Régmúlt karácsonyok szelleme

 

A minap közzétett blogom elírásának Freudi miértjét boncolgattam magamban. Az elírás az őszi szünetre vonatkozott, melyet én lazán átkereszteltem tavaszira. Több átolvasásra sem tűnt fel az egetverő baki. Aztán mikor felhívta rá egy kedves ismerősöm a figyelmemet, irultam-pirultam, javítottam. Kicsit elagyaltam rajta, hogy miért is lehetett a tévedés. Az egy dolog, hogy a tavaszi szünetről álmodik a nyomor, hisz még a tél sem jött el, messze van az még. De kis töprengés után azért körvonalazódni látszott a hiba forrása.

Az én gyerekkoromban még nem emlékszem hasonlatos szünidőre, akkoriban nem volt még őszi szünet, sem helóvin, sem töklámpás gyártás, sem zombiknak beöltözött gyerekek műanyag baltával szambázva a fejükben, guszta agyvelő darabkák patakjával ölelve.

Akkoriban halottak napja volt, mikor minden élő a temetőkbe rongyolt, csokrot vett, mécsest gyújtott, és nem csak a nagyik. Nem lehetett közlekedni, buszokat szüntettek meg és indítottak temetőjáratokat. Ez manapság is van, bár én még mindig jobban szeretek itthon emlékezni és gyújtani gyertyát-mécsest, naptártól függetlenül. Én ebben hiszek.

Szóval nemhogy őszi szünet nem volt, de sí-szünet sem. Merthogy akkoriban síelni szerintem csak nagyon keveseknek adatott meg. Én a mai napig elmondhatom magamról, hogy a lábamon még nem volt felszerelés, bár tudom, ezzel most nagyon nem lettem trendi, de kicsit sem bánkódom emiatt.

Gyerekkorunkban december 6-án jött a Télapó. Sem süteményt, sem tejecskét nem kellett neki a karosszék mellé helyezni a kisasztalkára, mert egyrészt karosszékünk sem volt, kisasztalunk sem, harmadszor pedig ezek helyett inkább csizma suvickolás volt előző este, majd a várakozás, hogy a tiszta bakancsot a télapó megtöltse mindenféle jóval. Nem ám holmi drága játékokkal, szánkóval, csupán csak édességgel, földimogyoróval, naranccsal, miegymással.

Bár nem emlékszem, hogy gyerekként valaha is lett volna szerencsém találkozni a Mikulással, talán épp ez a misztikum tette őt a szememben olyan naggyá és nem félelmetessé. Már november elején novellányi papírost rajzoltam tele pirospozsgás arcával, orrával, vattacukor-felhő szakállával, kerek szemüvegével, vörös ruhájával.

6-án reggel kipirult arccal lestük a teli csizmákat és tömtük magunkba pár napig vagy éppen gyomorrontásig a tejbevonó masszából készült télapó figurákat. Ha a magamé elfogyott, kérdés és gondolkodás nélkül repültem rá a bátyám csomagjára is J

És csak ezek után következett a várva várt TÉLI szünet! Ami két hét is volt! Maga a mennyország!

Akkoriban még a Jézuska hozta az ajándékot, december 24-én este, nem a Mikulás. A sok amerikás rajzfilm és film miatt van is mit kiigazítani a gyerekfejekben mostanában. Nem csoda, hogy nem értik és kissé zavaros ez a december, hisz más az ünnep itt és más ott is.

Persze a régmúlt karácsonyok szellemét már nem biztos, hogy vissza kell hozni, nekem mégis az volt az igazi ünnep. Biztos vagyok benne, hogy minden család őriz emlékeket ez ügyben.

Nálunk a 24-e délelőtt zselés szaloncukor kötözéssel telt, családilag. A rádióból krisztmöszös és dzsingölbellszes dalok áradata szólt. Közben természetesen el-elszopogattam párat a zselésből, csupán minőség ellenőrzés céljából, a papírokat természetesen gondosan cukor alakúra formálva vissza, hogy azért a fára is jusson belőle valamennyi, ha mégoly üresen is.

A konyhában nagy sürgés-forgás, sütés, főzés, készülődés volt. Sem anyukámhoz, sem a dédihez nem lehetett hozzászólni, mert sík ideg volt mindegyik, hogy jajjszétrepedtabejgli, a töltött káposzta meg nehogy kemény legyen és a kocsonya megdermed-e….

Ezek után a fenyőfa állítás vicces procedúrája következett. Akkoriban még nem volt nagy divat sem a földlabdás fenyő, sem pedig a műhóval beszórt műfenyő, sem a babarózsaszín, eleve feldíszítve kapható műcucc-fenyőfa.

Bátyuskám előszedte a fenyőt a szemétledobóból (drága panel évek…!), ha szerencsénk volt, akkor nem hullott le azonnal az összes tűlevele még a talpba helyezés előtt. Jöhetett a talp előkotrása és összelegózása, némi nyomdafestéket nem tűrő kísérő mellett.

Ezek után jött a legjobb rész, a fát belefaragni a talpba, lehetőleg tönkretenni a lakásban fellelhető egyetlen valamire való és főzéshez használatos nagykést. Ha ezzel megvoltunk, akkor jöhetett a talpba illesztés, mindenféle ékekkel, szentségeléssel körítve, száz sebből vérezve, gyantától lucskos-ragacsosan.

A századik fenyőfa-talp szétesést követően siker koronázta ténykedésünket (én általában csak megfigyelő és heves szurkolókórus voltam, az oroszlán része a tesómra hárult), a fenyőfa állt, ha kissé ferdén, tétován is.

Jöhetett az égősor! A porlepte dobozból kiszedtük és a földön elegyengettük a fenyőfára való égőket, kibogozva a 80 öklömnyi csomót. Próbát követően konstatáltuk, hogy valamelyik égő kiégett és/vagy rosszul van betekerve, mert hiába a 220, nem ég, nem ég. 140 égő kicsavarása, ellenőrzése lapos elemmel. Siker esetén égősor felhelyezése a fenyőre, közben 13-szor felállítva az eldőlő fát.

Mivel (a magasságosnak hála!) nem volt még akkoriban Minimax, sem más meseadó, választhattunk az MTV1 és 2-n sugárzott 2db kissé elvont csehszlovák mesefilmből, pl. Holleanyó. Ha volt benne, herceg, bajba jutott királylány, szügyig érő hó, banya, boszi, törpe, unikornis, máris jó volt. Közben karácsonyi dalokat dudorászva feldíszítettem a fát (bátyuska ennél a momentumnál angolosan távozott mellőlem).

Következett a fürdés és testünk-lelkünk ünneplőbe öltöztetése, majd nagy nehezen eljött az is, hogy végre besötétedjen.

Ebédnek késői, vacsorának korai volt, de imádtuk: halászlé, rántott hal, ecetes-lila hagymás krumpli saláta és mákos bejgli.

Nem emlékszem rá, ki volt, aki csilingelt a fenyőfán lévő kis csengettyűvel. Gyerekként TUDTAM, hogy a Jézuska vagy valamelyik kis angyalka lehetett, így jelezvén, hogy az ajándékok már a fa alatt várnak kicsit és nagyot.

Ajándék osztás után pedig egy megmagyarázhatatlan, hatalmas üresség a lelkemben és már gyerekként is felismertem: 1. Az ünnepben a készülődés a legjobb és a várakozás izgalma, nem az ajándék. 2. Adni százszor jobb, mint kapni.

Tudom, szentimentális ökör vagyok, de kicsit hiányzik az a régmúlt. Mikor még nem „posztoltuk”, hogy Boldog Karácsonyt, hanem igazi, havas tájas, papír alapú levelező lapra kanyarintottuk tollal és bélyeget nyaltunk rá és postaládába dobtuk. Manapság már sokszor posztolni sincs időnk. Pedig a karácsony – ma is karácsony. Csak azzá kell tennünk.