Azzal indult, hogy az ikreket
szülinapi zsúrra hívták egy játszóházba. Úgy voltam vele, egye penész, már
amúgy is régen voltunk, bármennyire utálom a játszóházakat, hadd legyen kicsit
jó nekik is. Két dologgal nem számoltam: az aznapi ordító, migrénes
fejfájásommal és azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy szervező képességem
nem remekel mostanság.
Mivel szombat munkanap volt,
így még annál is inkább „örültem” a meghívásnak. Magamba raktam tonnányi
fájdalomcsillapítót, majd a munka végeztével rongyolás haza, gyerekek puccba
vágása, összekészülődés, 77 nagy pofon beígérése nem megfelelő viselkedés esetén,
majd uzsgyi a játszóházba, ajándék nem otthon felejtése.
Apa azt vette a fejébe,
illik- nem illik alapon, hogy ő szépen berak minket, aztán elhúz a heti
nagybevásárlást elintézni, majd értünk jön.
Megérkeztünk. Levetkeztünk.
Egy kedves ott dolgozó hölgy (szerintem mély növését kompenzálandó, akkora
kontyot viselt a feje tetején, mint egy dinnye), aki kiszúrta kezünkben a bazi
nagy ajándékos tasakot, megszólított. Kérdezte, kinek a szülinapjára jöttünk?
Mondok: Szamira szülinapjára. Kontyosunk keres, kotor a papírjai közt, majd
kissé zavarodottan közli: Van Szamira, csak nem ma, hanem holnap, vagyis
vasárnap.
Pöttynyit leforrázva
álldogálltunk pár másodpercig, hebegtem-habogtam, hogy de hát a meghívó (mely
biztos helyen a konyhaasztalon maradt!) tuti szombatra szólt.
Apa felülkerekedett
zavarunkon, közölte, kér három gyerek és egy felnőtt belépőt, majd ő angolosan
lelép vásárolni. Holnap pedig jövünk újult erővel a szülinapot ünnepelni… ha
már így alakult.
Nem részletezem a számomra
egyáltalán nem szívem csücske játszóházas örömöket. Ricsaj, száguldó kétlábúak
és két- három- valamint négykerekű járművek. Nevető, ám néha bömbölő gyermekek
a totyogóktól a tizenévesekig. A lármát időközönként túlharsogja a
hangszórókból áradó szülinapos nóták sorozata. Mindegy, túléltük. Még azt is, mikor
indulás előtt fiam hisztirohamot kapott, mert nem akart még indulni, szomjas
volt és egyébként is…
Otthon belepillantottam a
meghívóba. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy magamban tartom a
valóságot, de rájöttem, mindenképpen kiderülne, így megosztottam férjemmel,
hogy a meghívás igaziból is vasárnapra szólt, én néztem el.
Másnap már reggel 9-től
kérdezgették csemetéim, hogy mikor indulunk. Öt percenként. Délre megőszültem.
Mivel a két alig 6 éves idő-fogalma még nem az igazi, így hiába hajtogattuk
felváltva, hogy délután 4-re szól a meghívás és előbb nem mehetünk, mert még a
szülinapos sincs ott. Délután 2-re már 2 percenként kérdezgették az indulást,
addigra ősz tincseim hangtalanul kihullottak… Fokozódott a nemzetközi hangulat.
Végre megérkeztünk. Két
dolgot konstatáltam: 1. A játszóház, mely előző nap az elviselhető szintet
ütötte meg, vasárnapra kb. kétszer olyan zsúfolt volt és négyszer hangosabb. 2.
A fejfájásom, mely azóta csupán csitult, el nem múlt, ezt a zsivajt nem igazán
értékeli pozitívan.
Derült égből villámcsapásként
találkoztam egy szakközépiskolás osztálytársammal is, akik szintén meghívást
kaptak a partira. Ám mivel idestova 20 éve nem láttuk egymást (igen, igen,
tudom, illene ellátogatnom az érettségi találkozókra…), a köztünk kialakult
társalgás ilyetén módon indult:
Én: - Judit? (kérdeztem
bátortalanul mosolyogva).
Ő: - Nem, Évi! (szólt kissé
megilletődötten, homlokráncolva keresgélve agyában, ki is lehetek ugye ÉN???!)
Én: - Huszti Évi! Tényleg!
Ő: - ……… ?!
Én: - Straub Zsuzsi.
Ő: - Ne ba…..! Nem ismertelek
volna meg!
Konzekvencia levonva:
Szervezőképességem nulla, névmemóriám nulla, de másoknak sem túl jó az
arcmemóriájuk.
Viszont apával jót
ping-pongoztunk, mert időben felfedeztük, hogy a gyerekek őrzése már
teljességgel felesleges, egyrészt, mert ketten háromfelé minek is futnánk,
másrészt sokkal kellemesebb időtöltés, ha mi is elfoglaljuk magunkat, míg ők
ugrálnak és egymást kergetik.
Azért van még egy
konzekvencia: Így megy KÉTSZER az a szülő játszóházba, aki EGYSZER sem akart
igazából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése