Mézgáék reggelente

Mióta elkezdődött az ovi, a lustálkodós nyári ébredések után visszatértek a rémálom-szerű reggelek is.

Ha csak annyit mondok, hogy három kiskorút kell felöltöztetni (igen, mert Bogi reggelente még ön- és közveszélyes, duzzogós, zombis hangulatban tud leledzeni, ezért őt is én öltöztetem, inkább, minthogy visító-rohamot kapjon, mert megint kifordítva raktam oda a pulóverét…).

A három kiskorúból kettő lány… Ezzel a lányos szülők részére mindent elmondtam. Hisz egyáltalán nem mindegy, hogy az ember lánya reggel mit vesz fel! Ugye!

Tudom, tudom, próbálom kicselezni őket és már este összekészíteni a reggel felvételre szánt ruhaneműket, hosszas tárgyalások után egyezkedve a bugyitól a kabátig, de ők csajból vannak, így lehet, hogy ami tegnap este jó volt, az ma reggel már a pfujjhányoktőle kategóriába tartozik.

És akkor még nem is beszéltem Bencuskámról, aki ugyan nincs csajból (hála a magasságosnak!), ám pasiból annál inkább. Nála egy megszokott reggel úgy indul: „Apa! Kérek kákkót, szőpöt!”

1.      Nem mindegy, hogy apa adja, vagy én. Csak apa jó!

2.      A kákkó az Tic-Tac, a szőp, az szörp akar lenni.

Szinte mint felnőtteknél a kávé-cigi beidegződés, ez úgy működik nála, reggel nem múlhat el fentiek elfogyasztása nélkül. Egyszóval még a csipáit törölgetve képes úgy dirigálni nekünk, hogy hanyatt-homlok rohanni kell a szerjózsa összes irányába, hogy minden kívánságát teljesítsük, különben begurul a szentem. Az meg nem hiányzik senkinek, főleg a ház urának nem…

Ha megvolt a reggeli Tic-Tac és szörp adag, mese is kell. Nem mindegy, milyen, éppen mit álmodott meg a drága. Apa morogva keresgél az ötmilliónyi mese DVD között, instrukciókat kérve tőlem, milyen lemezt keressen, mi van ráírva, rajzolva, hány mese van rajta, milyen színű stb., mire világossá válik, hogy a keresett darab ippen a lejátszóban van…

Mese elindul, Benyus kb. másfél percig csendben nézi apa öléből. Férjem lopva az órára sandít és bátortalanul próbál erélyes lenni (ez elég rosszul is áll neki), mondván, idő van, öltözzünk. Benyus hallani sem akar a dologról, míg a Tic-Tac el nem olvad a szájában, addig ő nem mozdul. Apa szemeket forgat, fohászkodik magában és jól láthatóan arca színe hol zöldből lilába, hogy lilából zöldre vált.

Én ezen közben két nem rövid hajú lányomnak frizurát kreálok. Nem kell mondanom, hogy egyáltalában nem mindegy, milyet! Mire nagy nehezen megegyezünk Encivel, hogy az ő két szál hajacskájából lehetetlen bokát verdeső hajzuhatagot varázsolnom, Boginak pedig megregulázom a felkar vastagságú copfjait, addigra nagy nehezen Bence is felöltözik. Mosolyogva közlöm életem virágával, hogy mesmeg fordítva adta rá a fiára a pulcsiját. Nem írom le a reakcióját, maradjunk annyiban, hogy inkább kisípolom J

Jöhet a mosakodás. Egyetlen mosdóra sokan vagyunk öten. Szerintem ezt átgondolván a fiam közli, ő ugyan nem mos fogat és pisilni sem fog indulás előtt. Apja kéri egyszer, kéri kétszer, háromszor… Én is színre lépek, jön a fenyegetőzés, a felemelt hang, majd bármilyen más eszköz, amivel el lehet érni Bencuskánál bármit…

Ha már mindenki használta a fogkeféjét, még ló halálában ledöntöm az amúgy is jegessé vált kávémat, persze a felét sikerül a felsőmre produkálni, de átöltözni már nincs idő, viszont mekkora mák, hogy a kabát úgyis eltakarja, és csodák-csodájára indulásra kész a csipet csapat!!!

Előszoba: A három gyerekem mind betódul, lehetőleg levetik magukat a földre és a cipőtengerben egymáson kúszva-mászva – naná, hogy baromi hangos megjegyzések közepette -, Laokon csoport módjára horgásszák a sajátjukat. Apa szentségelve tuszkolja Bencére a cipőjét és századszor is megjegyzi, hogy márpedig az a cipő kicsi! Nem reagálom le, hisz tudom, hogy nem kicsi, csak mindig elfelejti meglazítani, mielőtt tuszakolni kezdi… A lányok összevesznek, hogy ki mit vigyen magával az oviba, egymás szavába vágva ordítoznak egymással. Számolok magamban, apa a felrobbanás szélén.

Miután kivégzéssel fenyegetőzök, a lányok elcsitulnak, ellenben Enci énekelni kezd, természetesen egy őáltala írt dalocskát. Bence sírva fakad, mert Enikő nem hallgat el. Megjegyzem, hogy ekkor már én is szívesen sírva fakadnék, ha így el tudnám hallgattatni a lányom idegtépő trallalázását. A fiam komolyan gondolja, ezért még hangosabb sírásba kezd, ránéznem sem kell, hogy tudjam, orrot kell fújni neki. Mire apa kérné, zsepit nyomok a kezébe (hisz Bence csak apának enged orrot fújni, nekem nem…).

Végre mindenkin cipő, kabát, sapka! El sem hiszem! Indulhatunk!

Apa ülteti be a csemetéket a kocsiba, közben én kaput nyitok, ajtót zárok. A számra lehelt puszi utána azért még megkapom drága jó férjemtől, hogy „Hogy Te milyen vagy!”. Célzását azóta sem értem. Bár azt hiszem, Bence viselkedését rótta fel nekem. Úgy bizony, Kovácséknál azért is én vagyok a felelős, hogy forog a Föld. Csak hogy tudjátok, ha ne adj’ Isten egyszer megállna, azért is engem hibáztatna a jó uram.

Fájó búcsút intünk életem párájának és mi elindulunk az oviba. Odafelé meglepő csend az autóban, a reggeli sokkos állapotokat mindenki ilyenkor heveri ki.

Belépünk az óvoda kapuján, mikor is megvilágosodok: Bogi úszó cuccát otthon felejtettem a bejárati ajtó mellett…

Mézgáék hozzánk képest kutya fülék. Bár mit nem adtam volna reggel egy Köbükiért: Küldd-fény-post azt a nyomorult úszós cuccot! J