Szerethető ráncok

Nem gondolom magamról, hogy túl hiú lennék. Nem vagyok az a típus, aki órákig készülődik reggelente, nem használok vakolatnyi sminket és amit magamra kenek, az nagyjából 5 perc alatt megvan.

Nem válogatom hajamat tépve a ruhatáramat a szekrény teljes tartalmát szanaszét hajigálva a padlón és toporzékolva, hogy „NINCSEGYGÖNCÖMAMITFELVEGYEK!”. Sőt.

Mint ahogy azt sem értem soha, miért akar minden nő (tisztelet a kivételnek) fiatalabbnak látszani, mint ahány éves.

A reklámok másról sem szólnak, mint hogy hogyan csökkentsük ráncainkat, hogyan simítsuk vasaló nélkül arcbőrünket, hogyan legyen üde, 18 éves arcunk 50 helyett.

Én ezt nem értem. Lehet, hogy hülye vagyok, de én kifejezetten SZERETEM a ráncaimat. A szarkalábakat a szemem körül, a szám melletti nevetőráncokat, a homlokom vízszintes füzetvonalra hasonlító ráncait.

Gondolkodtam már szemránckrémen, de villámgyorsan elvetettem az ötletet. Minek? Ha egyszer ki vagyok békülve azzal, hogy 39 éves vagyok, nem 18, hanem pont duplán annyi. Miért kéne nekem úgy kinéznem, mint egy 18 évesnek?

Arról nem beszélve, hogy a reklámok nagy része kamu. Pont nem hiszem el, hogy párszor rákenek valami masszát a képemre, vagy egész este látószerveimen uborkakarikákkal rohangálok és a saját férjem, sőt, még a gyermekeim sem ismernek rám utána, annyira szép lesz tőle a bőröm. Humbuk. Hazugság. Szemfényvesztés. Átverés. (persze az uborka jó és hasznos és szeretjük is… legfőképp belsőleg alkalmazva, bár kisírt szemekre is hatásos gyógymód, elismerem – igaz, nem sokszor próbáltam).

Fentebb leírt módszerek viszont baromi hatásosak lehetnek, ha a családunk épp depressziós hangulatban leledzik. Anya felken egy édes kis bugyirózsaszín vagy éppenséggel fűzöld maszkot a képesebbik felére, hatalmas hajcsavarókra bongyorítja üde tincseit, majd előlibben a fürdőszobából: tádáááámmm! és garantált, hogy apa meg a három kölyök vinnyogó röhögésbe fog, lévén, életükben nem láttak még ilyet.

Mégis a legtöbb reklám el akarja velünk hitetni, hogy mindenképpen meg kell vennünk az eladni kívánt terméket, mert anélkül csúnyák és öregek vagyunk. Nem élhetünk formulák és bio-izék nélkül, melyek egyre mélyebbre hatolnak a bőrünk alá és feltöltik és rugalmasabbá teszik és babapopsivá változtatják a fejünket. Mert megérdemeljük.

Szerintem a ráncainkat is megérdemeljük. Mindnek megvan a maga története – bár jómagam nem tartom ezeket számon, de az tény, hogy az ikrek születése utáni másfél év nem alvás után kissé szaporodtak arcomon a barázdák. És NEM a nevető ráncaim… De attól még nem nézek undorral a tükörbe. Nem hiszem, hogy azonnal fel kéne varratnom vagy épp töltetnem, ha itt-ott már nem fiatal a bőröm. Nem nézegetem órákon át a tükörképemet azon agyalva, hogy mennyivel másabb lenne, ha nem ilyen lenne. Ilyen. Elfogadtam.

Mindenképpen pénztárcakímélő és lélekemelő, ha megbékélünk azzal, amit a tükör mutat.

Egy 50 éves nő pont 50 évet élt már. Nem 25-öt. Miért kéne elfelejteni azt a sok évet és úgy tenni, mintha nem is lett volna? Nyilván volt abban az 50 évben jó és rossz egyaránt. Volt benne épp elég sírás és volt benne sok-sok nevetés. Ha ezek nyomot hagynak egy arcon, az nem véletlen.

A ráncaink a mi ráncaink. Szerintem legyünk rá büszkék.