Meddig hiszünk a Jézuskában?

Közeleg a karácsony. Imádott ünnepem.

Mivel nőnek a gyerekek, idén nagyon sok kérdés vetődött fel bennem. Ki tudja miért erőltetjük ezt a „Jézuska hozza az ajándékot” sztorit. Talán, mert emlékeim szerint ennek a misztikuma ellenállhatatlanul vonzó volt számomra még gyerekként. Nem, nem emlékszem gyógyíthatatlan traumára, mikor fény derült arra, hogy mégsem a Jézuska, hanem édesanyám csempészi a szaloncukrok és díszek alatt roskadozó fa alá a becsomagolt meglepetéseket. És érdekes módon nem haragudtam azért, hogy évekig elhitették velem ezt a mesét. Sőt, mikor nagyobb lettem, még akkor is jól esett, ha nem a szemem láttára tették a fa alá az ajándékot, hanem kivárva a megfelelő pillanatot, odacsempészték, hogy mikor gyanútlanul a fa közelébe ér az ember, csak tátva maradjon a szája, hogy jé, ez még az előbb nem is volt itt…

Fiatal felnőttként édesanyámmal űztem játékot, visszaemlékezve sem tudom eldönteni, melyikünk élvezte jobban. A fenyőfa alá tettem egy csomagot, külön odafigyelve a részletekre, rettentően adva a külcsínyre (mivel belül csak filléres apróság, kis figyelmesség volt csak található), mellékelve egy cetlit, melyen ez volt olvasható: „A következő ajándékodat megtalálod, ha kimész a konyhába és kinyitod a sütőt.”. Anyukám mosolyogva követte az utasításokat és a sütőben egy újabb pici ajándék fogadta, ismét csinosan becsomagolva (mondjuk egy harisnyanadrág), meg persze az újabb itiner: „Ha kinyitod a fürdőszoba szekrény második fiókját, újabb ajándékra lelsz!”. És így tovább. Az utolsó ajándék visszavezetett a karácsonyfa alá – és hogy fokozzam a drámai hatást, természetesen ez volt a FŐ ajándék is egyben.

Szeretem látni a saját gyerekeim csillogó szemét, mikor meglátják az ajándékokat. Kicsit nehezített a pálya, hisz hárman vannak. Nemrég elcsíptem egy beszélgetésüket, mely nagyjából arról szólt, hogy létezik-e vajon, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat, vagy inkább csak el akarjuk hitetni ezt velük és igazából mi, a szülők vásárolunk, csomagolunk, csempészünk. Bogi (a nagy, majdnem 10 éves) erősen kétkedőre vette a figurát. Érvelt, ellenérvelt, mi szól Jézuska mellett és ellen. Tátva maradt a szám. A fura az, hogy a három évvel fiatalabb öccsét és húgát is meg tudta volna győzni pro és kontra egyaránt. Ők még abban a korban vannak, mikor szívesen hisznek bármiben: Jézuskában, Húsvéti Nyúlban, Mikulásban, Fogtündérben… és hála az égnek a Fognyűvő Manóban is.

Szóval hallgattam őket, hol mosolyogva, hol nyakat behúzva a leleplezéstől félve, hol megdöbbenve, hogy nem is gondolná az ember, hogy mik is vannak azokban a gyerekfejekben. Féltem, hogy a vége az lesz, hogy elénk állnak mindhárman és közlik, ne komédiázzunk tovább szenteste, mert TUDJÁK.

Meglepődtem. Bogi, az örökös szószóló és hadvezér kis haladékot adott nekünk és a szentesték meghittségének, a varázslatnak. Talán még ő is hinni AKAR. Nem tudom. De hiányozni fognak a karácsony esti kommandózások, apró füllentések, hiányozni fog a varázs, ha már nem lesz. Tudom, hogy nem húzhatom tovább, mint ők engedik. De akkor is hiányozni fog.

Balesetünk – avagy hogyan törtem össze az autót és a lelkemet

Szeptember 14. hétfő.

Napsütéses, kellemes nap.

Időben vagyunk.

A két kicsi hátul a kocsiban.

Beszélgetünk.

Megyünk Bogiért.

Mosolygok.

Elégedett vagyok.

Szép nap a mai, még akkor is, ha szülői értekezletre kell mennem.

A fiam egy aznapi történést mesél nagy lendülettel.

Főútvonalon haladunk.

Előttünk egy kereszteződés.

Billiószor mentünk már rajta keresztül.

A keresztutcában, nekünk jobbról egy kék autó áll.

Zebrához közelítünk.

Balra fordítom a fejem, hogy jön-e gyalogos.

Visszafordulok előre.

A kék autó, ami addig állt a kereszteződésben, ott van előttem keresztben!

„Nem tudok megállniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!” – ordítom talán hangosan.

Mire a fékre teszem a lábam…

BUMMMMMM.

…………

Bedugul a fülem.

Nem megyek ma szülőire – gondolom és eszetlenül vihogni támad kedvem az oda nem illő gondolatért.

A két légzsák kirobban. Füst és por és bűz tolul a képembe.

Az autó nem áll meg, haladunk tovább. Szemem azt keresgéli, hol álljak félre. Lelassult a világ. Bedugult fülemmel hallom a két gyerekem szívet tépő sikoltozását hátulról: „Anyamivolteeeeeeeeeeez?!”. Ezt ordítják-sírják-sikítják, mint egy végtelenített szalag. Érzem a félelmüket, a kétségbeesésüket. Őrjítő.

Én pedig kiabálom, bár a bedugult fülemmel alig hallom magam, hogy: „Nincsen semmi baj. Nincsen semmi baj. Nincsen semmi baj.” (bár el is tudnám hinni, amit mondok).

Végre megállunk.

Emberek szaladnak felénk.

Hátrafordulok: „Jól vagytok?” – sikítom feléjük, a tekintetem eszelős lehet, ettől ők még inkább sírnak és nyújtják felém a kezüket könyörögve. Könnyektől szétmázolt arcukon rettegés, rémület, iszony.

Félek.

Kiszállok.

Remeg a lábam. A kezem. A hangom. A lelkem.

„Valaki hívjon rendőrt!” – kiáltom. És magam is meglepődöm a hisztérikus felhangon. Ez ÉN vagyok?????

Mint egy pokoli álom… Fel akarok ébredni…

Ismeretlenek jönnek segíteni. Zűrzavar van. Próbálom összerakni, mi történt velünk.

„Itt jöttem mögöttetek, egyértelmű, hogy nem te voltál a hibás, nyugodj meg.” – szól egy fiatalember.

Nem emiatt aggódom.

Tapogatom a gyerekeimet, ölelem és puszilom maszatos arcukat, orrokat fújunk, fejeket simogatok és igyekszem azt mutatni, hogy nem kell félniük semmitől, mert minden rendben lesz. Teszem mindezt úgy, hogy bőgök, őrjöngök, remegek.

De jól vannak, csak a lábukat szorította meg az öv, azt fájlalják kicsit.

Fiam az autót nézi. A kocsi orra összetörött és hatalmas tócsa áll alatta. Újra sírva fakad, az empátia teng túl benne, sajnálja az autót, ami családtag, a mi részünk, már-már egy élőlény, talán fáj is neki a sérülése.

Egy bácsi fagyit hoz a gyerekeknek, hátha attól megnyugszanak kicsit. Nem ismerem őt és a felfordulásban megköszönni sem tudom neki a kedvességét. Pár percig csendben vannak, de a fagyi nem nagyon fogy, mindkettő a kezembe nyomja, hogy anya nem kívánom.

Néhány ismerős is jön. Segítenek. Minden bátorító szóra szükségünk van. Percenként elsírom magam, remegek, mint a nyárfalevél.

A rendőrségre várunk.

Telefonálok.

„Balesetünk volt. Gyere ide. De menj el Bogiért előtte. Jó, nem bőgök. Jól vagyunk. Mindenki jól van, csak hát az autó… Jó, nem bőgök.”

A kék autó sofőrje – fiatal, kigyúrt, kopasz, agyontetovált, kicsit sem szimpatikus fiatalember – is meginterjúvol, hogy jól vagyunk-e. Mit válaszoljak… A fejét törölgeti egy zsebkendővel és azt kérdi:

„Nem indexelt???”.

„Nem. Egyenesen jöttünk. Miért indexeltem volna?”.

Apa megérkezik. A gyerekeket elviszik egy baráthoz.

A rendőrség is megérkezik. Korrekt, pontos, figyelmes úriember. Adminisztrál, kérdez, beszél, ellenőriz.

Mentő is jön, mindkettőnket megvizsgálnak. Semmi bajom. A nyakamat húztam meg. Csak ott fáj, de nem vészes. Nem, nem szeretnék kórházba menni. Inkább haza. A gyerekeimhez. És elfelejteni ezt az egészet…

A másik fél elismeri, hogy nem adott elsőbbséget.

Nincs bennem harag. Ideges volt a balesetkor és figyelmetlenebb, mint máskor. Mindenki hibázik. Hogy emiatt minket is ért egy sokk és hogy most nincs autónk, az egy dolog.

De odafönt, az én őrangyalom vigyázott ránk. Tudom.

4 nap telt el azóta.

Eleinte még minden percben újrajátszotta az agyam a történteket. Vagy csilliószor éltem át újra és újra az ütközést, a rémületet, az értetlenséget, a zavarodottságot, a pánikot, hogy a gyerekeim megsérültek-e.

Ma már jobb egy kicsit. Tudok éjszaka aludni. A biztonsági öv által mart seb begyógyul. A lila foltjaim is.

Szeretnék már évek távlatából emlékezni erre az esetre. Halványan, nagyon halványan…

Levél a Jövőhöz – avagy mi FONTOS és mi LÉNYEGTELEN

Kedves Jövő!

Megbocsáss a közvetlen stílusért és a tegező-viszonyért, de már-már úgy érzem, mintha ismernélek. Pedig sokszor vagy homályos, kiszámíthatatlan és meglepetésekkel teli. Mégis, a magam részéről biztosíthatlak, cseppet sem félek tőled, leginkább kíváncsiság van bennem irántad.

De ha már így dumcsizunk, lenne néhány kérésem is hozzád.

Szeretném, ha ezentúl figyelmeztetnél pár dologra, ugyanis vannak esetek, mikor száguld alattam a paci és csak utólag válik világossá, hogy olyan dolgok miatt problémáztam, ami szót sem érdemel. Mert felesleges, időpocsékolás, lényegtelen.

1. Amikor azért tépem a hajam, mert a gyerekek nem raktak rendet a szobájukban (vagy a nappali közepén), légyszi rúgj bokán, vagy küldj egyéb jelet, ne skálázzak emiatt. Mert LÉNYEGTELEN. Ami igazán FONTOS, hogy jót játszottak és jól érezték magukat közben. Hogy egészségesek és vidámak. Esetleg üljek melléjük inkább legózni, mert a mosogatnivaló úgyis megvár.

2. Ha amiatt rinyálok magamban, hogy túl vastag a bokám, figyelmeztess, hogy ez tök LÉNYEGTELEN. Ami igazán FONTOS, hogy nem fáj és lábra is tudok állni. Szólj rám, hogy a kánikula közepén nyugodtan vehetek fel rövidebb ruhadarabokat, nem kell csüdig csadorba bújtatnom magamat, hogy eltitkoljam kevésbé kecses alsó végtagjaimat.

3. Ha egyszer is rínék amiatt, hogy még vagy 250 ezer évig kell fizetnünk a lakáshitelt, emlékeztess rá, kérlek, hogy fedél van a fejünk felett, méghozzá olyan, amilyet szeretünk, és ez az igazán FONTOS. Amíg ki tudjuk nyögni a törlesztőket, addig a többi LÉNYEGTELEN.

4. Ha panaszkodnék egyszer is azért, hogy a munkám nem éppen álommunka (ez nem szokásom amúgy), gyömöszöld be a számat és nézz rám rettentő szigorú arccal. Ebből tudni fogom, hogy össze kell tennem a két kezem, hogy állásom van és ez az igazán FONTOS. Hogy hányszor kell tartanom egy hányós kisgyerek fejét a vödör fölött, vagy hány vérző orrot kell tamponálnom, és hány telefont kell felvennem naponta, mennyit kell kínlódni a tankönyvrendeléssel, az LÉNYEGTELEN.

5. És végül, ha azért nyekeregnék, hogy az én Életem Miértje ilyen meg olyan férj vagy apa, világíts rá kérlek, hogy mégis Ő az, aki a mai napig a legváratlanabb pillanatokban meg tud nevettetni. Akire bármikor számíthattam jóban, rosszban, betegségben, egészségben. Támaszkodhattam rá. Ő az, aki úgy szeret, ahogyan vagyok. Szeretett lányként, szeretett feleségként, szeretett várandósan és szeret anyaként. Szeret, ha szomorú vagyok és szeret, ha vidám. Szeret, ha bosszús vagyok és szeret, ha megbocsátok. Vannak hibái, igen, de ha a TÖKÉLETES pasira vártam volna, még mindig pártában árulnám a petrezselymet, valószínűleg életem végéig, és addig is fonogathatnám szép ősz, bokát verdeső szakállamat. Hisz a TÖKÉLETES pasi nem létezik (vagy foglalt, esetleg meleg vagy pap). Mellesleg jómagam sem vagyok tökéletes, így hogyan is várhatnám el Életem Párájától, hogy ő az legyen… Ami igazán FONTOS, hogy szeretjük egymást. És hogy nélküle nem tudom és nem is akarom elképzelni a Jövőt…

Szóval kedves Jövő! Taníts meg rá, kérlek, hogy mi az igazán FONTOS és mi az, ami LÉNYEGTELEN. Taníts meg rá, hogy türelmesebb legyek, hogy ne azonnal robbanjak, számoljak el ezerig, ha kell és gondoljam át, vajon megéri-e problémázni.

Nem ígérem, hogy mindig a dolgok szebbik oldalát látom majd. De ha Te segítesz, talán könnyebben veszem majd az akadályokat.

Előre is köszönettel:

Zsuzsi

Nyaralás előtti burleszk-reggelünk

 

 

Este 21:00. Férjem fontoskodó, önelégült mosollyal közli, hogy beállította az ébresztőt a telefonján reggel 05:00-re. Picinyt felhúzott szemöldökkel, értetlenül bámulok rá, majd halkan rákérdezek: "És mégis hogyan, mikor 05:00-re jönnek értünk kocsival?"

Drágám – a tökéletesség szobra – még véletlenül sem vágja a fejemhez, hogy „Janekedvoltigazadelszámoltammagam”, mindössze olyasmit morog a bajsza alatt némiképp durcásan, hogy „Akkor 04:00-re.”.

02:03. Fiam pisilési hadjáratra indul. Zörgés, villany stb. Anya ébren. És hiába is forog ringlispill módjára, az álom ezen az éjszakán már messzire elkerüli. Nem írom le, hánycsilliószor néztem az órára 04:00-ig…

03:58. Anya kislattyog a fürdőszobába. Mosakodás, öltözködés, maradék kegytárgyak elcsomagolása.

04:05. Férjem ébresztgetése némi krákogással, simogatással, mivel ez mind hiábavaló, hát egy kis bökdösődéssel. Tudom, hogy a telefon sokkal lágyabb dallamokkal ébreszt, de ezen a reggelen a telefon sztrájkja miatt úgy tűnik, dallamtalan böködés jut csak az én drágámnak. Nehezményezi is. Morog, hogy az óra biztosan siet, hagyjam még őt aludni és különben is. Kiderítjük: az óra nem siet. A telefon ellenben mélyen kussol. Se 4-kor, se 5-kor nem ébreszt az, úgyhogy férjem végre függőlegesbe helyezi magát.

04:07. Kávéfőzés. A ház ura beveti magát a wc-be. Utolsó pillantás a fürdőszoba polcára, mit hagyunk itthon? Fogkefe, fogkrém, hajkefe…

Sötétségbe borul a lakás, némi pittyegés, majd síri csend. Leszámítva uram morgását a wc szent sötétjéből. Megnyugtatom, hogy nem én vicceskedek és kapcsolgatom nála a villanyt, áramszünet lehet a ludas. Csakis.

04:08. Uram előbattyog szentségelés közepette a klotyóról. A villanyszekrényhez megy. Hibát keres. Vissza is csattintja a kismegszakítót, ám az makacsul ellenáll, mindig lekapcsolódik. Ismét morgás, ismét szentségelés, majd bejárja a házat és kihúzogat a konnektorokból ezt-azt, hátha…

Némi agyalás után rájön, hogy a hiba okozója csakis én lehetek (bevallom, nem lepődtem meg, ebben a házban mindennek én vagyok az oka), mert előző este én locsoltam a kertet és a lengőhosszabbítóba úgy dugtam vissza a medence vízforgatóját, hogy az éjjeli eső beleesett. Ezért csapta le a biztosítékot. MEA CULPA. De LŐN FÉNY!

04:20. Pakolás folytatása, férj beengedése a fürdőszobába. Majd a konyhába.

04:30. Macskaajtó csapódása. Életem habospitéje a konyhában háttal állva cicceg őfenségének, hogy fáradjon a macskatálhoz, a reggeli hamarosan előáll. Én mindeközben a homályos előszobában állva hunyorgok macskám felé, aki minden kétséget kizáróan nem egyedül érkezett, szájában ajándékot cipelt és gondolta, még indulásunk előtt meglep minket egy kis útravalóval. Én ezt olvastam ki röpke másodperc alatt a szemeiből… meg a szájából kilógó egérfarokból.

Ugrom egy hátast, majd a gyerekek ajtajához futok, nehogy kiscicám legyen a gyorsabb és valamelyikük ágya alá meneküljön a szájában tartott áldozattal - szokásához híven. Mindezt természetesen lábujjhegyen kivitelezem (ezért mindenképpen dupla pont jár nekem), hisz a korai időpontra való tekintettel gyermekeim még az igazak álmát alusszák.

Ajtók becsukva. Ekkor kezdek el ordítva suttogni drága páromnak, hogy a macska ajándékkal tért haza. Nem őszinte a mosolya, amikor indulás előtt még a macskaajtót is be kell csavaroznia, 4 napra kilakoltatva szőrös házikendvencünket.

A fenti burleszk alá lelki füleim zongora-klimpírt játszanak még most is.

Sica barátnőmék rendre és időben parkoltak le a házunk előtt. Picit furcsállották, hogy hajnalban hogy lehetünk máris csapzottak és idegbetegek, vérben forgó szeműek, túl xanaxon, veszekedésen, sírás közeli állapotban.

Túltéve magunkat a reggeli sokkon, beültünk az autóba és elindultunk meghódítani Horvátországot. Útravalóul NEM Misha cica egerét vittük magunkkal, ellenben drága anyósom istentelenül sótlan pogácsáját. Egy ideig rágtuk a se íze-se bűze holmit, majd Sica nagyon leleményesen feljavította. Némi kolbásszal és paradicsommal. Így együtt harapva a kutya sem gondolt rá, hogy sótlan az a pogácsa…

Még a reggeli kellemetlen indulást is feledtette a kolbász meg a paradicsom. Pont úgy működött, mint egy jótékony radír.

Amikor sírva röhögsz magadon – avagy sátor összecsukás Anci módra

 

 

És eljöve a nyár és lőn a kánikula.

Igazán nem lehet egy szavunk sem, a 36 fok, az 36 fok. És azért sem szólhatunk egy szót sem, hogy utána vihar jön. Sőt, még hálásak is lehetünk, hisz napok óta zengte tv és rádió egyaránt, hogy mire készülhetünk: szél, eső, dörgés, villámlás, jég.

Apa pár napja a hőség ellen előkotorta kisházunkból (melynek mélyén valószínűleg máig harcoló német alakulat is akad) a szélfogó sátrunkat, hogy némi árnyékot varázsoljon gyermekeinknek. A sátrat azóta kb. 2x használták prüntyőkéim, így a fűről feltelepítettük a teraszra, ott foglalta a helyet és kellett percenként kerülgetni. Ja, néha a macska trónolt benne, mintha épp neki készítettünk volna elegáns és védett menedéket.

Aki nem ismerné ezt a sátrat, annak vázolom:

 

 

Alapvetően egy lapos, kerek dolgot kell elképzelni (összecsukott állapotban). Kinyitása végtelen egyszerű: Az ember éteri mosollyal orcáján lehántja a tokot, majd jó messzire hajítja magától a földre. Azért tanácsos messzebbre vetni, mert különben csúnyán orrba tudja vágni kinyitóját, mint egy megvadult, dilis kanca. Király dolog. Igaz, hozzá kell tennem, ha már áll a sátor, szél ellen csakis akkor véd, ha szellőről beszélünk, mert nagyobb fuvallatok esetén a sátrat emberestül felkapja, garantálom. Árnyék az van benne. Meg meleg is. Oltári meleg.

Szóval.

A sátor a teraszon csúszkált a szélben. Gondoltam, összecsukom még napsütésben, ha már annyira zicher, hogy délután jön az a vihar.

Akkurátusan kezdtem hozzá, hisz emlékeim szerint tavaly nyáron az Olasz tengerparton sem volt ez egyszerű mutatvány, igaz, ott volt két pasi is segítségemre… Hárman vakartuk a fejünket szorgalmasan, egymás kezéből kapkodva a leírást (sorozatrajz, szerintem értelmezhetetlen). És csak rohadt sokára sikeredett az összecsukás, akkor is attól tartva, a sátorban lévő merevítő vasak eltörnek. Kicsit sem voltam meggyőződve arról, hogy valaha is újra ki tudjuk majd nyitni ép állapotában.

Mégis sikerült.

Pozitív gondolatokkal álltam a dologhoz. Mosolyogva tűrtem volna fel az ingujjamat, ha nem éppen bazi meleg lett volna és nem egy szál vizes fürdőruhát viselek éppen.

Nem lehet ez olyan bonyolult! Valószínűleg túlmisztifikáltuk, túlgondolkodtuk, azért tűnt olyan nehéznek. Nah. Képek. Szép sorban. Első lépés… öööö… most akkor hogy fogja azt a sátrat? Elölről, hátulról vagy oldalról? Hm… Mindegy. Megpróbáljuk így…

A nyelvemet csakis azért nem dugtam ki a számból a nagy koncentrálás végett, mert – próbáljátok ki! – borzasztó nehéz úgy szitkozódni, hogy közben kidugjátok a nyelveteket.

SZERINTEM megvolt az 1. lépés. TALÁN a 2. is. Ezek után, hogy a merevítőktől újra és újra felállni kívánó sátrat némileg összefogtam kézzel, lábbal, térddel, foggal, körömmel, lestem a harmadik lépést, de valahogy nem állt össze a kép. A kezemben tartott valami, ami már sátorra sem hasonlított, végképp nem úgy nézett ki, ahogy a kép szerint ki kellett volna néznie…

Nagy sóhajjal engedtem a sátor erőszakos rúgkapálásának, mely mint egy őrült, ki letépte láncát szabadult szorításom alól. Tádámm: a sátor egy pillanat alatt állt. Akár meg is tapsolhattam volna a produkciómat, ám mivel elfelejtettem dobni, momentán lekötött a sátor által okozott fejsérülésem.

Újból vizslatni kezdtem a rajzot és nekifogtam – már-már inkább dühösen, mint elszántan – az összecsukáshoz.

Nekifogtam. Kb. 70 alkalommal.

Nem mertem felnézni, de borítékoltam, hogy szomszédaim kiválóan szórakoznak előadásomon.

És a sátor… tádááámmmm…. megint állt. És megint. És megint.

Ahelyett, hogy összecsukódott volna. Nem adta meg magát, szilajul ellenállt.

Kissé hisztérikus hangulatba kerültem. Utálom, ha nem sikerül valami. De nehogy már egy nyavalyás sátor fogjon ki rajtam.

A sokadik alkalommal, mikor földre tepertem az ellenállást tanúsító holmit, térdemmel szorítottam a terasz kövéhez és azon agyaltam vicsorgó fogakkal, vajon a többi millió ember, aki megvásárolta ezt a SZART, hogyan csukja össze, ha egyáltalán…

Szóval térdeltem fölötte és szuszogva próbáltam a piktogramból kiolvasni, hogyan tovább.

Ekkor megakadt a szemem az egyetlen feliraton: VIDEO.

Basszus, hogy ez nem jutott eszembe ½ órával ezelőtt.

Gugli a barátunk. Beírtam a sátor pontos nevét az okostelefonomba és lőn. Az első találat a sátor használatát mutatta be. ÉLŐ emberrel.

Juhúúúúúúú…

1. Felállítás: Na jó, ez tényleg egyszerű. Eldobjuk, tádámmmm.
2. Összecsukás: A pasi nem először csinált ilyet. Ezt leolvastam a homlokáról. Elegánsan, szinte táncolva hajtotta össze a sátrat, esküszöm, erőfeszítés nélkül. Pillanatok alatt.

Kb. 40x néztem meg a videót. Sík ideg lettem. Vagy kivágták a lényeget, vagy nem értem.

Farkasszemet néztem a zöld árnyékolóval. Lelki füleim hallani vélték a western hősök alá játszott filmzenét. Ám mielőtt lelőttem volna, újra nekifogtam, hátha kevésbé szőkézem el. Csiklandós izzadtság hullott rángatódzó szemhéjamra.

Ugyanaz történt, mint Olaszországban tavaly nyáron: összecsuktam. Foggggalmam sincs, hogyan.

Este életem miértjének elmeséltem kalandomat a zöld szörnyeteggel. Felcsillant a szeme: „Akkor Te már össze tudod csukni?”.

Kb. százig számoltam el magamban, mire válaszolni tudtam: „NEM szeretném többet összecsukni. Ha egyszer újra kinyitjuk – úgy talán száz év múlva – majd behozzuk ide a házba felállítva. Szívesen eljátszanak vele a gyerekek itt bent is.”

Viszlát apa

Harmincvalahány éve találkoztunk utoljára. Akkor elmentél. Otthagytál minket, a családodat. Kicsi voltam még, szinte fel sem fogtam. A térdedre ültettél a nagyszobában és azt magyaráztad, hogy neked menned kell. De majd találkozunk. Hogy jössz és meglátogatsz minket kéthetente. De jobb lesz így mindenkinek.

Összecsomagoltál. Elvittél mindent, ami szép és jó volt abban a nagyszobában. A lemezjátszót, a díszkardokat a falról és sok olyan dolgot, amire én nem is emlékezhetek, csak régi fényképek árulkodnak róluk.

Elbúcsúztunk. Aztán fogtuk neked a lift ajtaját, míg mindent bepakoltál. És nem láttalak többet.

Pedig vártalak.

Anyánk elmondta nekünk, hogy már nem szerettétek úgy egymást, mint régen. Én ebből semmit sem vettem észre. Nem veszekedtetek soha előttünk. Éltük az életünket, aztán egyszer csak felfordult minden és Te nem jöttél többet.

Pedig megígérted.

A brummogós macimat anya kezébe adtam és azt mondtam, mától aludjon ezzel, mert Te már nem leszel mellette és nehogy féljen éjszaka. Az a maci harmincvalahány évig ült az éjjeliszekrényen és vigyázott anyára.

És én vártalak.

Szemüveges lettem. Utáltam. Bénán néztem ki a piros-fehér műanyag kerettel, a bal üveg sokszor le volt ragasztva, a majom frizurámmal, az elálló füleimmel. Sírtam. Mert azt hittem, azért nem szeretsz már, mert csúnya vagyok. Azért hagytál el minket, mert nem bírod elviselni, hogy ilyen rusnya gyereked legyen. Szorongtam és kínlódtam. És hiába mondta nekem a dédi és anya, hogy nem miattam mentél el. Én ezt nem hittem el.

És még mindig vártalak.

Iskolás lettem. Jó tanuló. Csendes, visszahúzódó gyerek. Olyan kis esetlen bénaság. A családlátogatáson megütötte a fülemet egy szó: Veszélyeztetett. Mikor a tanárnő elment, rákérdeztem anyánál, hogy mitől vagyok én veszélyeztetett? Mert akinek elváltak a szülei, az veszélyeztetett gyerek. Nem éreztem magam annak.

De már kevésbé vártalak.

Sokszor kerültünk anyagi válságba. Te pedig nem voltál bőkezű a gyerektartást illetően. Pedig olyan hírek járták, hogy külföldön dolgozol és nem szűkölködsz éppen.

Azt is hallottam, hogy új családod lett.

Megszűntél számomra. Évek teltek el. Nem kerestél és nem adtál hírt magadról.

Dühös voltam. Csalódott. Értetlen. Miért?

Aztán inkább közömbös.

Tudnod kell, anyánk soha, egyetlen rossz szót sem ejtett rólad nekünk. Nem szidott. Nem mondta, hogy ha nem mész el, szebben és jobban éltünk volna, mint nélküled. Nem sírt utánad, de nem is ócsárolt. Így alakult. Valahogy mindig ez volt a vége. Egy belenyugvás a részéről.

Nyilván ő sem volt szent és nem csak a Te hibád volt, hogy „így alakult”. De gyerekként ezt nem így láttam. Hibáztattalak sokáig.

Ma már nem hibáztatlak semmiért. Nem vagy.

Felnőttem. Nélküled.

Családom lett. Nélküled.

Anyánk már nincs közöttünk. Tudtad, hogy elment, Pisti elmondta neked, beszéltetek. A temetésére sem jöttél el. De talán jobb is így. Fogalmam sincs, mit mondhattam volna neked…

Gyakorlatilag árva lettem.

Hogy mi van bennem? Tagadás. És megnyugvás. Már nem hiányzol. Egy távoli emlék vagy, olyan homályos, mint egy valószerűtlen álom. Talán meg sem történtél velem. Kitagadtalak. Ha Te kitagadtál engem.

Hogy fáj-e? Hiába a tagadás, bizony elviselhetetlenül fáj. De a büszkeség úgyis azt mondatja velem, hogy Te már nem vagy az apám, ha vér szerint az is vagy. Nincs közöm hozzád. Egyetlen dolog bánt, hogy ezt nem én akartam így, hanem Te.

Adtam neked harmincvalahány évet. Többet nem adok.

Viszlát apa.

Szerethető ráncok

Nem gondolom magamról, hogy túl hiú lennék. Nem vagyok az a típus, aki órákig készülődik reggelente, nem használok vakolatnyi sminket és amit magamra kenek, az nagyjából 5 perc alatt megvan.

Nem válogatom hajamat tépve a ruhatáramat a szekrény teljes tartalmát szanaszét hajigálva a padlón és toporzékolva, hogy „NINCSEGYGÖNCÖMAMITFELVEGYEK!”. Sőt.

Mint ahogy azt sem értem soha, miért akar minden nő (tisztelet a kivételnek) fiatalabbnak látszani, mint ahány éves.

A reklámok másról sem szólnak, mint hogy hogyan csökkentsük ráncainkat, hogyan simítsuk vasaló nélkül arcbőrünket, hogyan legyen üde, 18 éves arcunk 50 helyett.

Én ezt nem értem. Lehet, hogy hülye vagyok, de én kifejezetten SZERETEM a ráncaimat. A szarkalábakat a szemem körül, a szám melletti nevetőráncokat, a homlokom vízszintes füzetvonalra hasonlító ráncait.

Gondolkodtam már szemránckrémen, de villámgyorsan elvetettem az ötletet. Minek? Ha egyszer ki vagyok békülve azzal, hogy 39 éves vagyok, nem 18, hanem pont duplán annyi. Miért kéne nekem úgy kinéznem, mint egy 18 évesnek?

Arról nem beszélve, hogy a reklámok nagy része kamu. Pont nem hiszem el, hogy párszor rákenek valami masszát a képemre, vagy egész este látószerveimen uborkakarikákkal rohangálok és a saját férjem, sőt, még a gyermekeim sem ismernek rám utána, annyira szép lesz tőle a bőröm. Humbuk. Hazugság. Szemfényvesztés. Átverés. (persze az uborka jó és hasznos és szeretjük is… legfőképp belsőleg alkalmazva, bár kisírt szemekre is hatásos gyógymód, elismerem – igaz, nem sokszor próbáltam).

Fentebb leírt módszerek viszont baromi hatásosak lehetnek, ha a családunk épp depressziós hangulatban leledzik. Anya felken egy édes kis bugyirózsaszín vagy éppenséggel fűzöld maszkot a képesebbik felére, hatalmas hajcsavarókra bongyorítja üde tincseit, majd előlibben a fürdőszobából: tádáááámmm! és garantált, hogy apa meg a három kölyök vinnyogó röhögésbe fog, lévén, életükben nem láttak még ilyet.

Mégis a legtöbb reklám el akarja velünk hitetni, hogy mindenképpen meg kell vennünk az eladni kívánt terméket, mert anélkül csúnyák és öregek vagyunk. Nem élhetünk formulák és bio-izék nélkül, melyek egyre mélyebbre hatolnak a bőrünk alá és feltöltik és rugalmasabbá teszik és babapopsivá változtatják a fejünket. Mert megérdemeljük.

Szerintem a ráncainkat is megérdemeljük. Mindnek megvan a maga története – bár jómagam nem tartom ezeket számon, de az tény, hogy az ikrek születése utáni másfél év nem alvás után kissé szaporodtak arcomon a barázdák. És NEM a nevető ráncaim… De attól még nem nézek undorral a tükörbe. Nem hiszem, hogy azonnal fel kéne varratnom vagy épp töltetnem, ha itt-ott már nem fiatal a bőröm. Nem nézegetem órákon át a tükörképemet azon agyalva, hogy mennyivel másabb lenne, ha nem ilyen lenne. Ilyen. Elfogadtam.

Mindenképpen pénztárcakímélő és lélekemelő, ha megbékélünk azzal, amit a tükör mutat.

Egy 50 éves nő pont 50 évet élt már. Nem 25-öt. Miért kéne elfelejteni azt a sok évet és úgy tenni, mintha nem is lett volna? Nyilván volt abban az 50 évben jó és rossz egyaránt. Volt benne épp elég sírás és volt benne sok-sok nevetés. Ha ezek nyomot hagynak egy arcon, az nem véletlen.

A ráncaink a mi ráncaink. Szerintem legyünk rá büszkék.