Defektes Kovácsék

 

Családomat bárhol könnyen fel lehet ismerni, ugyanis három gyerekemből egy egész biztosan ordít, tök mindegy, hol vagyunk.

Kezdjük talán Bogival, a 6 éves legidősebb gyermekkel. Bogi rajz, tánc, úszás és énekművész, valamint duzzogó és hisztigyár egyben. Szegénykém több szempontból is igen hátrányos helyzetben van, hisz nem egy, hanem rögtön két testvérkével is megáldotta az ég, méghozzá egyszerre… A Makrancos Kata a legtalálóbb beceneve. Amúgy bújós, mint egy kiscica, hízelegni sem rest soha, néha még önzetlenül is teszi mindezeket. Ám ugyanúgy fújtatni is képes, mint egy mérges kandúr, vicsorogni hozzá, hogy az ember lélegzete is elakad, ha éppen nem kapja meg, amire vágyik.

Enikő, a 3 éves ikrek egyik fele – bár igen sokat van együtt Bogival, teljesen más karakter. Enci, becenevén Blaha Lujza (mert színészi tehetsége végtelen!), kemény, vagány és cseppet sem ijedős természet. Ő az, aki – bár jól tudja, hogy rosszat csinál -, akkor is kipróbálja, megteszi, elveszi, megeszi, megüti, megharapja, eltapossa, letépi stb. Konoksága nem ismer határokat, szófogadatlan és erőszakos teremtés. Kicsi hirig bige, aki az esti jó éjt puszinál minimum egyszer lefejeli az embert, mint vak bálna a tengeralattjárót… csupa szeretetből…

Bence fiam, az ikerpár másik 3 éves fele, egy igazi kis medvebocs. Viselkedése úgy Forrest Gump és Király Sanyi között lebeg (főleg, mikor ezer decibellel köszön át a szomszédba: „Szeeebusztóóóóóóóók!”, hogy azt sem tudom hirtelen, vinnyogva röhögjek-e fel, vagy zokogjak éppen). Emellett a háromból tán ő a legakaratosabb, legmakacsabb – ha esetünkben ez még fokozható! -, akit jobb belátásra bírni még senkinek sem sikerült… pláne, mert édesapja a világon mindent megenged neki :P Toporzékolós, visítós, magát földhöz csapkodós kis idegesítő kukac tud lenni. Persze minden előbbi bűne azonnal megbocsáttatik, midőn édes, puha, száraz, meleg kis medvemancsával az arcomat simogatja és közli imádnivaló hangján: „Anya! Milyen dönölű a szemed!”. Ilyenkor természetesen olvadozom tőle.

Gyermekeim után rátérhetünk apára és rám. Leosztásunk szerint gyereknevelés szempontjából tökéletesen illik ránk a jó zsaru – rossz zsaru felállás. Míg apa bitorolja a sokkal kellemesebb jó zsaru posztot, én igyekszem megállni helyem a rossz zsaru és a házisárkány közötti mezsgyén.

Fentiek alkalmazása következtében rám maradnak a kellemetlen feladatok, mint például szabályok felállítása és betartatása. Több kevesebb sikerrel, hisz mikor drágám hazajön, olyan lazán tiporja porba az addig elért eredményeimet, mint rocker csávó az elszívott spanglit.

Drága apa egyetlen (szerinte! egyetlen) elvárása, hogy amíg ő vacsorál, addig a család feledje összes addigi sérelmét és csendes legyen, ne ríjon, ne visítson a fülébe. Mivel oly görcsösen ragaszkodik eme ósdi elképzeléséhez, természetesnek mondható, hogy drága csemetéim éppen az ő vacsorája megkezdésekor vesznek össze egy darab papíron, fűszálon, más pótolhatatlan dolgon. Ezért famíliánk már rutinszerűen balhézik össze esténként, mint egy naaaagy olasz család és próbálja mindenki az igazát védeni. Fejhangon...

Türelmetlenül várom az este 8-at, mert nagyjából ebben az időpontban tesszük le aludni ádáz leszármazottainkat. Igaz, ez ellen ők igyekeznek minden fellelhető módon tiltakozni. Azért általában a mi akaratunk érvényesül, előbb vagy utóbb…

Ám alvás közben sem mindig pihenhetek zavartalanul, mert hipochonder férjem néha hajnali kettőkor kap észbe, hogy valószínűleg gyógyíthatatlan agytumorban szenved (Dr. Kovács öndiagnózisa alapján) és ezt azonnal meg is akarja osztani velem. Ilyenkor megint válaszút elé kerül az ember:

1.    Enged a torkát szorongató kísértésnek és fékevesztetten felvihog

2.    Agyvérzést kap a sokktól azonnal

3.    Legyint, ásít, tovább alszik

4.    Vigasztaló szavakat mormol némi simogatással megspékelve, elkerülvén a duzzogást és azt, hogy a visszaalvás hosszú órákat vegyen igénybe

Mivel 9. éve ismerem drága jó Tiboromat, így tisztában vagyok vele, hogy az éjszakai kényszerképzeteihez nem adni támaszt, felér egy napokig tartó nemszólokhozzáddal. Ezt kiküszöbölvén inkább maradok a 4. lehetőségnél és igyekszem biztosítani afelől, hogy az ő általa érzett aktuális agytumor csupán egy múló fejfájáson alapul.

Családunk szerves tagja még Misha, az 1 éves félszibériai exkandúrka. Puszta létezése is öröm, ha hozzáveszem kedves, bújós, szeretetreméltó természetét - amit pár sorban leírni lehetetlenség -, akkor tán mindenki számára érthető, hogy miért családtagként emlegetem. Sok bejegyzésemben szerepelt már, ígérem, fog is még, hisz kalandjai teljes mértékben megalapozzák ezt.

Énszőkeségemet most nem részletezem, a későbbiekben úgyis fény derül az összes létező defektemre (van jó pár, tessék megnyugodni).

Ezek lennénk mi, Kovácsék. Visszaolvasva egy nemrégi beszélgetés jutott eszembe, mikor Eszterke a fodrászom megkérdezte egy alkalommal: "Te hogy vagy még mindig 100-as???" Mire én: "Szerinted 100-as vagyok???". ;)