Én, mint Mary Poppins

Ebben az embertelen kánikulában eljutottunk arra a pontra, hogy a klimatizálatlan házban csak úgy lehet 30 fok alatt tartani a hőmérsékletet, hogy minden ablakot, ajtót zárva tartunk estig és a redőnyöket is leengedjük. Így kb. egy sötétkamrára emlékeztet az otthonunk, de a túlélésre hajtva ez egy cseppet sem izgat.

Így fordulhatott elő, hogy egyik hőgutás délutánon, mikor álmos legyek és szomjas darazsak döngicséltek a csukott ablakon kívül, egy hirtelen jött széllökés következtében, a semmiből egyszer csak egy nagy, sárga, hangos valami repült át a teraszunkon, majd tompa puffanással landolt a veteményes előtt.

A srácokkal néhány pillanatig döbbenten álltunk és néztünk egymásra szótlanul. Nem volt más választásom, bátorságot gyűjtöttem (vagyis inkább próbáltam legbátrabb arcomat mutatni leszármazottaimnak) és kalapáló szívvel kiólálkodtam a kertbe, hogy megnézzem, mi szállt le közénk citromsárgán és kéretlenül.

Óvatosságom hiábavalónak volt mondható, mert semmi veszély nem leselkedett rám. Kertünk békés volt, csendes, még a darazsak is elkerültek. Mindössze új szomszédunk napernyője döntött úgy, kihasználva egy széllökés erejét, hogy megunván az egyhelyben történő passzív ácsorgást, kiszabadítja magát a kerti műanyag asztal ölelő fogságából és felszáll világot látni… vagy legalább körülnéz a szomszéd kertben is.

Nosza, felbátorodtam. Gondoltam nagyot, s mivel a szomszéd még nem lakik itt, úgy döntöttem, összecsukás után szépen átrakom az ernyőt a közös kerítésen az ő kertjébe.

Említett sárga alkalmatosság rúdján találtam is egy piros gombot, melyet nyomva tartva próbáltam az összecsukást kieszközölni. Az ernyő erre fogta magát és orvul a magasságából engedett (kissé összezavarva terveimet). Mivel őszintén szólva nem éppen erre számítottam, meglepetésemben jól kupán is vágott a gaz naptól védő.

 Nem vagyok az a könnyen feladós fajta, felgyűrtem nem létező ingujjamat és ismét nekiveselkedtem a – szerintem! – nem agysebészt kívánó feladatnak.

Nyomtam a piros gombot, mint süket a csengőt, ám az ernyő úgy döntött, ő bizony csak a hosszából enged, kiterjesztéséből egy jottányit sem.

 Újra szemrevételeztem a sárga szépséget, de a piros gombon kívül más alkalmatosságot nem találtam az összecsukásra.

 Idő közben Laci bácsi, a másik szomszéd is csatlakozott, mint lelkes és buzdító közönség. Legnagyobb örömömre majdnem szemtanúja lehetett, hogyan szállok fel a magasba, mint maga Mary Poppins.

Hogy kizárjam szőkeségemet, mint a probléma forrását, a kerítésen átügyeskedve kértem Laci bácsit, próbálkozzon ő is az összecsukással, hátha nagyobb sikerrel jár, mint szerencsétlenségem.

Laci bácsi, mint műszaki ember, rutinosan és akkurátusan vizsgálta át a szerkezetet, ám ő is arra a következtetésre jutott, hogy csakis a piros gomb lehet, az ernyő ernyesztője. Ám nyomogatásával egyebet nem ért el, csak egy szintén kupánvágással járó magasságvesztést.

Visszakapva a sárga ernyőt, beláttam, a hiba nem az én készülékemben lehet. Ezért úgy döntöttem, átnyúlva a kerítésen, a szomszédom földjébe szúrom azt. Felálltam a kerítés beton alapjára, áttornáztam az ernyőt, majd nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek magamon, mert a leszúrás kivitelezhetetlennek bizonyult. Túl magasan álltam, az ernyő rúdját fogva majd’ kiböktem a szemem, ráadásképpen még vagy ötször hókon nyomtam saját magam, mire feladván a küzdelmet, vihogva engedtem el a sárgaságot.

 Pihegve néztem utána, kissé mélabúsan, ahogy a hátára puffanva meredt rúdjával az ég felé, mint egy esetlen bogár, aki nem tud a hasára fordulni.

 Kicsit később az ikerszomszéd is megjelent. Mosolyogva mesélte, felnyalábolva a hátán vergődő sárga napernyőt – és természetesen mit sem sejtve arról, milyen kalandon vagyok túl -: „A feleségem vette ezt az ernyőt a minap. Csak egy baj van vele: nem lehet összecsukni.”

:D