Belülről szőke

Szőke vagyok, kár is lenne tagadnom, épp ezért vállalom inkább, jókat mulatva saját gyengeségeimen. Senkit se tévesszen meg, hogy a hajam alapszíne barna. Én amolyan belülről szőke típus vagyok. Amúgy nincs baj ezzel, ám, ha csokorba szedem, miket művelek, sokszor magam is elámulok. Vezetés közben például nem sok dolog zavar, az a néhány is alig-alig, épp csak a gyalogosok, a biciklisek, a táblák, az útburkolati jelek, lámpák és a rajtam kívüli autósforgalom… Jah, és akkor még nem említettem a hátam mögül áradó gyerekzsivajt…

Tudni kell rólam azt is, hogy a tájékozódó képességem a nullával egyenlő vagy inkább a mínusz szinten mozgolódik. A minap épp nagy elánnal meséltem valami jó kis sztorit apának – hát persze, hogy az EB közben, mert azt különösen szereti. Szóval gesztikuláltam erőteljesen és mutattam az orrom elé, amúgy magamhoz képest északnak, hogy a zöldségesnél meg… Erre apa – bár addig jelét sem mutatta, hogy egyáltalán ici-picit is figyelne rám, rezignált arccal közölte, hogy a zöldséges arra van és ezzel a lendülettel a háta mögé bökött (magamhoz képest igencsak dél felé). A szó kissé megakadt bennem, olyannyira, hogy a csehek két gólt is lőttek a görögöknek, míg én némán magam elé meredten meditáltam, majd gondolatban kiléptem a házból és szó szerint végigjártam agyban a zöldséges felé vezető utat. Úgy 10 perc múlva a homlokomra csaptam, hogy: „Téééééényleg!”.

Apa megszokta már ezeket a bakijaimat, sok vidám pillanatot szerzek neki a melléfogásaimmal.

Mint mikor először jártam az oviban szülőin és visszafelé nem jobbra, hanem balra kanyarodtam az utcából… Aztán kezdett fura lenni, hogy lámpát raktak az útra oda, ahol eddig még nem volt…

Vagy mikor a nyílegyenes Üllői úton találkoztam egy régi barátnőmmel egy étteremben. GPS-szel mentem, természetesen, mert hát nehogy rossz helyen kanyarodjak le, micsoda szégyen is lenne az! Igaz, hogy az említett célponttól kb. két kilométerre nőttem fel és éltem huszonévig, de nálam jobb, ha biztosra megy az ember. Főleg, miután a GPS álnok módon azt jelezte, hogy a célhoz megérkeztem. Hümmögtem, hámmogtam magamban, mert az éttermet nem láttam sehol. Kanyarintottam még egy karikát a kocsival, hátha meglelem. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik, ami sosem volt jó tanácsadóm. Mikor szégyenszemre már majdnem járókelő és/vagy telefonos segítséget kértem volna, rájöttem, hogy az étterem előtt parkolok uszkve 5 méterrel…

Vagy nemrégiben, mikor a nőgyógyászomhoz mentem az éves rutin átvizsgálásra. Szintén Üllői út, ismerős pálya. Tudtam ám, hogy ott kell bekanyarodnom, amikor meglátok egy gyógyszertárat a sarkon, akkor a kövi sarkon ott lesz a nődoki rendelője… Negyed órás keringés után – persze megspékelve olyan finomságokkal, minthogy lefulladás egy kereszteződés kellős közepén (khm, elfelejtvén visszaváltani…) persze mindkét oldalról jöttek autók… felhívtam drága jó férjemet, hogy árulja már el, mit rontok el! Ellopták a nőgyógyászom rendelőjét! Erre ő: „Az a gyógyszertár már vagy egy éve bezárt, csillagom. Azt a háztetőt keresd meg, amelyik olyan csúcsos és érdekes. Az a rendelő teteje…” Miután kellőképpen csapzottan és vagy 20 évet öregedve, remegő lábakkal botorkáltam be a rendelőbe és kissé vádlón közöltem a drága doktor úrral, hogy bezárt a gyógyszertár a sarkon, ő sajnálkozva mondta, hogy neki is milyen kellemetlen, merthogy onnan szerezte be mindig a szükséges kellékeit, gumi kesztyűt, gézt, miegymást. Kissé rikácsolós hangon közöltem vele, hogy én meg egy órája rovom emiatt a buzi gyógyszertár miatt a köröket…

Született belülről szőke…