Ha a reggeleket már megörökítettem itt a bolondok házában, senkit
nem hagyhatok abban a hitben, hogy a délutánok csak minimálisan is jobbra
sikerednek.
A kölökseregért 12:30-ra kell az oviba érni. Ez annyit tesz, hogy
reggel 8 után anya rongyol a boltba, vásárol okosan, költ keveset, de vesz
mindent, aztán ezerrel haza, főz ebédet magának s a ház urának másnapra,
mosógépet tölt meg, szedi le az előző napról megszáradt ruhákat, hajtogat,
szortíroz a szekrényekbe, mosogat, elpakol három csemete után, ágyakat rendez, porszívóz,
felmos és ismét tereget. Szóval az ebédre sokszor már csak állva kerül sor,
hamarjában, hogy kapunyitásra odaérjek az oviba. S ló halálában azon töröm a
fejem, lehet, hogy UFO-k raboltak el vagy valamiféle időzónába keveredhettem,
hogy már megint így elsuhant a délelőtt, pedig nem is csináltam semmit…
Először Bogiért megyek. Fogadom lányom elsöprő lelkesedését és
túláradó szeretetkitörései közepette igyekszem talpon maradni, bár ez majdnem
olyan nehéz, mint a Gundel Takácsnál.
Uszkve 15 másodpercenként szólok rá, hogy öltözzön, mert a kicsik
is várnak, de drága pici lányom csak vigyorog bele a nagyvilágba a kis fogatlan
szájával és bambul kókadtan maga elé. A minket körülölelő zsongásban negyvenedszer
is ráparancsolok, hogy tessék átvenni a váltócipőt és utcaira cserélni, majd
mikor látom, hogy megint elkalandozik, ovis társakkal majomkodik, morogva magam
húzom a lábára azt a nyomorul lábbelit.
Próbálom beazonosítani a csoportszoba mellé kiírtakat és jegyezni
a jegyezni valókat, miközben arra buzdítom lányomat, hogy bújjon kabátba. A
fölsőjét magamhoz ölelem, reggel még kellett, mostanra már melege lenne benne.
Persze megcsodálom az aznapi levél festményét a falon.
Hurrá, indulhatunk. Jajj, az uzsi! Bogi toporog a csoportszoba
ajtajában, utcai cipőben nem lehet csak úgy berongyolni! Rendben, óvó néni
kezünkbe nyomja a beszalvétázott délutáni étket. Mehetünk!
„Nem! A kutyám!” – kiáltja Bogi magából kikelve. Persze, hogy bent
hagyta a csoportban a plüssét. Kezdek számolászni magamban, mert a vérnyomásomon
már nem kell kávéval korrigálni ahhoz, hogy robbanni tudjak. Kis huza-vona és
általam való dorgálás után megoldódik a kutya kérdés. Futhatunk a Csibe
csoportba az ikrekért. Igyekezetünkben sűrű bocsánatkérések közepette gázolunk
el több kiscsoportost, dajkát és óvó nénit.
Az épület ajtajában azért még hezitálok kicsit, olyan hiányérzetem
van… Ezt meg is osztom Bogival, aki vállat rándítva már nyargalna a kicsik
csoportja felé. Számba veszem a dolgokat, majd a homlokomra csapok: a szökni
kívánó úszó cucc!!! Ami reggel otthon maradt, azt most teljes lelki nyugalommal
hagytuk majdnem az öltözőszekrény tetején. Vissza a csoporthoz, ismét
átverekedjük magunkat a mosdókra váró gyereksereg között, bezsebelem az óvó
nénik és a szülőtársak mosolyát, hogy jé, milyen rég nem találkoztunk, ja, az
úszócucc!!! Felnyalábolom a rózsaszín, hercegnőkkel ékített hátizsákot.
Mire odaérünk a Csibe csoporthoz, általában már csak az ikreim ülnek
egy asztalnál (rosszabb esetben kardoznak a színes ceruzákkal khm…), a többi
kisgyerekért már jöttek a szülei vagy pizsiben a kicsi ágyakon várják a mesét a
délutáni alvás előtt.
Túlélem ölelés-borításukat, majd csitítgatom őket, hagyják elaludni
a többieket. Persze egyszerre próbálják elmesélni az egész napjukat, Bence
toporzékolásba fog, mikor Enikő nem hagyja szóhoz jutni.
Én egy időben próbálom lecsendesíteni és felöltöztetni őket. Naná
hogy egyikük sem mozdul, így rám marad a cipőcsere és a kabátok feladogatása
is. Megcsodálom az aznap készített só-gyurma csigabigát gesztenye házikóval és
szegfűszeg szarvacskákkal, dicsérem, hogy mennyire nagyon ügyesek voltak.
Felszuszakolom rájuk a kabátot és a sapit, próbálom megnyugtatni
az uzsonnájáért ordító Bencét és elmagyarázni neki, hogy baromi nehéz úgy
belebújni a kabát ujjába, ha közben egyik kezében egy almát, másikban egy
szendvicset szorongat…
Körbenézek, hogy mit hagyunk ott magunk után. Ha szerencsém van,
akkor csak néhány, az előadásunkon megrökönyödött szülőt.
Indulás a kocsihoz. Egyik kezemben Bogi majdnem elhagyott
úszócucca, a három gyerek felsőjét a hónom alá kapom, másik kezemben a két csiga-bigát
egyensúlyozom, a szendvicseket ölelem magamhoz és csendben hálát adok érte a
magasságosnak, hogy a három almát nem kell az orromon pörgetnem közben, azt
önként hordozza három csemetém. Bence nyitja az ajtót, majd ezerrel rohan a
kapuhoz, hogy azt is ő nyithassa. Enci versenyt fut vele, majd ördögi vigyorral
angyali kis képén kinyitja a kaput Bence orra előtt. A fiam összeomlik. Én gyönyörűen
zsonglőrködöm a csigákkal a kezemben, s közben próbálom egyengetni a dolgokat a
gyerekeim között, hogy legalább a kocsiig ne öljék meg egymást, magamban azon
fohászkodva, miért nem áldott meg engem az ég még egy pár kézzel, születhettem
volna mondjuk polipnak… Nem írom le, hogyan halászom elő ilyenkor a táskám
legmélyéről a kocsikulcsot.
Végre az autóban vagyunk!
Bár úgy negyed óra telhetett el az ebéd óta, mindhárman farkas
éhesen vetik rá magukat a kincstári uzsira. Nem bánom, addig is csend van
hazafelé.
Iitthon!!! Szívem szerint földre borulnék az előszobában és
megcsókolnám a padlót örömömben. Helyette biztonságba helyezem a csiga-bigákat
melyeket egyben sikerült hazadeportálnom, hántom a kölkökről a kabátot, cipőt…
Mikor is felfedezem, hogy Bencus váltócipőjét elfelejtettem lecserélni utcaira,
így az ovis szandiban jött hazáig. Ebből is látszik, bár igyekszik az ember,
semmi sem lehet tökéletes, akadnak még hiányosságok a rendszerben, de már
dolgozunk rajta. És mekkora szerencse, hogy még nincs térdig érő hó…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése