Bajban vagyok mostanában a zenékkel. Tudom, tudom, fene nagy
igényű egy liba lett belőlem, a tv csatornákat már lehánytam, most jön sorban
az összes rádió állomás, akik ontják magukból a tucc-tucc-prücc-prücc
ocsmányságokat.
Persze alapvetően nem kell ahhoz tucc-tucc, hogy egy zene
hallgathatatlan legyen, elég, ha értem a szövegét és nem szól semmiről. Na,
ebből szerintem oltári sok van. A biztit „fasza tibi” előadása csapta ki nálam
minap. Foggggalmam nincs, hogy ez most egy új, egy régi, esetleg egy régi-új
száma volt-e, mert sosem szerettem, így nem is hallgattam őt, kivéve, ha
mondjuk a rádiót hallgatva akadtunk véletlenül egymásra. Egyrészt hátast dobok
a ló fejétől, igaz, ez a rádióban nem felróható hátrány, de ott van még, hogy beszédhibás
a szentem, bár valamilyen oknál fogva ez éneklés közben csiszolódik kissé – nem
is értem miért? Most vagy a technika ennyire fenomenális szinten mozog manapság
és kiküszöbölik a stúdióban vagy olyan ez nála, mint sok embernél a dadogás:
csak akkor zavaró, ha beszél… Na jó, a sejpgegését még valahogy elviselném
(dupla füldugóval leginkább), de a hangja már felér egy merénylettel ellenem.
Őt hallgatva az összes bicska kinyílik a zsebemben.
Egyszóval falnak megyek attól, hogy megy a tingli-tangli zene,
természetesen sablon az egész, bot füllel is dobgép és szinti, nincs semmi, ami
megfogna benne, kivéve tán a tangóharmonikát, de itt meg is akadt a tudomány. Aztán
még hab a tortán, hogy Tibi, a sztár vartyog alatta. A szövegből idézni nem
tudnék, mert olyannyira semmitmondó, hogy egyetlen sora sem ihletett meg. A refrén
viszont kegyetlen ütős, hogyaszongya: „Ha neked így jó-o-o-o-o, hát nekem így
jó-o-o-o-o!” Kész. Érvágás. Ez művészet??? Na jó, van az a kategória, mikor azt
mondjuk, hogy ez már olyan rossz, hogy már-már jó. De ez nem a váp-váp-vápsuváp
szint. Ez a legalja, részemről. Azon agyaltam az oviból hazáig, hogy ha annyi
húszezresem lenne, ahány nagyon kreatív dalkreátor írt már refrént a jó-val, hát
nem lennének kenyér-gondjaim. A magyar nyelv megszégyenítése mindig a lehető legkönnyebb
utat (rímet) választani és azzal kiszúrni a hallgatók szemét (hogy totál teljes
legyen az a képzavar).
Persze azért akadnak manapság is nagyon ütős zenék, ám a
sztárok(!) és a dalsikerek mérlege nálam nagyon nincs arányban. Van egy olyan
sanda gyanúm, hogy tehetségtelen celebekkel telítődött a piac, akik frankón
megélnek 2-3 tinédzserek által rongyosra hallgatott ugyuta-bugyuta zenéből,
hakniznak orrvérzésig és teszik boldoggá a leginkább IQ szegény, avagy nagyon
fiatal vagy nagyon idős nagyérdeműt BAZ megyében.
Szerintem egyáltalán nem várok el sokat: legyen dallama, legyen
szövege, legyen tartalma. Engem nem elégít ki, ha rímel, hiányolom, ha nincs
mögötte semmi.
Persze megint jöhetünk azzal a közhellyel, hogy ízlések és
pofonok… Ez eléggé helyénvaló is, hisz számtalanszor lenne pofozkodni kedvem,
ha a jó ízlést ilyen szarral kell összevetnem.
Hogy miért nem kapcsolok el? Egyrészt mert ha először hallok
valamit, mindig megadom az esélyt, hátha a vége JÓ(!) lesz… Ha pedig többedszer
is hallom, akkor az ámulattól bénul le a kezem, hisz ki hinné, hogy ezt az
ótvar számot van aki szereti???
Persze nem lehet minden énekes Elvis (lefogadom, ha feltámadna és
Kasza Tibit hallaná, szörnyethalna bánatában), ám érzésem szerint pl.
Győzikéből egy is túl sok. Neki aztán annyi köze van a zenéhez, mint Kiszel
Tündikének a szemöldökszedéshez.
Nyilván nem vagyunk egyformák, s ami nekem bejön, arra más
hányingert kap és köpköd az undortól. De nem érzem magam nagyon ufónak ezen a
téren. Csak némiképp igényesnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése