Álomőrző

Tudom, számtalanszor fogtam már a karikás szemeimet a nem-alvásra. Hát. eljött végre az én időm, most, hogy már nem kell uszkve fél óránként kelnem a gyerekekhez, kezemet dörzsölve készültem jó nagyot pihenni – én balga…

A fáradtság nálam már-már olyan, mint egy bentlakó vendég, bár hívatlan, de sosem rest meglátogatni. Így nem csodálkoztam, hogy ringatás nélkül ment az elalvás, hiába mutatott az óra még alig 9-et este. Mások ilyenkor vacsiznak, mondanak mesét a gyereküknek, kezdik el nézni a soron lévő horrort. Én pedig mosollyal a képemen kezdtem hozzá az aktuális álomelőadás megtekintéséhez.

Sokáig nem váratott magára az első sokk: éjfél után valamivel arra riadtam,hogy valami szó szerint belekóstolt a nagylábujjamba. Mivel magam félálomban lebegtem, így dunsztom sem volt arról, miféle tű hegyes fogacskák kapaszkodhattak bele az említett ujjba. Töprengésem közepette nagyon ügyeltem rá, hogy azért teljesen ne ébresszem fel magam, előre gondolkodván csakis azért, hogy megkönnyítsem a visszaalvásomat. Tapógatóztam ímmel-ámmal magam körül, aztán, mikor a plüssnél is lágyabb szőrös valamit tapintottam, nagyot sóhajtva hanyatlottam vissza: Csak Misha lehetett a harapdáló, nem valami ijesztő szörnyeteg. Nyilván ő is álmodott valami rosszat, mert tipi-tapimra nem is reagálva horkolt tovább a lábamnál.

Ásítottam egy nagyot, gondoltam, hogy most aztán mehet a durmolás ezerrel. Ám kényelmetlennek vélve a testhelyzetemet, fészkelődni kezdtem. Misha miatt nem volt egyszerű a pózváltás, hisz úgy feküdt a lábaimon, mint egy cementeszsák. Nagyon megértő vagyok, eszemben sem volt felébreszteni, ne adj isten, elzavarni szegénykémet, hisz a fárasztó nap után, nagyon ráfért a kiadós alvás, ezért a lehető legóvatosabban próbáltam kiszabadítani fogsága alól legalább az egyik lábamat. Nagy nehezen sikerült is valahogyan félfordulatot vennem, ezzel a lendülettel pedig nyújtózkodtam is egy nagyot….

Itt követtem el az egyik nagy hibát. A kiszabadított lábam úgy begörcsölt, hogy félretéve minden jó modoromat, fogaim közt a „Jujj!” a „Jajj!”, illetve a „Hogyaza…!” szavak csúsztak ki sziszegve. Apa a másik oldalára fordulva suttogva tudakolta,hogy mi a jó élet van? Aztán közölte, hogy álljak a sarkamra… Kedvem lett volna némi gorombaságot vágni a fejéhez, mondván, hogy ilyenkor persze nem baj, ha a sarkamra állok… De inkább kihámoztam magam Misha alól – immáron azt sem bánva, ha felébred a kedves. Nagy üggyel-bajjal két lábra keveredtem. Elhessegettem a csillagokat a szemem elől, aztán a repkedő kismadarakat is. Elindultam a konyha felé, bár jól tudtam, hogy a bajomra gyógyírt jelenthető Magne B6 utolsó pirulkáját apa tegnap este nyelte le… De sebaj, drága jó férjem még utánam sziszegett egy instrukciót: „Vegyél be multi vitamint!”. Mintha az valami csiribí-csiribú orvosság lenne… Sóhajtottam. Eljutottam a konyháig, lámpát kapcsoltam, vitamint kotortam elő, vizet engedtem…

Visszafeküdtem a finom puha ágyba, rettenetesen óvatosan, nehogy újra begörcsölhessen a lábam. Épp elhelyezkedtem és már éreztem is, ahogyan az álom húz magával, mikor meghallottam Enikő rövid, kétségbeesett „Anya!” kiáltását. Ez két dolgot jelenthet: 1. Rosszat álmodott. 2. Bepisilt.

Esetünkben sajnos ez utóbbi történt. Bár szerencsére ritka baleset, egy három évesnél még belefér. Kivittem Encit a fürdőbe, tiszta pizsit hoztam, kihámoztam a vizesből, ráadtam a tisztát. Aztán természetesen magam mellé vettem az ágyba.

Itt követtem el a második nagy hibát. Enikővel aludni maga a lehetetlenség. Első körben fájó búcsúpillantást vetettem a kispárnám után. Aztán a takaróm után. Miután megint egy gyufásdoboznyi helyen kuporogtam jó ideig, a kezem érezhetetlenné zsibbadt magam alatt és már vonyítani tudtam volna a derekamba nyilalló fájdalomtól, arrébb szuszakoltam a lányomat. Neheztelt érte. Pusmogni kezdett (ez a halálom…), hogy képzeljem el, mennyire megnyomtam az oldalát, lehúztam róla a takarót és a többi…. Erősen gondolkodtam egy sikításon, csak hogy megszabaduljak a bennem tomboló feszültségtől. Csittegtem helyette egy darabig, míg el nem hallgatott.

Már-már bizakodtam benne, hogy elaludt, mikor megint mocorogni kezdett mellettem. Aztán sóhajtozni, ásítozni. Mocorgása közben viszketősen csikizett a bongyor hajával, természetesen az arcomon. Tudtam, hogy lőttek az átaludt éjszakámnak. Igyekeztem túltenni magam a veszteségen és a legtöbbet kihozni a virrasztásból: kezdett megfogalmazódni bennem a fenti iromány…

4 óra felé az első rigópár is hangolni kezdett és dalukhoz sok száz kismadár csatlakozott, így aranyozva be a korai reggelt.  Mikor a hajnal első sugarai megpihentek lányom rakoncátlan, szőke tincsein, békés arcán, hosszú szempilláin, szép vonásain, olyan elégedettség töltött el, mint még soha életemben. Vétek lett volna alvásra pazarolni az időt, mikor helyette őrizhettem az álmát.