Barbie-s mesék - avagy agymosás 30 fokon, de nem igazán kímélőn

 

A tv nézési szokásaim az elmúlt pár évben hogy is mondjam csak… változtak némiképp. Néhány változtatást készakarva vezettem be, például, hogy kerülöm a híradásokat. Más egyéb változás oly észrevétlenül kúszott az életembe, hogy feleszmélni sem volt lehetőségem, mindössze azzal kellett szembesülnöm egy napon, hogy a televízió bekapcsoló gombja valamilyen láthatatlan összeköttetésben van gyermekeimmel, s ha észlelik, hogy a távkapcsoló felé nyúl a kezem, azonnal kórusban követelik, hogy mesét kapcsoljak nekik.

Így lehet az, hogy kívülről fújom a Shreket, az Aranyhaj és a nagy gubancot, a Szörny Rt-t, a Madagaszkárt, a Jégkorszakot, s ezeken belül is valahány részt. De jó vagyok még Pom-Pom-ban, A kockás fülű nyúlban, és a Kisvakondban is.

Nem hittem, hogy csömört lehet kapni mondjuk a Barbie meséktől, de sajnálattal jelentem ki: lehet. Az írott verziót már egyszer porba tiportam, ám rájöttem, van ennél rosszabb is: a képernyőn megelevenedő szőke ciklon.

 

 

Az összes létező és nem létező szőrszálam égnek áll, amint meghallom a zenéjét, de ott vagyok kész, mint a krumplifőzelék, mikor elejétől a végig énekelnek is benne. Kegyelemdöfés, ha „csak” hallgatnom kell, mert mondjuk főzök közben. Ha ne adja az ég az előadást vizuálisan is követhetem, akkor megküzdhetek a közben erőteljesen háborgó gyomrommal és azzal, hogy ne fikázzam hangosan azt a langymeleg mosogatóvizet, mely a képernyőn hömpölyög.

A gyerekek valamiért imádják ezt a tökéletes világban, tökéletes alakkal megáldott, legújabb divat szerint öltözött, tökéletes hajú, tökéletes sminkű szőke csinibabát. Kutatom az okát, mi vonzza ilyenkor őket a képernyő elé (és mi taszít engem?!).

Először is: több meséről beszélünk. Hősnőnk (Barbie), bár mindegyikben szerepel, mintha azon fáradozna, hogy minket, nézőket még jobban összekuszáljon, ugyanazon a magyar hangon szólal meg, ugyanaz az arca, ám ahány mese, annyi névvel van ellátva, Barbie néven még véletlenül sem szerepel bennük (bár az égieknek hála az összes meséhez eleddig nem volt szerencsém). Korban elhelyezni igen nehéz, mivel a kosztümöstől, rizsporos parókástól, testőröstől akár a stylistos mobil telefonos miniszoknyásig bezárólag mindenhol előfordul, természetesen vonásain az a pár száz év ide vagy oda jottányit sem öregbít.

 

 

Barbie kifogástalanul korcsolyázik, balettol, szörfözik, úszik, vív, repül, hercegnősködik, danol, beszél az állatok nyelvén és bizonyára a világ összes hangszerén virtuóz módon játszik. Elvétve pillangószárnyakat növeszt, máskor sellőuszonyba bújik. Így is, úgy is szívdöglesztő. Szöszkénknek még az édesanyja is inkább a nővére lehetne (kinézetre), sokszor megtévesztő is a mama szépsége és fiatalsága, hogy az ember hirtelen nem tudja hova tenni a dolgot. De szerzőink ezt kompenzálják egy bár gyönyörű, ám kissé megtört magyar szinkronnal, mintha Barbie anyjának lenni borzasztóan fárasztó életvitellel járna.

 

 

Valamint íróink azt vették a fejükbe, ha Barbie babánk át is megy száz megpróbáltatáson és teszem azt egy hajóból a háborgó tengerbe zuhan, a haja, ruhája és kifestett arca akkor is a frissen vasaltat tükrözze – ki tudja, mi okból. Pedig annyira megnézném azt a szőke kis rüfkét már ziláltan, koszosan, leázott szempilla festéktől fekete zebra-csíkosra maszatolt pofikával. Csak egyszer lenne mondjuk pattanásos, herpeszes, picit korpás, molett vagy fogszabályzós. Esetlen, beszédhibás vagy ne adja az ég, fele annyira karót nyelt.

A felháborító az, hogy bár minden mese gyönyörűen megrajzolt, igényes és látványos, sztoriban halál gyenge. Mintha kimondottan szőke, hosszú lábúnktól várnák a szerzők, hogy kasszasikert érjenek el. Többé-kevésbé bejön a számításuk, mert kábítószeresek módjára tudnak függővé válni a gyerekek és ha csak meghallják Barbie nevét, homlokszakadva rongyolnak a tv elé.

Persze tudnak alkotni az alkotók, ha akarnak, hisz minden mese alapja, hogy vannak a jók, na meg a gonoszok, akik a végén majd jól pórul járnak. A gonoszok is tökély ruhákban pompáznak, kifogástalanul paróka-szerű hajkölteményekben, csupán ott lehet felfedezni, hogy ők az erő sötét oldalán állnak, hogy általában kövérebbek, öregebbek és szipirtyó hangon beszélnek, valamint néha sátáni kacajok szakadnak fel belőlük és nem utolsó sorban pedig igyekeznek főhősnőnknek keresztbe tenni.

 

 

Nem mellőzhetjük az állatszereplőket sem, hisz Barbie-nk nem lenne eléggé gyomorforgatóan nyálas, ha nem adnának mellé egy-két púderszagú ölebet, esetleg negédes, miákoló kismacskát vagy mindenek fölött egy szőrös, meghatározhatatlan kilétű, nemű, identitású makogó kis izét, ami ki tudja, milyen kreatív emberszörny kitalálmánya.

 

 

A történet nagyjából úgy néz ki, van Barbie, aki megküzd ezer veszedelemmel, s a végén elnyeri jutalmát. Lehetőleg egy jólfésült, kissé buzoid jellemvonásokkal megáldott Ken személyében, aki fényévekre van a FÉRFI kategóriától (és persze nem is Kennek hívják). Isten irgalmazz, hogy néhány év múlva a lányaim szeme előtt egy ilyetén alak lebegjen, mint nagy Ő… A megpróbáltatások közben Barbie-nak a körme sem törik le, a haja sem lesz kócos, vagy ha igen, az is jól áll neki. Broáf.

Aki ezt kitalálta, egy szívlapáttal szeretgetném laposra szívem szerint.

Maradok Gru-nál, aki csúnya és gonosz. De legalább vicces, negyvenedszer is szórakoztató és imádnivaló J