Esős esti virtuozitásom

 

Tehát mikor pénteken este szambázok hazafelé a kocsival esőben, sötétben, full fáradtan, ami a legkedveltebb kombinációm, imádom, ahogy a szélvédőn csillognak az esőcseppek, visszatükrözik minden autó lámpájának fényét, ami tök romi lenne, ha nem nehezítené az amúgy is korlátozott látásomat…. De már majdnem otthon vagyok, bekanyarodok az utcánkba, lehull rólam a hét mázsás teher, lazítok a kormányra dermedt ujjaimon, már csak pár méter és ráfordulok a felhajtónkra…. csak még látok egy autót magam előtt, amit nem tudok eldönteni, hogy halad-e, vagy áll (rohadt eső! rohadt sötét!) …. asszem nem mozog, csak parkol az út azon felén, melyen én haladok, ráadásul szemből, de a fényszórója ég…. de hogy ég, mint egy világítótorony, hogy vakulok belé rögvest… Miféle emberek vannak…. na jó, nem mentem neki, szépen kimanővereztem, de hopp! …. Nézek balra, és nem hiszek a szememnek, ellopták a házunkat… A helyén a szomszéd Ica néni háza áll és mered rám vádlón, hogy mit bámulom őt a sötétben???

Satufék. Még egyszer balra tekintek, némileg reményvesztetten, de Ica néni háza továbbra is duzzogva sandít felém. A miénk meg sehol. És előrébb hiába pislogok reménykedve, ott már egy idegen ház néz vissza rám pimaszul. Pár tizedmásodpercnyi kétségbeesés után rájövök, hogy mikor kikerültem az útban lévő, fényszóróval vakító autót, lazán elhaladtam a saját feljárónk előtt is. Elhaló nyüszítés szakadt fel belőlem, hogy miért nem tud vége lenni már ennek a pénteknek?

A visszapillantó tükörbe lesek lopva, ahol néhány összezavarodott kapucnival akad össze a tekintetem.

Ha és amennyiben igazán tökös vagyok, akár azt is eljátszom az utcán ácsorgó szomszédaim előtt, hogy csak be akartam tolatni a kapun. De esőben? Sötétben? Tolatva felkanyarodni? Én? Még világosban is kétszer meggondolnám. Így szégyenszemre visszatolattam egyenesen - arra ügyeltem, hogy az előzőekben kikerült autót most se találjam telibe -, majd, mintha mi sem történt volna, orral a felhajtóra gurultam. Nem, nem néztem fel az értetlenül bámuló kapucnikra, szó nélkül nyitottam a kiskaput, majd azon betérve, belülről a nagykaput (nem akarok róla beszélni… a nagykapunk pár napja vacakol, ezért csak belülről nyílik-csukódik).

Szerintem cseppet sem tűntem félnótásnak, aki 1. Nem talál haza, 2. Azt hiszi, be tud állni kocsival a fél méter széles kapun, majd rájön, hogy mégsem…

A szomszédok azóta is a térdüket csapkodják, ha meglátnak, gondolom kellőképpen felvidítottam az esős délutánjukat. Legalább az övékét…

Legközelebb gyalog indulok útnak az esőben, hogy változatossá tegyem a vidámságuk forrását.