Feledékeny, szőke és még szemtelen is

Az úgy volt, hogy képtelen vagyok dátumokat fejben tartani. Aki ismer és szeret, az elfogadja, ha utólag kívánok csak boldog névnapot, szülinapot. Előfordult már, hogy fél év után… Egyszerűen ilyen vagyok, okos telefon ide vagy oda, naptár itt és ott, cetli hegyek és kézfejre írt emlékeztetők tömkelege után is hajlamos vagyok arra a nem mindig megbocsátható gyengeségre, hogy kimegy a fejemből számtalan jeles alkalom. Pedig nagyon-nagyon igyekszem! Tényleg!

Mivel mostanában igen sűrű az életem, rengeteg dolgot kell észben tartani: mikor melyik gyereknél van anyák napi műsor, milyen ruhában kell őket elengedni iskolába-óvodába, melyiküknél van nevelés nélküli nap és mikorra kell mama-felügyeletet szervezni nekik, kiért mikor kell érkezni és hova, milyen feladat vár még munka után… Szóval az agyam kezd egy nagyobb terjedelmű szitára emlékeztetni.

A minap okmányirodában jártunk a három gyerekkel, hogy mindegyiküknek személyi igazolványt csináltassunk. Derekasan helytálltak, nem bontották le az iroda falait, sőt, még a padlót sem. Egyetlen alkalmazott idegeit sem cafrangolták miszlikekre, úgy viselkedtek, mint a mintagyerekek, el is gondolkoztam rajta, hogy talán más gyerekét hoztam el az óvodából… Meg is dicsértem őket, fagyit is kaptak jutalmul hazafelé. 

Otthon nekiláttam a rendes rutin teendőimnek, bár igencsak idő szűkében voltam, lásd fent, elment az idő az okmányirodán.

Szóval tettem-vettem, mosógépet pakoltam, mosogattam, vacsorát csináltam, előkészültünk másnapra, Bogival leckét ellenőriztem, ceruzát hegyeztünk, bepakoltunk, a ruháit kikészítettem reggelre, majd a kicsiknél is ugyanezt, közben Enikő futott a WC felé, hogy neki sürgős elintézni valója akadt. Épp az ő popsiját törölgettem, mikor apa hazaérkezett. Fiam csillogó szemekkel állt meg a fürdőszoba ajtóban: „Anya! Gyere!”.  Picit morogtam, hogy mi olyan sürgős, előbb talán mégis kezet mosnék.

Férjem állt az előszobában, nem kis ünnepélyességgel. „Mi van?” – morogtam. – „Feneket kellett törölnöm!”.

„Adj egy puszit!” – jött a válasz, majd a háta mögül egy orbitális nagy, gyönyörűséges virágcsokrot kapott elő.

„Ezt miért kaptam?” – kérdeztem, lázasan kutatva az emlékeim között.

„Boldog házassági évfordulót!” – jött a válasz.

Most süllyedjek el! „Az ma van???! Az nem lehet, hogy ma van! Múlt héten még emlékeztem rá, meg is néztem a naptárban, hogy milyen napra esik!”.

Drága habospitém csak megbocsátóan mosolygott, én meg zavartan vihorásztam, hogy hát rosszabb vagyok a legrosszabb férjnél is…

De még tudtam tetézni, nem is kicsit! „Nyuszmák, már 9 éve!” – nosztalgiázott drágaságom, szentimentálisan ölelve magához. „Már 9??!” – szakadt ki belőlem szőkén, abszolút nem leplezve, hogy még arra sem vettem a fáradtságot, hogy utánaszámoljak…

„Hozzám jönnél újra?” – ölelt még szorosabban életem párája.

„Naná! Hisz csak Te viseled el, a hülyeségeimet!” – ilyetén módon vallottam szerelmet, miután szégyenszemre elfelejtettem házasságkötésünk ünnepét, meg azt is, hogy az hány éve is volt tulajdonképpen.

Azt hiszem, borzasztóan szerencsés ember vagyok, hogy van, aki még így is szeret. De jövőre nem bánnám, ha sokan figyelmeztetnének májusban, hogy 28-án ne feledjem el a TIZEDIK! házassági évfordulónkat.