2015. július 9., csütörtök

Amikor sírva röhögsz magadon – avagy sátor összecsukás Anci módra


 
 

És eljöve a nyár és lőn a kánikula.

Igazán nem lehet egy szavunk sem, a 36 fok, az 36 fok. És azért sem szólhatunk egy szót sem, hogy utána vihar jön. Sőt, még hálásak is lehetünk, hisz napok óta zengte tv és rádió egyaránt, hogy mire készülhetünk: szél, eső, dörgés, villámlás, jég.

Apa pár napja a hőség ellen előkotorta kisházunkból (melynek mélyén valószínűleg máig harcoló német alakulat is akad) a szélfogó sátrunkat, hogy némi árnyékot varázsoljon gyermekeinknek. A sátrat azóta kb. 2x használták prüntyőkéim, így a fűről feltelepítettük a teraszra, ott foglalta a helyet és kellett percenként kerülgetni. Ja, néha a macska trónolt benne, mintha épp neki készítettünk volna elegáns és védett menedéket.

Aki nem ismerné ezt a sátrat, annak vázolom:
 
 
Alapvetően egy lapos, kerek dolgot kell elképzelni (összecsukott állapotban). Kinyitása végtelen egyszerű: Az ember éteri mosollyal orcáján lehántja a tokot, majd jó messzire hajítja magától a földre. Azért tanácsos messzebbre vetni, mert különben csúnyán orrba tudja vágni kinyitóját, mint egy megvadult, dilis kanca. Király dolog. Igaz, hozzá kell tennem, ha már áll a sátor, szél ellen csakis akkor véd, ha szellőről beszélünk, mert nagyobb fuvallatok esetén a sátrat emberestül felkapja, garantálom. Árnyék az van benne. Meg meleg is. Oltári meleg.

Szóval.

A sátor a teraszon csúszkált a szélben. Gondoltam, összecsukom még napsütésben, ha már annyira zicher, hogy délután jön az a vihar.

Akkurátusan kezdtem hozzá, hisz emlékeim szerint tavaly nyáron az Olasz tengerparton sem volt ez egyszerű mutatvány, igaz, ott volt két pasi is segítségemre… Hárman vakartuk a fejünket szorgalmasan, egymás kezéből kapkodva a leírást (sorozatrajz, szerintem értelmezhetetlen). És csak rohadt sokára sikeredett az összecsukás, akkor is attól tartva, a sátorban lévő merevítő vasak eltörnek. Kicsit sem voltam meggyőződve arról, hogy valaha is újra ki tudjuk majd nyitni ép állapotában.

Mégis sikerült.

Pozitív gondolatokkal álltam a dologhoz. Mosolyogva tűrtem volna fel az ingujjamat, ha nem éppen bazi meleg lett volna és nem egy szál vizes fürdőruhát viselek éppen.

Nem lehet ez olyan bonyolult! Valószínűleg túlmisztifikáltuk, túlgondolkodtuk, azért tűnt olyan nehéznek. Nah. Képek. Szép sorban. Első lépés… öööö… most akkor hogy fogja azt a sátrat? Elölről, hátulról vagy oldalról? Hm… Mindegy. Megpróbáljuk így…

A nyelvemet csakis azért nem dugtam ki a számból a nagy koncentrálás végett, mert – próbáljátok ki! – borzasztó nehéz úgy szitkozódni, hogy közben kidugjátok a nyelveteket.

SZERINTEM megvolt az 1. lépés. TALÁN a 2. is. Ezek után, hogy a merevítőktől újra és újra felállni kívánó sátrat némileg összefogtam kézzel, lábbal, térddel, foggal, körömmel, lestem a harmadik lépést, de valahogy nem állt össze a kép. A kezemben tartott valami, ami már sátorra sem hasonlított, végképp nem úgy nézett ki, ahogy a kép szerint ki kellett volna néznie…

Nagy sóhajjal engedtem a sátor erőszakos rúgkapálásának, mely mint egy őrült, ki letépte láncát szabadult szorításom alól. Tádámm: a sátor egy pillanat alatt állt. Akár meg is tapsolhattam volna a produkciómat, ám mivel elfelejtettem dobni, momentán lekötött a sátor által okozott fejsérülésem.

Újból vizslatni kezdtem a rajzot és nekifogtam – már-már inkább dühösen, mint elszántan – az összecsukáshoz.

Nekifogtam. Kb. 70 alkalommal.

Nem mertem felnézni, de borítékoltam, hogy szomszédaim kiválóan szórakoznak előadásomon.

És a sátor… tádááámmmm…. megint állt. És megint. És megint.

Ahelyett, hogy összecsukódott volna. Nem adta meg magát, szilajul ellenállt.

Kissé hisztérikus hangulatba kerültem. Utálom, ha nem sikerül valami. De nehogy már egy nyavalyás sátor fogjon ki rajtam.

A sokadik alkalommal, mikor földre tepertem az ellenállást tanúsító holmit, térdemmel szorítottam a terasz kövéhez és azon agyaltam vicsorgó fogakkal, vajon a többi millió ember, aki megvásárolta ezt a SZART, hogyan csukja össze, ha egyáltalán…

Szóval térdeltem fölötte és szuszogva próbáltam a piktogramból kiolvasni, hogyan tovább.

Ekkor megakadt a szemem az egyetlen feliraton: VIDEO.

Basszus, hogy ez nem jutott eszembe ½ órával ezelőtt.

Gugli a barátunk. Beírtam a sátor pontos nevét az okostelefonomba és lőn. Az első találat a sátor használatát mutatta be. ÉLŐ emberrel.

Juhúúúúúúú…

  1. Felállítás: Na jó, ez tényleg egyszerű. Eldobjuk, tádámmmm.
  2. Összecsukás: A pasi nem először csinált ilyet. Ezt leolvastam a homlokáról. Elegánsan, szinte táncolva hajtotta össze a sátrat, esküszöm, erőfeszítés nélkül. Pillanatok alatt.

Kb. 40x néztem meg a videót. Sík ideg lettem. Vagy kivágták a lényeget, vagy nem értem.

Farkasszemet néztem a zöld árnyékolóval. Lelki füleim hallani vélték a western hősök alá játszott filmzenét. Ám mielőtt lelőttem volna, újra nekifogtam, hátha kevésbé szőkézem el. Csiklandós izzadtság hullott rángatódzó szemhéjamra.

Ugyanaz történt, mint Olaszországban tavaly nyáron: összecsuktam. Foggggalmam sincs, hogyan.

Este életem miértjének elmeséltem kalandomat a zöld szörnyeteggel. Felcsillant a szeme: „Akkor Te már össze tudod csukni?”.

Kb. százig számoltam el magamban, mire válaszolni tudtam: „NEM szeretném többet összecsukni. Ha egyszer újra kinyitjuk – úgy talán száz év múlva – majd behozzuk ide a házba felállítva. Szívesen eljátszanak vele a gyerekek itt bent is.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése