Ember tervez, macska kivégez - és esőben napozni a legjobb

Szikrázó napsütéses reggelnek indult. Zsuzsi barátnőm végre itt volt nálunk, hogy sok lemondott, átszervezett nap után végre együtt tölthessünk egy kis időt. Napozást, medencézést terveztünk, emellett finom ebéddel, csacsogással tarkított napot. Csak ilyen egyszerű terveink voltak, semmi extra.

Az ebéd már az asztalon gőzölgött, a melegre való tekintettel csak a szúnyogháló volt behúzva a nyitott teraszajtónál. Meghitten ültünk az ebédlőasztalnál, az első falatokat ízlelgettük, mikor furcsa szárnysuhogásra lettünk figyelmesek kintről. Gyermekeim tudósítottak, hogy csak galambok repültek át a kerten. Az orrom alatt mormogtam félig hangosan, hogy addig jó nekünk (és nekik is), míg szállnak és nem a macska szájában lógnak.

Mondhatnánk, hogy boszorkány vagyok, de csak ismerem a cicánkat. Nem telt el pár perc, mikor Bence kinézve a teraszajtón, közölte, hogy Misha hozott egy madarat.

Egyéni rekordomat döntögetve pattantam fel a konyhaasztaltól és termettem az ajtónál. Macskám büszkén nézett rám a szájában lógó áldozatát magasba emelve. Szegény galamb életjelet már nem, halott jeleket viszont mutatott bőven. Lemondóan sóhajtottam. Mivel a madár menthetetlen volt, így egy bűvész mozdulatait meghazudtolva nyitottam ki a szúnyoghálót, csuktam be szinte egyazon időben a teraszajtót, valamint zártam le a macskaajtót pillanatok alatt. Egy tapsot megérdemeltem volna, az biztos, de a közönség jobban el volt foglalva a halott madárral, mint velem. Nem is értem…

Kiscicám nem hagyta magát lerázni, kitartóan próbált bejutni a házba. Egy ideig nézegettük evés közben, ahogy a macskaajtó plexijére keni szegény elhunyt jószágot, majd ezt megunván elhúztuk a függönyt és reménykedtünk, hogy megunja. Struccpolitikát folytattam. Meg az evést. És reménykedtem továbbá abban is, hogy Zsuzsi nem menekül sikítva hazáig. Ugyanis terveink között nem szerepelt, hogy Misha ilyen ádázul üldözzön minket a saját maga tálalt ebéddel. Nehezen jött rá, hogy a nekünk szánt ajándék nem kívánatos számunkra. Pedig oly nagy szeretettel hozta ezeknek a béna vadászoknak az elejtett vadat.

A műsoros ebéd után némi ejtőzés következett. A gyerekeket nem szoktam a napra rakni délután 2 előtt, ezért hát volt ideje az ebédnek leülepedni. Cseverésztünk egyet, majd erőt gyűjtöttem hatalmas sóhajok közepette, hogy kimenjek a teraszt rendbe tenni a macskám után, aki, miután jóízűen elfogyasztotta áldozatát, annak maradványait szépen elrendezte a kövön, és mint aki jól végezte dolgát, elnyúlt az asztal alatti árnyékban és százméteres álomba zuhant. Gumikesztyűre és vödörre kaptam (nem túl nagy lelkesedéssel), Zsuzsit megeskettem, hogy nem leskelődik, hogyan takarítom fel a maradványokat, majd kiólálkodtam a csatamezőre.

A látvány önmagáért beszélt: két szárny és két láb akkurátusan félrehalmozva, valamint némi belsőség és tekintélyes mennyiségű vér fogadott. Legyűrtem háborgó gyomromat és rendet csináltam.

2-kor mindenki fürdőruhába bújt, gyermekeimet szigorúan megkértem, hogy kenjék be magukat naptejjel, Zsuzsi bőszen bólogatott, hogy mert arról az eső könnyebben lepereg! Füleltünk az ég felé és kérdőn néztük a gyülekező felhőket: „Dörög?”. Elhessegettük a gondolatot, hiszen napozást terveztünk! Máshogy nem lehet! Ám a nap addigra nemhogy nem sütött, mikor kiléptünk a házból, észleltük, hogy a hátunkra orvul, sunyin, áruló módon csepereg az eső…

Nem ijedtünk meg pár esőcsepptől, de kissé bizonytalanul haladtunk a medence felé, optimistán szemlélve az eget, ahol addigra összefüggő felhőtakaró terebélyesedett, a szürkébbik fajtából. Eleinte csak néztük, ahogy a gyerekek játszanak a vízben. Majd behúzódtunk az egyre erősödő eső elől a napernyő alá. Ekkor kiderült, miért nem egyenlő a napernyő az esernyővel. Mivel átázott. Mintha egy szitát próbáltunk volna esernyőnek használni. Így hiába álltunk alatta, ugyanolyan vizesek voltunk, csak néha nagyobb adagban zuhant a nyakunkba a szélén felgyülemlett csapadék, szomszédriogató sikolyokat csalva ki belőlünk. Mivel a medence vize jóval melegebbnek bizonyult, nem volt kérdés, megyünk pancsolni a gyerekek mellé.

Szóval esett, esegetett, olyannyira, hogy már a szememet is alig tudtam kinyitni a víztől. Gyermekeim azon kacarásztak, hogy nekik már megvan, mit fognak írni fogalmazásként a nyárról. Meg hogy esőben sokkal nagyobb buli medencézni, mint napsütésben. Hasizomlázas nevetés közben értettünk egyet velük.

Azon voltunk, hogy megtanítsuk Zsuzsit az általunk kiagyalt medencés kislabda hajításra, illetve a Kovácsék féle logikai labdajátékra. Már épp elkapta volna a fonalat, de a következő égzengés után inkább visítva kimenekültünk a vízből és mindenkit a házba tereltem.

Ezután jött csak az armageddon, amire aztán tényleg nem számítottunk. Mindenki száraz ruhába bújt és humorizáltunk a napozás meghiúsulásán, meg azon, hogy a zúvésugárzást jól kicseleztük aznapra.

Majd olyan orkán szélvihar kerekedett, hogy a házban létező összes nyílászárót megpróbálta a helyéből kitépni, mivel ez nem sikerült, ezért becsapta mindet dühében.

Ekkor láttam meg a napernyőnket a szomszéd kerítésére felkenődve. Hát persze, elfelejtettük becsukni, mikor a vízből sebtiben menekülőre fogtuk. Ismét megdöntöttem egyéni rekordomat, talán az adott erőt, hogy előtte elsikkantottam magam: „A k.va életbe! Kikapok!”. Majd feltéptem a teraszajtót és kivágtattam a villámok közé, a vízszintes esőzésbe. Hős voltam, ahogyan finoman lehajtogattam a szélrózsa minden irányában elhajló napernyőt, mely bőszen ragaszkodott a kerítésen való időtöltéshez. Hős, mert nem repültem el vele azonnal, mint Mary Poppins (erős de ja vu érzés kerített viszont hatalmába….). Hős, mert csak kicsit citerázott közben a lábam, ahogy a fém rudat szorongattam a mennydörgésben és próbáltam egyben összeszedni a napernyő korpuszát. És sikerrel!

Majdnem minden tervünket megvalósítottuk. Igaz, leégni nem sikerült napozáskor, és kihagytam volna Misha egyéni számát, meg a megvadult napernyő megszelídítését is, de az biztos, hogy sokkal unalmasabb lett volna egy napsütéses medencézés, mint a viharban véghezvitt.

Sűrű napunk volt. Sok nem tervezett programmal.  Szerintem legközelebb szabadulószobába megyünk, vagy vidámparkba, esetleg bungee jumpingolni. De lehet, hogy nem tervezünk előre. Sokkal jobb programot ír nekünk spontán az élet.