Ikres babakocsi, avagy traktorral lúzerkedés a Tesco pénztárnál

NEM vagyok mártír típus, bár sokan gondolják rólam, ez szemenszedett hazugság. Azért, mert nem taposom el azokat, akik utamba állnak és csak azért, mert nem szúrok ki olyanokkal, akikkel még ÉN is kiszúrhatnék, nem hiszem, hogy a fenti jelzőt bitorolhatnám. De néha belém mar az érzés, hogy mások miért gondolják magukról, hogy mindenhatók…?

Heti bevásárlásunk általában úgy néz ki, hogy Bogit elvisszük reggel az oviba, majd onnan az ikrekkel elautózunk a Tecsóba a szokásos vaj-felvágott-papírzsepi és társai beszerzése végett. Az ikrek már elmúltak három évesek, de ezeket a bevásárló túrákat még mindig a babakocsiban csücsülve kénytelenek végigjátszani velem. Az dobja rám az első követ, aki nem ültetné be őket arra a közel egy órára. Ha van ilyen ember, kölcsönadom neki a két ördögfiókát, próbálkozzon szabadon az áruk keresgélésével és válogatásával, míg a két gyerek (jobb esetben, csak) négyfelé szalad.

Szóval a lényeg annyi, hogy amint a babakocsi alja kezd megtelni (szerencsére jó sok cucc belefér!), úgy fogy az ikerpár türelme. Enci fel-feláll a helyéről (veszélyeztetve ezzel egy hatalmas borulást, naná, hogy arcra), integet fűnek-fának, szóval tartja a hentespult összes alkalmazottját. Bencus egyre hisztisebb, melege van, fázik, Enikőt bökdösi, hogy nem fér el tőle, kiflit kér, szörpöt kér, kiflit, szörpöt, kiflit...

Végre a pénztárhoz közelítünk. Félve sandítok a kasszák fölött lévő számokra, vajh’ melyik szám világít???? Merthogy nem is oly egyszerű a kijutás számunkra! Be még csak-csak a traktorral a két szárnyas ajtón, na de kifelé…! A kasszák nem a mi babakocsinkra lettek tervezve, mármint széltében. Így némi ima mormolása és sűrű fohászkodás is szükséges ahhoz, hogy átpréselődjünk a kihajtón. Már ha jó helyen próbálkozunk. Itt Vecsésen fixen tudom, hogy a 15, 16, 17-esnél szerencsénk van. A többinél hiába is próbálkoznék, sokszor akadtunk már fent. Ilyenkor az árut kifizetem, majd a pénztárosnál hagyom. Előrekarikázunk a bejárathoz, esdeklőn sasolunk a hivatásának teljes tudatában feszítő biztonsági személyzetre (még sosem motoztak meg minket, bár a szemükön mindig látom a gyanút, miszerint most lopok ki egy LCD tv-t ebben a batárban gyerekeknek álcázva…!) és ezek után visszakarikázunk a pénztároshoz, magunkhoz vesszük a már kifizetett árut és úúúúúúúúújra előre karikázunk a kijárathoz…

Persze a pénztárhoz jutás sem mindig egyszerű. Mikor már-már örömmámor tölt el, hogy jéééééééééééééé! nyitva a pénztár, ahol kiférünk és uzsgyi! igyekszünk le is parkolni elé, néha azért előfordul, hogy mondjuk egy nyugdíjas házaspár nyuszisebességre váltva a csigatempóból, dobja félre a mankót, járókeretet és tolakszik elénk. Nincs ezzel baj, hisz előfordult már olyan, hogy magam noszogattam a mögénk beállót arra, nyugodtan fizessen előttünk, hisz az ő kosarában 1-2 áru volt csak, míg a babakocsi alja a heti bevásárlás miatt roskadásig megtelt.

Szóval a nyugdíjas házaspár, akik tudomást sem vesznek a mosolygósan integető Enikőről és arról a tényről, hogy a pénztárhoz jutáskor gyakorlatilag majdhogynem elsodortak és felborítottak minket, valószínű, hogy kártyával fizetnek (a kódot természetesen vagy negyvenszer elrontva…), kupon hegyeket adnak át fizetőeszközként és még a pénztárnál állva tüzetesen ellenőrzik a kézhez kapott blokkot (hisz pénztártól való távozás után…). Ha különösen szerencsétlen napom van, találnak is hibát, miszerint az újságban hirdetett akciós tej 5 Ft helyett 6-ért lett számolva…

Igyekszem persze nem tudomást venni a mögénk beálló, legújabb divat szerint öltözött, csini ruhás, körömcipős, frissen festett és göndörített hajú, rózsakertet meghazudtolóan illatozó vörös démon halk sóhajairól sem, a bevásárló kocsin hatalmas műkörmökkel vert ritmusról sem, sőt, a sminkelt szemforgatásról sem, mert a babakocsis anyukából senki nem nézné ki, hogy egy bűvészt lazán lepipálva varázsol elő a traktor aljából egy teljes hűtőszekrénynyi és spejznyi árut. Majd mikor nagyot szusszanva kiteszem a szalagra az áruk mögé a KÖVETKEZŐ vásárló feliratot és küldök egy mosolyt az agyvérzéssel küszködő huszonéves hölgy felé, aki totál valószínű, hogy éppen akkor dönti el (látva „angyali” törpjeimet), hogy soha a büdös életben nem szül gyereket, azért maró gúnnyal a hangjában még rákérdez, hogy: „Itt a vége? Csak mert elkezdenék én is pakolni!”. Neveltetésemnek köszönhetően ÚJABB mosolyt küldök felé, totálisan figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ő bármelyik pillanatban felrobbanhat. NEM közlöm vele, hogy a tábla kirakása egészen biztosan azt jelzi részemről, hogy nincs több rejtegetett áru a böhöm babakocsi aljában, csak egy dallamos „Természetesen”-nel fejezem ki, mennyire hülyeséget kérdezett…

A legszebb pillanat persze nem ez. Ott kezd tetőzni a jókedvem, mikor a parkolóban, miután az összes gyerekemet bekötöttem a gyerekülésbe és a három szatyrot is bepakoltam, majd beülök, nagyot sóhajtok, kioldom a váltózárat, behelyezem a magnót, sőt, be is kapcsolom, kitolatok… újra kioldom a váltózárat (khm-khm…) és mikor dudorászva elindulok, akkor jövök rá, hogy a főzni kívánt borsófőzelékhez csupán csak a borsót felejtettem el megvenni… :/