Kevés az időnk.
Napjaink, mint egy marék homok,
mit tenyeredben tartasz:
elég egy kis lazítás a fogáson,
s az apró homokszemcsék kiperegnek ujjaid közül.
Kevés az időnk.
S míg ezt meggondolod,
rádöbbensz, milyen apró teremtménye vagy a Földnek,
azokhoz a távoli csillagokhoz képest,
amik kialvó parázsként pislákolnak az égen.
Kevés az időnk.
Mégis üres gondolatokra fecséreljük drága perceinket,
ahelyett, hogy élnénk, hogy felfedeznénk,
mire használjuk fel, hogyan töltsük ki becsülettel
azt a szűkös órarendet, amit kaptunk.
Kevés az időnk.
Szeretném megállítani a pergő homokot,
visszaszerezni minden kicsi szemcsét
amit gondatlanul kifolyattam kezeim közül,
elfecsérelve azokat, s nem gondolva közben a jövőre.
Kevés az időnk.
És mindig kevesebb egy homokszemmel, bármily
óvatos legyél is, csak pereg, pereg az élethomok.
Vajon meg tudom állítani?
Nem kell sokáig... csak egy homokpercre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése