Sokan ismerik már a postaláda mizériánkat. Hogy eddig miért nem
„blogosítottam” meg, hát nagyon egyszerű a magyarázat: a téma számomra eléggé
kényes. Ám mégis rászolgál egy írásocskára, mert – be kell vallanom - igencsak
vágyom rá, hogy elétek tárván lúzerségünk kacagtató mivoltát, kicsit más
szemszögből, derűsebb megvilágításba helyeződjön ez a történet immáron számomra
is. A sztori folytatásos, de reményeink szerint nem lesz belőle végtelenített horror-szappanopera…
Gyálra költözésünkkor nem az volt a legfontosabb szempont, hogy
azonnal postaládára költsük ingünket-gatyánkat. Tehát beszereztünk egy olcsó,
ám semmiképpen sem szép, viszont igen rút ládikát. Funkcionált, tette a dolgát,
hűségesen szolgáltatta a napi reklámújság folyamot és ontotta magából a
számlákat Elműtől, Tigáztól, Telenortól…
Aztán hogy-hogy nem, apa egy csodaszép, hófehér, címeres
postaládával lepett meg minket. Igaz, az én mosolyom kissé lefagyott, mikor
rettentő sok faggatózás után az árát is közölte, ám a sok éves rutin azt súgta,
ne szóljak érte semmit, ha kedves számomra a jó hangulat és a családi harmónia.
Lenyeltem hát a békát és lőn: gyönyörködhettünk az új ládikában, ami ugyanúgy
funkcionált, mint csúnyácskább elődje. Felszerelése után hömpölygött belőle a
reklám áradat és a számlák tömkelege. De az ember hát nem vidámabban szedi ki a
sok szemetet egy ilyen puccosból, mint a rusnyábbik változatból??? Költői volt
a kérdés…
Míg nem egy szépségesen szép napon, éppen az aktuális tavaszi
lomtalanítás után, mikor a gyerekekkel az oviból jöttünk haza és én balga arra
vetemedtem, hogy megnézzem, hozott-e a postás ma is szerelmetes számlákat és
néhány tonna szóró anyagot, szőkeségem a postaláda kulccsal a kezében,
döbbenten állt a kapu melletti falnál és bámult bele két ásító lyukba a láda
helyett.
Tudom, nem vagyok egy eszesnek mondható teremtés, ám ilyen
esetekben úgy le tud fagyni az agyam, hogy magam is megdöbbenek rajta utólag.
Első gondolatom az volt, hogy az éjjel bizony elég nagy szél volt, tán levitte
a gyönyörű ládánkat. Ám ezt viszonylag gyorsan el is hessegettem, mondván,
azért ekkora orkán és hurrikán csak nem tombolt, míg mi az igazak álmát
horpasztottuk, hisz a ládával együtt a ház tetejét is vitte volna. Hát nem???.
Második ötletem az volt, hogy rossz falnál állok, talán a kapu jobb oldalát
sasolom és nem a balabbikat. Egy ilyen laza félre-navigáció nálam könnyen,
bármikor és bárhol előfordulhat. Ezt gyorsan igazolni is tudtam volna,
hátráltam egy lépést zsibbadt lábaimmal, majd onnan szemléltem, hogy a jobb oldalon
bizony a kaputelefon bámul vissza rám szemrehányóan, a bal meg olyan üres,
leszámítva a csavaroknak szánt üres lyukakat, hogy püffneki.
Csak a harmadik verzió szólt arról, hogy minket
visszavonhatatlanul megloptak, meggyaláztak, megkárosítottak. Rázott a hideg és
kezdett összeállni a kép a fejemben. Tegnap volt lomtalanítás, az egész várost
ellepték a sufni tuningolt, hörgő-börgő kisteherautók, platós csodák, és
megannyi lovas kocsi, avagy kézzel tolt taliga, amire szórták-hányták a népek a
házak elé kirámolt lom-kincseket. Tették ezt nem túl bizalomkeltő
honpolgáraink, nagy általánosságban a „C” típusú emberpéldányból. Gondolom
akkor figyelhették ki a védtelen ám annál szemrevalóbb postaládánkat, hogy
ezzel a lendülettel az éj leple alatt visszatérjenek és kárörvendő kacajokat
kuncogván meglovasítsák azt.
Apa természetesen prüszkölt a méregtől, mikor meghallotta, hogyan
szentségtelenítették el a ládánkat. Felhívtam rá a figyelmét, hogy részemről
ezek után egy üres kólás flakon is megteszi levéltároló eszközként, vagy
csavarozzuk vissza a régit, a csúnyát, ám ő hajthatatlan volt és eltökélt: kb.
két hét múlva újabb postaláda csoda virított a bejárat mellett, szakasztott
ikertestvére az előzőnek.
Drágám elvakultan szerelte az újabb delikvenst, immáron nagyobb
csavarral, nagyobb lyukakba.
Volt is nagy öröm! Az őszi lomtalanításig.
Teljesen gyanútlanná váltunk, fél év nagy idő és ki gondolná, hogy
őrség, pitbull, hadsereg kell egy postaláda mellé, ha jő a lomoktól való
szabadulás napja.
A lomtalanításkor éppen autó beállót köveztek az iker szomszédunkban.
A ház előtt szépen glédában állt a térkő a kerítés mellett. Hajnalban
felébresztett némi zaj, melyet félálomban azzal magyaráztam, hogy a szomszéd
nyilván hozzálátott a kövezés folytatásához (3-kor), mert olyasmi hangot
hallottam, mint mikor a követ a talicskára rakják.
Reggel apa volt az, aki először nézhetett farkasszemet a
gyönyörűségesen szép postaládánk hűlt helyével. Ám akkor már hiába vertem a
fejem a falba, hogy miért nem ugrottam ki az ágyból, mikor a zajt hallottam.
Utólag belegondolva, tán nem is lett volna merszem megzavarni a tolvajokat.
Amilyen világot élünk. Elképzeltem, amint fejbe lőnek vagy leszúrnak egy
postaládáért.
Apa meglepően higgadtan fogadta a történteket, bár némi eszelős
fényt láttam megvillanni a szemében és mintha néha tikkelne az egyik szemhéja,
de csak akkor, mikor a rángatózások elkapják a fejét. Ám egy héten belül a
ládánk harmadik ikerpárja is felszerelésre került. Ezúttal olyan csavarral,
mely átmegy a kerítésoszlopon, majd lehegesztésre is került, mert innentől nem
bízzuk a véletlenre. Életem értelme úgy fogalmazott: „Ezt a ládát csak a
kerítés oszlopával együtt tudják elvinni!”.
Irgumburgulád!
Úgyhogy előre látom, jövőre nem csak a negyedik ládát kell
megvenni, de némi téglát is az új oszlophoz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése