Szeptember 14. hétfő.
Napsütéses, kellemes nap.
Időben vagyunk.
A két kicsi hátul a kocsiban.
Beszélgetünk.
Megyünk Bogiért.
Mosolygok.
Elégedett vagyok.
Szép nap a mai, még akkor is,
ha szülői értekezletre kell mennem.
A fiam egy aznapi történést
mesél nagy lendülettel.
Főútvonalon haladunk.
Előttünk egy kereszteződés.
Billiószor mentünk már rajta
keresztül.
A keresztutcában, nekünk
jobbról egy kék autó áll.
Zebrához közelítünk.
Balra fordítom a fejem, hogy
jön-e gyalogos.
Visszafordulok előre.
A kék autó, ami addig állt a
kereszteződésben, ott van előttem keresztben!
„Nem tudok
megállniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!” – ordítom talán hangosan.
Mire a fékre teszem a lábam…
BUMMMMMM.
…………
Bedugul a fülem.
Nem megyek ma szülőire –
gondolom és eszetlenül vihogni támad kedvem az oda nem illő gondolatért.
A két légzsák kirobban. Füst
és por és bűz tolul a képembe.
Az autó nem áll meg, haladunk
tovább. Szemem azt keresgéli, hol álljak félre. Lelassult a világ. Bedugult
fülemmel hallom a két gyerekem szívet tépő sikoltozását hátulról: „Anyamivolteeeeeeeeeeez?!”.
Ezt ordítják-sírják-sikítják, mint egy végtelenített szalag. Érzem a
félelmüket, a kétségbeesésüket. Őrjítő.
Én pedig kiabálom, bár a
bedugult fülemmel alig hallom magam, hogy: „Nincsen semmi baj. Nincsen semmi
baj. Nincsen semmi baj.” (bár el is tudnám hinni, amit mondok).
Végre megállunk.
Emberek szaladnak felénk.
Hátrafordulok: „Jól vagytok?”
– sikítom feléjük, a tekintetem eszelős lehet, ettől ők még inkább sírnak és
nyújtják felém a kezüket könyörögve. Könnyektől szétmázolt arcukon rettegés,
rémület, iszony.
Félek.
Kiszállok.
Remeg a lábam. A kezem. A
hangom. A lelkem.
„Valaki hívjon rendőrt!” –
kiáltom. És magam is meglepődöm a hisztérikus felhangon. Ez ÉN vagyok?????
Mint egy pokoli álom… Fel
akarok ébredni…
Ismeretlenek jönnek segíteni.
Zűrzavar van. Próbálom összerakni, mi történt velünk.
„Itt jöttem mögöttetek,
egyértelmű, hogy nem te voltál a hibás, nyugodj meg.” – szól egy fiatalember.
Nem emiatt aggódom.
Tapogatom a gyerekeimet,
ölelem és puszilom maszatos arcukat, orrokat fújunk, fejeket simogatok és
igyekszem azt mutatni, hogy nem kell félniük semmitől, mert minden rendben
lesz. Teszem mindezt úgy, hogy bőgök, őrjöngök, remegek.
De jól vannak, csak a lábukat
szorította meg az öv, azt fájlalják kicsit.
Fiam az autót nézi. A kocsi
orra összetörött és hatalmas tócsa áll alatta. Újra sírva fakad, az empátia
teng túl benne, sajnálja az autót, ami családtag, a mi részünk, már-már egy
élőlény, talán fáj is neki a sérülése.
Egy bácsi fagyit hoz a
gyerekeknek, hátha attól megnyugszanak kicsit. Nem ismerem őt és a felfordulásban
megköszönni sem tudom neki a kedvességét. Pár percig csendben vannak, de a
fagyi nem nagyon fogy, mindkettő a kezembe nyomja, hogy anya nem kívánom.
Néhány ismerős is jön.
Segítenek. Minden bátorító szóra szükségünk van. Percenként elsírom magam,
remegek, mint a nyárfalevél.
A rendőrségre várunk.
Telefonálok.
„Balesetünk volt. Gyere ide.
De menj el Bogiért előtte. Jó, nem bőgök. Jól vagyunk. Mindenki jól van, csak
hát az autó… Jó, nem bőgök.”
A kék autó sofőrje – fiatal,
kigyúrt, kopasz, agyontetovált, kicsit sem szimpatikus fiatalember – is meginterjúvol,
hogy jól vagyunk-e. Mit válaszoljak… A fejét törölgeti egy zsebkendővel és azt
kérdi:
„Nem indexelt???”.
„Nem. Egyenesen jöttünk.
Miért indexeltem volna?”.
Apa megérkezik. A gyerekeket
elviszik egy baráthoz.
A rendőrség is megérkezik.
Korrekt, pontos, figyelmes úriember. Adminisztrál, kérdez, beszél, ellenőriz.
Mentő is jön, mindkettőnket
megvizsgálnak. Semmi bajom. A nyakamat húztam meg. Csak ott fáj, de nem vészes.
Nem, nem szeretnék kórházba menni. Inkább haza. A gyerekeimhez. És elfelejteni
ezt az egészet…
A másik fél elismeri, hogy
nem adott elsőbbséget.
Nincs bennem harag. Ideges
volt a balesetkor és figyelmetlenebb, mint máskor. Mindenki hibázik. Hogy
emiatt minket is ért egy sokk és hogy most nincs autónk, az egy dolog.
De odafönt, az én őrangyalom
vigyázott ránk. Tudom.
4 nap telt el azóta.
Eleinte még minden percben
újrajátszotta az agyam a történteket. Vagy csilliószor éltem át újra és újra az
ütközést, a rémületet, az értetlenséget, a zavarodottságot, a pánikot, hogy a
gyerekeim megsérültek-e.
Ma már jobb egy kicsit. Tudok
éjszaka aludni. A biztonsági öv által mart seb begyógyul. A lila foltjaim is.
Szeretnék már évek távlatából
emlékezni erre az esetre. Halványan, nagyon halványan…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése