Gombóc Artúrságom

 

Nemrégiben azt olvastam, hogy a férfiak többsége abban a tévhitben ring, hogy nőtársaik a tökéletes férfiról álmodoznak éjt nappallá téve. Holott a nők leginkább azért adnának meg mindent, hogy azt ehessenek, akkor és annyit, amennyit csak szeretnének, anélkül, hogy ez meglátszana rajtuk.

Részemről: tökéletes megfogalmazás.

Hiszen aki elmúlt már 14 és nem hisz a mesékben sem már, az bármilyen naiv avagy romantikus lélek, előbb-utóbb azonosul azzal a ténnyel, hogy a tökéletes férfi márpedig csakis a széles vásznakon fellelhető (és most nem a lepedőkre gondolok elsősorban…).

Ámbátor aki esett már át hízáson-fogyáson-diétán, az tudja, micsoda poklokon megy át az ember lánya fogyókúra közben. Maga a meghízás is felér egy önbecsülés sárba-tiprással és akkor még nem is beszéltem az esetleges 140. féle tuti fogyókúra kipróbálásáról és ne adja az ég belebukásáról.

Az első szülésem után uszkve csinos kis 20 kilós felesleg maradt rajtam. Természetesen a legelőnytelenebb helyeken. A fura az volt, hogy a fejemben még mindig az az egy szál bél csajszi voltam, aki egykor valaha. Akin ott feszült a farmer, ahol köllött és emellett táblaszámra zabálhattam a lila tehenes cuccot, egy deka sem kúszott fel orvul.

Ellenben szülés után feltűnt, hogy a régi farmer már csak a térdem kalácsáig jön fel rám. Ha volt olyan elasztikus naci, amit valahogyan mégis fel lehetett szuszakolni a hátsó felemre és még a cipzár is felkúszott némi huza-vona után, az egészen biztosan úgy festett, mintha legalább két számmal kisebb méretet erőltettem volna magamra. Nem is értem, miért…

A terhesség előtti kétrészes fürdőruhát magamra öltve az úgy állt rajtam, mint tehénen a pisztolytáska…

A régi blúzaimat nem lehetett begombolni, vagy ha mégis, akkor a gombok egy mélyebb lélegzetvételnél úgy katapultáltak cérnástul, hogy félő volt, egy gyanútlan szembenálló szemét simán kilőhetem velük…

Persze akadt felső, ami nem jutott el ilyen messzire, feladta ott, mikor a karom nem fért bele az ujja részébe én meg vergődhettem félig kint, félig bent, mint Mel Gibson a muszáj-dzsekis jelenetben, csak én nem tudom kifordítani a vállam a normális kerékvágásból, így eltartott egy darabig a szabadulás. Mi vagyok én Houdini?!

Ott döntöttem a diéta mellett, amikor – teljes kínban, már nem tudtam mit felvenni, hogy a gyereket levigyem a védőnőhöz és – totális elkeseredésemben apa nadrágját húztam magamra és az legnagyobb megdöbbenésemre JÓ volt rám. Miután felszedegettem leesett államat a padlóról, bánatomban teleríttam egy százas zsepit, fogyókúrára fogtam magam.

A diéta és a mozgás mellett fogytam is, ámbátor nem olyan ütemben és nem annyit, mint szerettem volna (sosem nem voltam az a kimondottan türelmes típus…), ám valamilyen szinten kibékültem akkori méreteimmel. Talán a kompromisszumhoz az is hozzátartozott, tudtam, hogy szeretnék még szülni, majd a következő UTÁN…! Akkor leszek megint nádszál. Addig minek sanyargassam magam??? J

Jött is a kövi várandósság, mit ád az ég: ikrekkel. Nakösszépen… Az addig kínkeservvel ledarált kilók úgy suhantak fel újra, mintha mindig is ott lettek vón. És hogy ne unatkozzak, jött még melléjük jó pár.  Sírt a mérleg és sírtam én is rajta, de pocakosként magasról tettem rá, hogy mit és mikor eszem. Örültem, ha nem köszönt visszafelé…

Szülés után ismét ott tartottam, hogy hiába szépítgetem, legalább egy 20-assal könnyebbnek kéne lennem.

Egy barátnőm azt kérdezte, hogy félretéve a súlyomat, milyen énkép van a fejemben magamról? A meghökkentő az volt, hogy még mindig a vézna, nyakigláb kép kódorgott bennem rólam. Csak hát micsoda arculcsapásként éri az embert, mikor egy kirakattal szemben sétafikálgat és egyszer csak az üvegben meglát egy bálna testet az ő ruháiban szembejönni…

Elkezdtem a 90 napos diétát, amit böcsülettel végig is jártam és meg is könnyebbültem tizenegynéhány kilócskától. Újra kerek lett a világ, a saját szememben is nagyot nőttem, mert kitartottam az elhatározásom mellett és végig tudtam csinálni! Sokkal jobban éreztem magam, fel tudtam már menni egy lépcsőn anélkül, hogy kiköptem volna a tüdőmet, tudtam megint térdelni grimaszolás és nyögés nélkül, guggolásból pedig segítség nélkül is talpra tudtam állni. És egész másképp álltak rajtam a ruhák, de azért még tudtam, közel sem értem révbe. Viszont már nem kaptam sikító-frászt a saját tükörképemtől.

Az újabb diéta a horvátországi nyaraláson készült képek láttán fogalmazódott meg bennem, kb. egy évvel a szétválasztós diétám után. Nem dicsekvésképpen, de a fürdőruhás képeken akkora hátam volt, mint egy ping-pong asztal! Így utólag még örülhettem is neki, hogy a tengerparton nem kapott ütőre a mellettünk napozó csíkszemű társaság. A hátamon.

Nem mehetett így tovább a dolog. Ám az újabb 90 naphoz és a koplalós gyümölcsnapokhzoz rohadtul nem fűlt a fogam, ezért mást kellett kiagyalnom.

Mivel nem hiszek a fogyasztó tablettákban, turmixokban, porokban, teákban és hasonló drága ingyom-bingyomokban, viszont a három csimota mellett igen kevés szabadidő jut a testmozgás általi fogyókúra bevetésére, kénytelen voltam józan paraszti ésszel a dologhoz állni.

Nem a kétdimenzióssá válás motivált, ezért a radikális reformokat élből kilőttem. Viszont bevezettem a no kenyér, no csoki diétát. Így „csak” a reggelit és a vacsorát kellett megújítanom és az illatos, ropogós, friss kenyér helyett abonettre kenni a vajat, tenni a sonkát, uborkát miaszöszt… Tudom, elég illúzió-romboló, ám a szent cél érdekében az ember felrúgja az elveit. Csokit pedig szigorúan csak hétvégén ehettem, ráadásul akkor sem táblástul, csak módjával. Gombóc Artúr énem eleinte tiltakozott is rendesen és már hétfőn délben vágta a centit és vizionálta maga elé, hogyan fog szombaton kielégülést találni némi édesség elpusztításában, addig viszont kínjában rágta szálkásra a küszöböt. A lelkemet eladtam volna, ha egy kocka csokoládét büntetlenül elrághatok.

Viszonzásképpen szépen farigcsálódtak le rólam a kilók!

Igaz, nem álltam meg 90 nap után, látva az eredményeket inkább fél éves is volt az az önmegtartóztatás.

Sok rég nem látott barát dobott hátast, mikor a majdnem lánykori formámban talált. Bezsebeltem a hüledező dicséreteket és a 44-es vitorlavászon méretű bermuda nadrágomat lecserélhettem 38-asra. Büszke voltam magamra!

De persze én is csak ember vagyok. Manapság már nem tartom a no kenyérhez magam és sajnos a kilók is csempészik vissza magukat, legnagyobb bánatomra.

ÉLETMÓDVÁLTÁS! Mondják sokan okosan. Hát elméletben én is ragyogóan tudom, hogy erre lenne szükség ahhoz, hogy a mérleg nyelvét le lehessen szögezni egy pontra. Csak sajna elmondhatom magamról: Bárminek ellen tudok állni, kivéve a csábításnak J