Elkezdődött a várva-várt nyaram. Ezzel együtt egy kicsit sem
várt lúzerlavina is a nyakamba szakadt. Azt mondják, 3 a magyar igazság… Hát,
én már nem számolom.
Iskolatitkárként hazudnék, ha azt mondanám, nem szeptembertől
júniusig vágyom a nyári szünetre. Gyakorlatilag talán jobban, mint maguk a
gyerekek. Így, mikor elkezdődött a vakáció, féktelenül vetettem bele magam! Jó…
egy 43 éves féktelen módjára…
Június végén Slash koncertre vitt a jó sorom. A koncert jó
volt, bár volt már részemről jobb is (tudom, tudom, nem GNR…). Ami viszont elég
rendesen beárnyékolta az emlékeket, az a tény, hogy elhagytam a karácsonyra
kapott okosórámat. Utolsó emlékem róla, mikor rápillantok és a kijelzője a
mágikus 22:22-t mutatja. Másnap reggel kerestem legközelebb. Hiába…
Ezek után utaztunk Krakkópusztára, pár félévszázados barát
születésnapját megünnepelni egy nagyobb társasággal. Itt a helyiek kölyök
collie kutyusával akasztottam össze a bajszomat. Illetve nem volt köztünk
harag, leginkább csak az esti magányomat próbálta elűzni a drága lélek némi
szeretgetéssel. Amennyiben nem a fogait használta volna erre a célra, még vevő
is lettem volna rá, hisz a kutya édes volt, barátságos és imádnivaló. Egészen
addig a pontig, míg gumicsontnak nem nézte a végtagjaimat. Nem engedett
szabadulni, lépni sem. Játékosan morgott, vakkantgatott ugrált körülöttem,
totál jó pásztorkutya révén nem engedett elkóborolni a harapások áradata elől.
Ezek a játékos kis fogmélyesztések eleinte még kacagásra ösztökéltek, később,
mikor már éreztem, hogy ennek fele sem tréfa, kezdtem pánikba esni. Lelki
szemeim előtt láttam magamat, amint reggel csak a tetememet fedezik fel.
Testemen harapásnyomok és egy lihegő, vigyorgó collie büszkén őrzi korpuszomat…
Óráknak tűnt, mire szabadulni tudtam a „játékból”. Drága
férjemnek mutatván az alkaromon a már akkor feldagadt harapásnyomokat, még én
lettem elmarasztalva, hogy miért nem rúgtam bele a tóba azt a dögöt (idézőjel
bezárva…). Mert képtelen voltam bántani, mert nem az én kutyám, mert semmi
értelmes nem jutott eszembe, amivel távol tarthatnám magamtól… számtalan
válasszal készültem. Ám ennek ellenére a karom másnapra a szivárvány összes
színét produkálta, simán befértem volna vele a Pride-ra, ha… de neeeeeem. Mivel
a családi nyaralásunk vészesen közeledett, apa fontolóra vette, hogy beszerez
egy „Nem én voltam!” feliratú pólót…
Szóval sokszínű alkarral érkeztem meg a Balcsira, ahol
mondjuk azt, hogy gyakorlatilag az első tíz percben rájöttem, hogy eltörött a
hajcsatom és ezért nem fogja rendesen a hajamat, majd egy szerencsétlen botlás
után a szandálom is használhatatlanná vált. Drága habospitém nagy sóhajok
közepette vigasztalt, hogy a szandál biztosan javítható, csak hát a cipész
készletét nem hozta el a nyaralásra. Nem örültem neki, hogy az is itthon
maradt. Az összes többi sok szandálommal egyetemben, amit azért nem vittem
magammal, mert életem miértje utolsó körben azt prüszkölte itthon a csomagokat
szemlélve, hogy „Könyörgöm! 4 napra megyünk! Ne vigyük már magunkkal az egész
házat!”. Így a nyaralás alatt sántikálhattam egy papucsban, ami törte a
lábamat, ám az mégis bekeveredett valahogy a csomagok közé (hálistennek….).
Ezek után jött csak, hogy az elvileg 2 órától elfoglalható
szállást csak 4 körül tudtuk birtokba venni. A mosolyunk ennél a pontnál nem
volt őszinte, de valahogy ezen is túltettük magunkat. Egyrészt, mert nem vagyunk
paláverezős típusok, másrészt, mert sok értelme nem lett volna habzó szájjal
nekiindulni a pihenésnek.
Legalább elütöttük az időt hasznosan: elautóztunk a
legközelebbi OTP fiókba, hogy a lejárt LTP-t intézzük. A helyi ügyintéző
tekintete ugyan villámokat szórt ránk és láthatóan a Holdra kívánt minket, de
félretettem az emiatt érzett ellenszenvemet, mosolyt erőltettem a képemre,
nyugalmat a hangomra és rendületlenül ügyintéztem tovább.
Érkezésünk másnapján drágaságom rájött, hogy elfelejtett
autópálya matricát venni indulás előtt. Így az Erzsébet Programos nyaralás
kissé drágább lesz majd, mint eredetileg terveztük. Nagyon büszke voltam
magamra, hogy mindezt mosolyogva fogadtam (tehettem volna a szemére hányást, de
nem tettem…). Hogy is van az, hogy „Jóban-rosszban,
gazdagságban-szegénységben….”?
Mindezek ellenére a 4 nap fantasztikus volt. A Balaton
csodás, semmi sem változott. Az időjárás kegyes volt velünk, a gyerekek
reggeltől-estig a vízben voltak fáradhatatlanul. Csak azon csodálkoztunk,
honnan van ennyi energiájuk. Egész nap a gumimatracról le, fel, le, fel, mint
három keljfeljancsi, majd este a naplementében még kézen álltak
rendíthetetlenül a vízben.
Én pedig jó serpa módjára hordtam a pillangós
strandtáskámban az összes vízparti kelléket. Labdát, frizbit, zsebkendőt,
naptejet. Egy-egy nekem szegezett kérdés után, ami úgy kezdődött: „Nálunk van a…?”.
Csak a táskámra csaptam, hogy persze, itt ni. A férjem csodálattal vegyes
meghökkenéssel kérdezett vissza: „Mit rejtegetsz még abban a táskában? Vállról
indítható rakétát? Az ikertornyokat???”.
Megmutatta ezer arcát a Balaton: volt szelíd, csendes,
ringató, de volt hullámzó, izgalmas, szélben fodrozódó, volt ezüstös, haragos
zöld és csodás kék. Imádtuk.
A szállás és az ellátás szocreál, retró jellege cseppet sem
vetett vissza minket, leginkább mosolyt csalt néha az amúgy sem komor
ábrázatunkra. Jó emlékeket idézett fel bennem régmúlt nyarakról, vállalati
üdülős nyaralásokról, ahol az ellátás kicsit sem volt all inclusive, ám
gyerekként semmi más nem számított, csak a vízpart. Talán belül kicsit még
mindig gyerek vagyok. Engem boldoggá lehet tenni ennyivel is. Nem kell csini
csoki a párnámra a méregdrága szállodai szobában.
Azt viszont érzékeltem, hogy ez a nagycsaládosok üdülési
programja miért meggondolandó számomra: Bárhová mentünk a parton, a szálláson,
az étkezőben, másodpercenként kaptam fel a fejem az ANYA! szócskára. Pici szó….
Ezerféleképpen kimondható… De az biztos, bárhol, bármikor hallja az ember,
felkapja rá a fejét. Apa is! Utolsó nap mély sóhajok közepette közöltem életem
miértjével: Jövőre felnőttbarát szállodába szeretnék menni….
A 4 nap elrepült. Hazafelé Retro Rádiót hallgattunk a
kocsiban, őrületbe kergetve a három gyereket hátul, énekelve minden számot,
kívülről fújva a szövegeket, kissé hamisan, de annál nagyobb lelkesedéssel.
Miután Gárdonyban is megálltunk csobbanni egyet a Velencei
tóban, végleg búcsút intettünk az idei nyaralásnak és a retró dallamok hazáig
repítettek minket.
A házba belépve ötünk orra szimatolt egyszerre a levegőbe.
Misha cica várt ránk, ajándékot is hozott, ezúttal a kádban hagyta nekünk a
patkánytetemet…
Tényleg semmi sem változik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése