Dorkával a Gáton - avagy hogy nem lesz fotómodell valaki egy felestől

Megérkeztem Dorkához. Zavartan intettem búcsút apának, aki már nyargalt is tova a mögötte ülő három kölykünkkel egyetemben. Dorka kedvesen beinvitált, hellyel, üdítővel kínált. Mindent hárítottam, kivéve az ülést. Izgatott voltam. Nem fotóztak még soha, bár 10 éve már, hogy fejembe vettem, jó lenne néhány fotó az unokáknak: lássatok csodát, nagyanyó is volt fiatal valaha…

Fiatalságom oda, jött a házasság és a gyerekek. Ebben a sorrendben. Voltam várandós kétszer, híztam 30 kilót kétszer. Nem vagyok rá büszke, de az ikrek után az alakom nyomdafestéket nem tűrő módon hanyatlott a porba, szegény Rubint Réka szélütést kapna ilyetén borzadályok olvastán, nemhogy láttán!… Hát, akkoriban cseppet sem óhajtottam lencsevégre kerülni, sőt, elbujdokolni lett volna kedvem a vitorlavászonra való bermuda nadrágjaimmal és a férfiméretű, alaktalan pólóimmal egyetemben.

Ám eljött az idő, mikor – sok-sok odafigyelés és nem-csokievés árán – ismét tükörbe mertem nézni és látva, hogy a tükör már nem repedezik pókhálósra, nem robban be ezer wattos mosolyomtól, valamint konstatálva, hogy Dorka szép és guszta fotókat készít másokról, az elhatározás megszületett...

Eljött a nap és torkomban dobogó szívvel ültem a magas bárszéken, míg Dóri a hajamat göndörítette (mert fodrászhoz – ha-ha-ha! - nem volt időm elrohanni…) és a sminkemet ügyködte. Béka, Dorci kedvese, miután századszor is kikosaraztam az innivaló kínálgatást, más taktikához folyamodott, csokit tolt az orrom elé. (Ez a pasi a vesémbe lát, jó lesz vigyázni vele! – gondoltam, miután mohón faltam a Merci csokit, egyszerre kettőt, ahogyan kell…).

A még otthon fintorogva lenyelt málnapálinka (én balga, azt hittem, majd attól leszek szupermodell…) épp arra volt jó, hogy idegességemben folyton csacsogjak, elregélve Dorkának élettörténetem morzsáit. Szegénykém, vajon mit gondolhat(ott) rólam??? Béka helyében sem szívesen lettem volna: Íme egy ismeretlen nőszemély, akinek akaratlanul is fültanúja lehet, hogyan jutott el arra a pontra, hogy mármostan fotók kellenek róla… Dorka ezenközben csendesen tevékenykedett és olyan odafigyeléssel és lelkesen kreált belőlem NŐT, hogy szinte el is felejtettem a tükörbe nézve, hogy három égedelem rossz kölök édesanyja lennék.

Elindultunk hát a Kopaszi Gát felé. Vezetés közben Dorka nyelve is megeredt, így tudhattam meg róla, hogy ő sem mindig találja a szavakat (akárcsak jómagam!), így a megfelelő szó hiányában előszeretettel alkalmazza a „bigyó” helyettesítőt.

Megérkeztünk. Átbújtam gyönyörű (de ezen kívül teljesen hasznavehetetlen) cipellőmbe, melynek, hogy Dorkát idézzem: „Megvan a funkciója, SZÉP!”. Csak épp hordhatatlan. Botorkáltam Dorka után, miközben konstatáltam, hogy a Gát kicsit zsúfolva lenni emberrel. Nem erre emlékeztem. Zavaromat csak fokozta ez a tömeg, így fogaim közt szűrtem kínkeservvel, hogy vajon nem akar-e mindenki hazatérni??? Dorka rájött: gyereknap van. Óhogyaza… Gondolkoztam egy bombariadón, aztán csak botladoztam Dorci után, hogy megtaláljuk az első szuper jó helyet, ahol én, mint modell, ő, mint fotós fog szerepelni. Ezzel a lendülettel el is határoztuk, úszni NEM fogunk. Se ő, se én… Mert a kinézett stéghez épp nem vezetett se híd, se palló, a vízen járást pedig még gyakorolnunk kellett volna kicsinyt. Beértük a parttal.

Bevallom, kicsit karót nyelten, esetlenül éreztem magam, hiányzott belőlem minden női kecsesség és báj. Dorka mégis a lehető legnagyobb türelemmel és alázattal fogott a fényképezéshez.

A feles (jótékonynak egyáltalán nem nevezhető) hatását már rég nem éreztem. Viszont kellőképpen zavart, hogy mint helyi látványosság, csodálkoznak ránk az emberek. Sikerünk volt, az már biztos, szemek tágultak kistányérnyira, mikor a fotózáshoz láttunk. Nem mondom, hogy hidegen hagyott a milliónyi szempár, ami mohón követte minden mozdulatunkat… A lazítás nem ment könnyen. De Dorka erőt adott! Fittyet hányva a sokaságra kattingatott böhöm gépével és újabb meg újabb beállításokat eszelt ki más és más helyszíneken. Szájtátva bámultam sokoldalúságát és kreativitását. Cseppet sem bántam meg, hogy életem eme nagy eseményére éppen őt kértem meg, sőt.

A sokadik átöltözésem után (női WC + felsőcsere, persze tükör nélkül…) és miután ledobtam bájos pipellőimet és immáron mezítelen talppal száguldhattam Dorci mellett a selymes fűben, szerintem az összes gátlás elszállt belőlem. A fotózás végére egészen felbátorodtam, belejöttem a szerepembe. Igaz, pózolás közben rájöttem, hogy némi testmozgás rám férne a szürke hétköznapok alatt, mert fájt minden porcikám, itt is, ott is begörcsölt ezem-azom…

De a végeredményt látva, megérte. A képek színnel, élettel teliek. Dorka szemével látni önmagamat csodás érzés. A képeken valaki, aki én vagyok, csak szebb, mint ködös emlékképeimben. Dorka átvarázsolt. Ismét nőnek érezhettem magam néhány röpke órácskára, nem „csak” anyának. Talán épp azért, mert nem volt semmi felhajtás, szélgép, árnyékolás, hajszobrász, sminkes, öltöztető, talán az egyszerűség miatt sugárzik minden képről az, amiről csak álmodozni mertem.

Drága Dorkám! Az unokáim biztosan elégedettek lesznek a nagymamijukkal. És ezt csak neked köszönhetem.