Pókterápia

Ha akad valaki, aki csodálkozik bogár és pókfóbiámon, annak elárulom, hogy 30-on túl ismerhettem meg először a kertes ház csodáit. Addig volt szerencsém (bár inkább szerencsétlenségem) panelben élni, és sohasem büszkélkedhettem olyan nagyikával, aki kakashangos, birkaóbégatós, tehénbús vidéken tengette volna szürke mindennapjait, mert szegény jó megboldogult nagyanyám, de még a dédim is kőbányai volt. Hála a magasságosnak, a világos fajtából…

A panelnak is megvannak a maga szépségei… konkrétan arra gondolok, hogy igen kevés ízelt láb szaladgál keresztül-kasul az ember életén (itt a pozitívumok nagyjából ki is merülnek).

Viszont 4 éve, mióta kertes házba költöztünk, rendszeresen edzik a lelkemet és idegrendszeremet a fent említett állatkák. Leginkább pókfélősnek mondhatom magam. Nem attól tartok, hogy megcsípnek, mérget fecskendezve belém és ezáltal amputálásra ítélik bármely testrészemet. Attól sem tartok, hogy késsel-villával nekem esnek és felfalnak reggelire. Maga a pók látványa tud bennem oly irtózatot kelteni, hogy minden létező és nem létező szőrszálam az ég felé meredjen ijedtében, undorában.

Abból már kinőttem, hogy mozdulatlanná dermedjek tőlük. Volt idő ugyanis, mikor így kompenzáltam a látványukat: korra, nemre, nagyságra, színre való tekintet nélkül, ha a látómezőmbe került egy, szemeimet kistányérnyi nagyságúra tátottam, pislogni sem mertem, nemhogy szólni vagy mozdulni. Így követtem nyomon, hogyan mászik ide-oda az aktuális példány, tök mindegy, hogy a falon volt-e vagy éppen a plafonon grasszált vidáman fütyörészve, a padlón avagy bármely bútorzaton. És mint a mesebeli királylány vártam végtelen türelemmel, hogy bárki, sőt, akárki megmentsen a gaz szörnytől, esetünkben a félelmetes nyolclábútól. Miután az éppen illetékes, aki felfigyelt dermedt mozdulatlanságomra (ha szerencsém volt, még 48 órán belül…) eltávolította valamilyen úton-módon a dögöt a közelemből, én remegő lábakkal, sápadtan, kalapáló szívvel, reszketeg sóhajjal ajkamon rebegtem hálát érte.

Ám tekintettel arra, hogy egy kertben azért milliószor sűrűbben fordul elő a találkozás velük, mint a 6. emeleten, szép lassan azon vettem észre magam, hogy már nem kapok sikító frászt az összes példánytól. Ha nem keresztezi az utamat, futni hagyom, ha a kertben futunk össze, már szinte pillantásra sem méltatom.

Rémületem foka természetesen azért nagyban függ a pók méretétől is. Egy aprócska, pókfonálon utazó jószágot akár szabad kézzel is megfogok! (és itt minimum egy vállon veregetés dukál nekem!). Egy kb. nagyujj körömnyi példányt akár papírlappal is kitoloncolok a házból: kint fonogassa inkább a hálóit, ne az én hálómban. Azonban az ettől nagyobbacska balsorsúak, akik velem találják szembe magukat… hát nekik nem sok jót jósolhatok. Babona ide, babona oda a szerencséről és pók-életbenhagyásról, részemről az undor még mindig nagyobb úr, mint a szerencsétlenség miatti pánik, úgyhogy szégyen ide vagy oda, ilyenkor papucsot kapok a markomba és ütök. Bár elvileg kínosan ügyelek rá, hogy csemetéim ne lássák eme ádáz tevékenységemet, azért volt egy alkalom, mikor Bencusom a szívéhez kapva kérdezte a papuccsal való lesújtás után: „Anya! Széttörted a pókot???”.

Nem szép dolog, az állatvédők nyilván most morcosan ráncolják kockásra a homlokukat, de ez van. Büszke nem vagyok magamra, igyekszem is harcolni az érzéseimmel és szembenézni a félelmeimmel, ám ez nem könnyű feladat.

Nemrég olvastam egy nagyon jó megfogalmazást: Nem az a legnagyobb félelem, mikor meglátod a pókot, hanem az, mikor egy pillanatra elfordulsz, s mikor visszanézel, a pók már nincs ott… Hát szívemből szólt. Pánik, kutatás, bútor toligálás… :D

Részemről békét kötnék én… feltéve, ha minden, aminek 4-nél több lába van, a kertben lakna, vagy a szomszédban… a szomszéd megyében, országban… nem velem egy fedél alatt. Bár ki tudja, mostanáig annyit fejlődtem e téren, lehet, hogy még meg is szeretem őket???