Mióta
gyerekeim vannak, mondhatnám, hogy foglalkozási ártalom lett nálam a mesék
olvasása… és kritizálása.
Imádom
a meséket olvasni. Ám mivel igényes fogyasztónak gondolom magam, nem olvasok
válogatás nélkül bármit.
Lelkes
rajongója vagyok a magyar népmeséknek például. A magyar nyelv szenzációs!
Szánakozva gondolok más országokra, ahol egy szót használnak több kifejezés
alapjául, míg a magyar egyetlen szavacskát több tucat szinonimával is tud
helyettesíteni.
Épp
ezért szerintem nem túl nagy elvárás, hogy a gyerekek képzeletére hagyatkozva
minimum gazdag, színes és olvasmányos legyen az adott mese megfogalmazása
(aminek olvasása természetesen balzsam az olvasó számára is).
Persze
van úgy, hogy a fordításon múlik minden. Sajnos örököltünk jó néhány Barbie-s
mesét idősebb uncsi tesótól. Kicsiny füzetecskék sorozatát. Ezen füzetek
hosszúsága pont megfelelne 1-1 rövidke esti mesének, amiért mégis hányni tudnék
az egésztől, az a faéknél is egyszerűbb tő mondatok, melyet szőke
hibátlanságunk szájába biggyeszt a szerző. Már a jelen idővel gondjaim vannak,
de az, hogy a „mű” gagyi és olvashatatlan, azzal még olyan messze vagyok az
igazságtól, mint ide Timbuktu.
A
Barbie-s ponyvák szerintem max. arra jók, hogy a lányokból nyafka, affektáló,
nyálas, pipiskedő babákat próbáljon faragni, akiknek meggyőződésük lesz 12 éves
korukra, hogy ha rendben a smink, tuti a frizura, és trendi a ruci, akkor
tökéletes a világ. Még akkor is, ha a fejükben agy helyett néhány molylepke
repked csak. Aztán nagymama korukig várják (tökéletes sminkben!) az ő Ken-jüket,
aki az esetek többségében addigra már rég lelépett egy Barbie-hoz egyáltalán
nem hasonlító, értelmes, fekete hajú, nem túl magas, molettecske, töltött galamb démonnal, akivel a világbékén kívül is van miről csevegni…
Másik
nagy „kedvencem” a Pónis brigád. A mesekönyv kívülről hívogatóan szép,
figyelemfelkeltő, pinkben úszó gyönyörűség, kemény fedéllel. Aki túl nagy
elvárásokkal lapoz bele, az gyorsan koppan, mint cserebogár a parketten.
Ugyanis mindössze kb. 20 oldalba legalább 2 történetet sűrítettek az írózsenik,
méghozzá oldalanként nagyjából 3-4 sorral kiszúrva a szemünket, habos-babos,
bugyi-rózsaszín képekkel töltve meg a fennmaradó helyeket. A sztroriknál egy 5
éves is fantáziadúsabb és fordulatosabb meséket talál ki séróból, megerőltetés
nélkül. Mindezt természetesen – szerintem mondanom sem kell -, olyan
vagyonokért, amit egy 3 gyerekes család egy évben egyszer engedhet meg magának.
Ha
már az előbb a fordítást pedzegettem, hát értem én, hogy nehéz magyarra átvinni
a külföldit. Főleg, ha az embert korlátok közé szorítják (lásd oldalszám). Ha
magamból indulok ki, egy rám bízott 20 oldalas angol szöveget képtelen lennék
50-nél kevesebb magyar oldalon prezentálni (khm… persze néhol biztosan
kanyarintanék párat a történeten, tán átírnám a végét is, színesíteném a
szövegkört és talán hozzácsapnék néhány új szereplőcskét … :D ).
Csak
arra buzdítok mindenkit: Szülők! Leendő szülők! Nagyszülők! Keresztszülők! Tesók!
Nagybácsik! Nagynénik! Ne csak a csomagolás után válasszatok mesekönyvet a
szeretett kisgyereknek! Bátran lapozzatok bele, olvassatok bele, mit rejt a
mézesmadzag bőrébe kötött sokszínű mesekönyv csoda. És rémísszen el titeket, ha
úgy találjátok, a szöveg nem elég igényes. A gyerekek is jobban kedvelik a jól
megírt meséket, amiből tanulni lehet, ami magával ragad, ami színvonalas,
aminek cselekménye van.
Nagy
személyes kedvencem például Szepes Máriától a Pöttyös Panni sorozat, ami
számomra, olvasó számára is élmény, nem csak a hallgatóságomat nyűgözi le és teremt
pillanatok alatt csendet lefekvés előtt. Sok ilyenre lenne még szükség. És a magam részéről elégetném az összes műanyagszagú szöszis
könyvet, a pónilovakkal egyetemben…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése