Minek az embernek ellenség, ha van férje is...

 

Azt szeretem a legjobban a férjemben, hogy ennyi év után is meg tud nevettetni. Sokszor nem is azzal, amit mond, inkább az ahogyannal.

 

Egyik hétvégén, hogy – mint már a korábbiakban oly érzékletesen vázoltam -, ne fulladjon unalomba a semmittevés, azt agyaltam ki, nincs máshoz kedvem, mint kocsikázni. Ötletemet átgondolás nélkül, iziben megosztottam életem párjával, aki repülő csészealjnyira tátott csodálkozó szemekkel pillogott rám, majd kis rökönnyel a hangjában ennyit felelt: „Kocsikázzunk? Hova? 450 Ft-os benzinárak mellett??? Persze! Kocsikázzunk! Tudod mit? Hívjunk egy taxit! Úgy még egy sört is megihatok!”.

 

Ismerősökhöz voltunk meghívva kerti partira és mint jól nevelt vendég, süteménnyel igyekeztem készülni. Azért nem vittem túlzásba, a lehető legegyszerűbb fejből nyomott poharas receptet gondoltam ki, mely úgy indul, egy pohár joghurt vagy kefír, két pohár liszt, egy pohár cukor stb. … Anciságom fogta a joghurtot, kibontotta, majd ezzel a lendülettel a keverőtál helyett a már kivajazott tepsibe zuttyantottam, dudorászva azon mélázva, mit is vegyek fel este. Drágaságom arra jött a konyhába, hogy éktelenül vihogok magamon és mentem, ami menthető, kapirgálom a tepsiből a natúr joghurtot bele a keverőtálba, a röhögéstől csorgó könnyeimmel együtt. Életem miértje nem is kérdezett semmit, szeme a konyhapultot pásztázta pár másodpercig, fejben rekonstruálta a történteket, majd lazán annyit mondott hátat fordítva: „A sült joghurtnál nincs is finomabb és egészségesebb!”.

 Tudni kell, hogy Mishából naponta 5-6 nemkívánatos vérszívó dögöt szedek ki, de még így is potyog ki néha belőle önként egy-egy jóllakott, borsónyi kullancs. A szemeim elég gyengék, főleg közelre, így nemrég azt vettem észre, cicám felugrott Bencuskám ágyára, az ugrás után pedig az ágyon landolt egy szürke gyöngy. Közelebb léptem és elkezdtem bökdösni, hogy jé, milyen rusnya egy gyöngy! Aztán majdnem felordítottam: a gyöngynek lábai voltak :P

Ehhez kapcsolódó sztori, hogy egyik délután, mikor a migrén annyira leterített a lábamról, hogy a pislogás is nehezen ment, nem beszélve a fejmozgatásról vagy egyéb testrészeim mozdításáról, szép csendesen haldokoltam a besötétített hálóban, apa mellettem. Elhaló hangon érdeklődtem tőle, hogy vajon nem azért fáj ennyire a fejem, mert Mishából átmászott rám egy kullancs és megcsípett? Életem virága, a föld legnagyobb hipochondere lesújtó pillantást mért rám, majd mosolyogva (őrülteket megnyugtató mosolyféleség volt az) annyit felelt: „De, szerintem is agyhártyagyulladásod van, úgyhogy már nem lehet több hátra, mint pár órád… Nem főznél egy kávét addig?”