművel, mely már Bencuskám ágya fölött volt a falon kifeszítve. Apa, csak nekem: „Jól tedd majd el, egyszer még sokat fog érni. Ez lesz az egyik a három képből, amit egész életében alkotni fog.”.

 

Bogi (úgy 3 évesen): „Gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet. Sósat, sósat, jó ropogósat. Aki vesz, annak lesz, aki nem vesz…… annak nem lesz!”