Országomat egy alvásért!

 

Leterített minket a nátha, jött, látott, s győzött, két vállra fektetve kicsit és nagyot. Hát persze, hogy az őszi szünetre! De mindegy is. A lényeg, hogy elég változatosak az éjszakáim, hol ide, hol oda rohangálok orrocskát fújni, köhögést, lázat csillapítani, agyvérzést kapni. Alvásra sok időm így nem jut, de minek is, hisz jómagam sem kerülhettem el ezt a fincsi betegséget, így duplán nehezítve csinálom végig az éjszakai műszakot, tetézve a saját légzészavaraimmal, krahácsolásommal küzdve.

Már nem tartom számon, hogy ki-kit fertőzött meg és mikor, mert ez felemésztené a maradék energiáimat is. De azt hiszem, én kezdtem, aztán a kicsik folytatták, aztán én meggyógyultam, de ők is, viszont mire mindenki egészséges lett volna, addigra újra kezdődött az egész elölről.

Előnyömre legyen felhozva, hogy legalább pár szép napot szereztem kicsiny családomnak azzal, hogy elveszítettem a hangomat. Így vagy suttogni tudok csak, ha pedig nagyon gyorsan szeretném felhívni valamire a figyelmet, pl: ne nyúlj a forró olajba, mert megsül a kezed, vagy ne fogd meg a nagykést, mert levágja az ujjadat, esetleg ne dugd az orrodba a gyöngyöt-vadgesztenyét, nem odavaló, akkor hát tapsolok, toporzékolok, hogy magamra vonjam gyermekeim tekintetét, majd elpantomimezem, hogy mely mozdulatuk milyen káros következményeket vonhat maga után. Az én drága férjem pedig egész nyugodtan hivatkozhat arra, hogy „Nem hallottam!”, ha esetleg kérnék tőle valamit.

Egyszóval sosem unatkozunk. Én, mint említettem, még éjjel sem. Ám ha véletlenül mégis lenne pár percem az alvásra és ne adj Isten, még az álom is meglátogatna, hát biztos, hogy közbejön valami: Misha végigtrappol rajtam – ha lehet fokozni, akkor holt biztos, hogy vizes bundában. Dörög-villámlik, rosszabb esetben atomrobban.

Vagy mint a minap, mikor apa épp a legkisebb helyiséget szerette volna meglátogatni az éjszaka közepén (fura egy szokásai vannak, mondom én J ). Félálomban volt ő maga is, így eshetett meg, hogy a nagynak nem nevezhető hálószobánkban, ami természetesen szépen be is van bútorozva, az ágyról lekászálódván kissé eltájolta avagy elszámolta magát és kecsesen belépett az egyik szekrénybe.

A zajra természetesen felébredtem, pedig nagyon igyekeztem nem így tenni, a fejemre húztam a takarót, párnát és azok alól dörmögtem álomittasan: „jlvhagypa?”. Ez esetünkben annyit tesz, hogy jól vagy, apa? A válasz sem késett sokáig: "kdjflasdfaamndkjfodijfejfksdjfj!” De ezt inkább nem fordítanám le…

Persze hamar magára talált és kifelé menet már csak a taposó gépbe és az ajtóba rúgott bele. A fogai közt szűrt hozzáfűzést ismét kisípolnám tolmácsolás helyett.

Már majdnem újra beszippantott a jótékony alvás, éreztem, ahogy dajkáló karjai közt ringat, mint egy kisdedet, mikor meghallottam drágám visszafelé haladó csörtetését. Igyekeztem tudatosan kizárni tudatalattimból a porcelán boltba szabadult elefánt módjára közlekedő életem párájának zajait és sóhajtva átadni magam a hívogató pihenésnek. De férjem ekkor látta elérkezettnek a pillanatot, hogy a fentebb emlegetett elefántokat meghazudtoló trombitálások közepette kifújja az ormányát… Itt már rosszallóan krákogtam egyet, ezzel elérve, hogy A, az álom úgy röppenjen ki a szememből, mint a huss, B, férjem újabb dörmögésbe fogjon, hogy vázolja, miszerint neki márpediglen joga van orrot fújni, alanyi jogon, akkor is, ha az másnak nem tetszik.

Ezzel a lendülettel bemászott mellém az ágyba, rátámaszkodva a bokámra legalább három helyen eltörve azt.

Fentieket mi sem koronázhatta volna meg jobban, minthogy Bencuska felnyögött a gyerekszobában az összegabalyodott takarójával küzdve.

Kitámolyogtam, betakargattam, csókot leheltem hőemelkedéses homlokára, majd visszasettenkedtem alvó drágaságom mellé az ágyba.

Az álommanó már oly messzire járt tőlem, hogy szinte nem is emlékeztem rá. Bámultam a plafont, hallgattam életem értelmének elégedett szuszogását és azon gondolkoztam, hogy az alvás nélküli létezést továbbra sem nekem találták ki. Országomat egy kiadós alvásért!!!!