Misha horror

A macskám egy fenevad. Ezt eddig is tudtuk, de amiket mostanság művel, az már horror.

Mivel szerény hajlékunk macskaajtóval van felszerelve, így cicánk szempontjából luxus kivitelű lakosztály, ergo akkor jön és megy, mikor kedve tartja. Nappal egy édes, bújós, szempillarebegtető kis alvógép, aki hol az egyik, hol a másik emeletes ágy tetején durmol édesdeden. Éjszaka viszont előbújnak addig szunyókáló ösztönei és reszkessetek madarak, egerek!

Még ezzel sem lenne nagy baj, ha nem hordana be mindent a családi fészekbe. Hetekig kínlódtunk vele, mert nagyjából minden éjjel, sőt, akár egyetlen éjszaka alatt 3 egeret is megfogott, majd orbitális nyávogás közepette hurcolta be a hálószobába, ott is az ágyunk alá szerencsétlen áldozatait. 

Mivel egy kihúzhatós kanapén alszunk, a hálószobánk meg kb. akkora, mint egy apróbb halkonzerv, nehéz volt a macskához jutás. A gyakorlatban ez úgy nézett ki: Hajnali 2 óra. Macskaajtó csapódás. Nyarvogás ezerrel. Macskatrappolás a hálószoba felé. Ágy alá bekúszó nyávogással tűzdelt küzdelem. Majd csontropogtatás. Villany felkapcsolás. Szentségelés. Ágynemű pakolászás. Ágy kétfelé bontása. Szentségelés. Macska kihajtása a, egérrel a szájában. b, egér nélkül, így egértetem eltávolítása… mármint a maradék. Szentségelés. Takarítás. Szentségelés. Ágy összerakása, ágyazás, szentségelés közben megpróbálni újra visszaaludni, miközben a macskának 2 nagy pofon beígérése hasonló esetekre… Hajnali 3 óra 20. Macskaajtó csapódás. Nyarvogás ezerrel, trappolás… Szentségelés…

Na ezt megunván úgy döntöttünk, kizárjuk Mishát a házból. Mivel a teraszajtón van a macskaajtó, a redőnyt lehúztuk teljesen, hogy ne férjen hozzá a bejárathoz. Hajnalig nem is volt semmi gond, akkor azonban panaszos nyávogásra ébredtem. Még pár percig bírtam a dolgot hallgatni, de egy idő után megesett a szívem szegény párán... meg a szomszédokon. Bár életem netovábbja csak mondogatta, hogy a macska egye meg, amit főzött, nehogy már beengedjem, azért én még aludtam volna pár órácskát, így felhúztam a redőnyt és szabad utat engedtem a dögnek. Aki hálából matricaként tapadt rám reggelig, így gyakorlatilag mindennemű fordulásomat megakadályozta, a takarómat kisajátította, később a párnámat is, szóval a további alvásom eléggé zaklatottra sikeredett… 

De a reggel sem hozott javulást, mert a világosban megnézhettük Misha bosszúját: a konyhai szúnyogháló félárbócon lógott kissé megtépázva, a kizárt cica ugyanis nem hitte el, hogy valóban kizártuk, így a bejutási lehetőségeket kereste… Itt persze nem fejezte be a rombolást, a konyhaablak párkányán lévő, frissen cserépbe ültetett bazsalikomomat gyönyörűen fejre állította, a teraszt így gyakorlatilag hibátlanul befedte a fekete virágföld…

Ez után az eset után visszatértünk ahhoz a verzióhoz, hogy lefekvéskor becsukjuk a hálószoba ajtaját, ha a macska házon kívül van. Ez akkor izgis, ha elalváskor még bent van, mert akkor nyitva maradhat az ajtó, hátha egy kis összebújásra vágyik. Viszont, ha az ember elalszik és ő idő közben kimegy (és ne adja az ég olyan mélyen alszunk, hogy nem halljuk a macskaajtó csapódását) és már csak arra eszmélünk, hogy nagy csindadrattával bejön, félálomban meg kell döntenünk a macska rekordját 10 méteren. Ha nyertünk, még az előtt becsukjuk az ajtót, mielőtt ő behozza az áldozatot, ha veszítünk, újra lehet ágyat pakolászni.

Azért tudok alkotni néha, bár mentségemre legyen mondva, nyugodt éjszakám már hónapok óta nem volt. Szóval előfordult, hogy drága férjem kiment a wc-re éjjel (ezt még átaludtam), majd arra riadtam, hogy berongyol a macska az ajtón át, én meg felültem kissé kótyagos fejjel, ráugrottam az ajtóra, becsuktam, felkapcsoltam a villanyt, oldalra néztem, de a férjem helyén Misha kuporgott és hunyorgott rám picit meglepődve a lámpafényben, szerencséjére üres pofával… Nem voltam elég gyors, az ajtót ugyan becsuktam, de ő beslisszolt még előtte.

Az ajtócsukásnak azért meglett az eredménye: ha fog is egeret, gyíkot, madarat, azt a hálószobába nem tudja behozni, így keresett másik menedéket magának: a kádba ugrik vele és az elhúzott zuhanyfüggöny mögött rágcsálja el az elfogottat. Azért ennek is megvan a szép oldala: a kádat mindenképpen könnyebb kipucolni, mint a hálószobát. Igaz, a függöny mögötti vérfürdőre utaló nyomok néha megállnák a helyüket egy hercig kis horrorfilmben is.

Csinglingling száncsengő – avagy madármentő alakulat

 

Megint alkottunk:

Misha cica nyakába csengettyűt raktunk, mivel már-már rendszeressé vált, hogy kiscicám kisebb-nagyobb madarakkal lepjen meg minket éjnek idején. Gondoltuk hát, hogy kifogunk rajta, ha csilingel, a madár meghallja, elrepül, Misha meg üres pofával kénytelen bejönni a házba.

A csengő működött, több szempontból is. Macskám úgy járt-kelt a lakásban, mint egy megtestesült rénszarvas csorda, baromira téli hangulat kerülgetett a kánikula kellős közepén és kezdtem várni a Télapót.

Borcsa kutyám napokig vérben forgó szemekkel üldözte, ugatta és tébolyultan utálta a csinglingelést és ennek állandóan hangot is adott.

Madárkát azóta nem sikerült fognia, viszont mi sem aludtunk jobban egy milliméterrel sem, hisz az éjszakai csendben a giling-galangozás szinte elviselhetetlenné vált.

Egyszóval hülye Kovácsék megmentettek tán több száz madarat, ám ha lehet, még karikásabb szemekkel, hulla fáradtan keltek minden reggel.

Ráadásul kiderült az is, ha nincs madár, fog mást az én drága macsekom.

A minap egy szénfekete valamit hozott be. Első látásra egérre tippeltem, ám jóval nagyobb volt annál és sajnos a szomszéd nénimnek lett igaza, aki szerint csakis vakond lehetett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy miután sikerült kiebrudalnom macskát és vakondot egyaránt a házból – részleteket nem mesélek… -, nem sokra rá arra lettem figyelmes, macskám a hátsó teraszlépcsőnél dekkol és nagyon feszült. Kimentem és kérdezgettem, hol van, amit fogott? Nem sejtettem, hogy válaszolni fog, de egy háromgyerekes nő akkor is intéz kérdést, ha az költői természetű…

Legnagyobb meglepetésemre macskám egy apró földkupachoz lépett és maúzva kaparni kezdett. Akkor láttam meg a vakond lejáratát. Ez a hülye elengedte a réten fogott vakondot itt a hátsó kertben… No komment…

Reggelre több lett a luk a fűben, mint maga a fű. Bosszút állt a kis görény. Akarom mondani vakond.

DE!  tanultunk valamit: vakond ellen annyit ér a csengettyűcske, mint bantu négernek az 50-es faktorú naptej.

 

 

Apa Keanu Reeves-esen meghajlítja a teret

Ott kezdődött, hogy egy holdsütötte, forró éjszakán Misha meglepett minket egy levadászott madárfióka tetemmel. Becsattogott vele a cicaajtón a kukk sötét nappaliba, majd orbitális nyávogással közölte, hogy történés van, le ne maradjunk. Nem dicsértük meg, morogva fogta életem miértje és szipogva nájlonzacskóba csomizta szegény exmadárkát, majd kukába helyezte. Puffogva visszafeküdtünk és megpróbáltunk tovább aludni.

A madárkolónia nyirbálásának nem volt még vége, ugyanezt 2 órán belül még 2x adta elő drága cicusunk, felborzolva az összes idegszálunkat, valamint apró darabokra törve a szívemet: nem túl felemelő érzés halott madarakat nézegetni éjnek idején, ámbár részemről sosem, semmikor…

Pár napig nem melózott éjjelente kiscicám, békességben aludt mellettünk, mintha mi sem történt volna. 

Sokáig nem tartott a nyugi, éktelen vernyogásra ébredtem a minap éjszaka. Prüszkölve kapcsoltam villanyt a nappaliban, ahol baromi büszkén egy falatnyi egérkét csócsált a szentem. Reménykedve néztem hátrafelé, abban bízva, apa tuti ott nyomul mögöttem és már készül a dög összeszedésére. 

Koppantam, mint cserebogár a lámpaburán, mert azt láttam, drágaságom hanyatt fekszik a hitvesi ágyban és úgy horkol, hogy a függöny fodrosan lebeg minden levegővételénél, akár egy tüchtig menyasszonyi fátyol. Rám hárult hát a piszkos munka.

Néhány napig ismét csendesen teltek az éjszakák, ám most éjjel Misha olyat alkotott, hogy csak ámultunk.

Sikerült jó mélyen elaludnom, ami ritkaság számba megy, mert általában felébredek minden kis zajra. Ennek ellenére most éjjel apa kitartó lökdösésére keltem. Suttogva szegezte nekem a kérdést, hogy mit csinálhat vajon Misha?? Mivel ALUDTAM, úgy 45 méter mélyen, dunsztom sem volt róla, mire céloz, ámbár közben meghallottam, amint macskám föl-le grasszál a lakásban idegbeteg módra és a gyerekek játszószobájában mindent akkurátusan felborogat. Így hát férjecském kérdésére megnyugtatásul közöltem: „Mit csinálna? Épp most tör össze mindent.”

Álomittasan kászálódtam ki az ágyból. A villanygyújtásra macskám még cikázóbb mozgásba kezdett. Aztán körvonalazódott az is, miért. Egy immár élő egér elfogásán dolgozott keményen, aki nem adta egykönnyen az életét.

Nem vagyok az a tipikusan székre ugrálós egér-félő némbör, ám majdnem triplaszaltóval ugrottam a levegőbe megrökönyödve szemlélve ádáz harcukat. Mivel a gyerekek nem csináltak estére rendet a játszó szobában, ezért hát volt nagy hejehuja, hisz az egér, keresve az egérutat, a sok játék között cikázott, míg Misha, nagyobb lévén mindennek nekiment eszetlen módon. Dőlt a babaház, a babakonyha, potyogtak a pónik, gyöngyök gurultak szanaszét. Misha pattogott, ugrált, nyávogott, az egér aprócska lábain skerázott ezerrel. Naná, hogy zajos volt a fogócska.

Végre a ház ura is talpra vergődte magát. Itt jutottam el arra a pontra, hogy pisilnem kell. Fájó búcsút intettem az ádáz küzdelemnek és becsuktam magam mögött a legkisebb helyiség ajtaját. Ha tudtam volna, miről maradok le…

Amit odabent hallottam (tompa puffanások, elharapott szitkok, lábdobogás), őszintén szólva még véletlenül sem sikerült rekonstruálnom gondolatban, hogy mi történhetett a lakásban. Mire végeztem, apa bejárati ajtót zárt, villanyokat oltogatott, cikornyás káromkodásokat fejezett be, gondoltam, minden a legnagyobb rendben.

Bekúsztunk az ágyba, de nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. „Mi történt???”- kérdeztem.

„Ó, drágaságom, jól otthagytál a slamasztikában! Amúgy minden szép és jó. Misha még 52x megfogta az egeret, de az mindig meglógott a szájából, szerintem direkte engedte el, mert ugye így sokkal izgisebb, mint azonnal elharapni a torkát. 

Mivel tehetetlenül néztem őket – hisz olyan gyorsak voltak, hogy szemmel alig tudtam követni a kergetőzésüket! -, rájöttem, az egeret nem fogom tudni megfogni, ezért megfogtam Mishát, egérrel a szájában. Persze mire meg tudtam fogni, vagy 73x futották körbe az egész lakást, szóval már kicsit szédültem tőlük. Picit olyan érzés volt, mint Keanu Reevesnek a Mátrixban, mikor hanyatt dőlve úszik a levegőben a körülötte röpködő golyók elől. Na most mivel nekem köztudottan fáj a derekam, ezért hanyatt dőlés helyett inkább meghajlítottam a teret, valószínűleg így sikerülhetett csak elkapni a begolyózott macskánkat. De nem fogod elhinni, ezek után mi történt: Kezemben Misha, Misha szájában az egér, nagy nehezen kinyitottam foggal-körömmel-nagylábujjal a bejárati ajtót, hogy egerestül kirakjam őt, hát Misha nem éppen akkor engedte el megint a szájából azt a szerencsétlen egeret?! A kis dög azonnal futásnak eredt, utána Misha, Misha után meg az álmából felriadt, hótt koki Borcsa. Így futottak végig a kerten. Úgyhogy most kint vannak. Remélem. Legalábbis egyelőre. Bár gondolom pár perc és kezdődik minden elölről…”

Misha a nagy vadász

Büdös dög macskám egyik vasárnap este egy döglött madárral a fogai között állított be a cicaajtón. Azóta sem tudok röhögni az eseten… Először csak azt láttam, hogy valami nagy, fekete dolog lóg a szájából. Nem tudtam mi az, de sejtettem, hogy jóra nem számíthatok, ezért villám gyorsan tettem le Encit az ölemből és rongyoltam a macsek felé vonyítva, hogy: „Viddkividdkividdkiinnen!!!!”.

Cicám alkalmi süketnek tettette magát és kecsesen a padlóra ejtette a holtat. Marha büszkén csüccsent le mögéje és nagyot szusszanva nézett rám (mint aki kemény meló után aztán most már elvárná, de igazán az elismerést). Először gyíkok, sáskák, lepkék, most ez a szegény exmadár! Mi jöhet még? Nem! Nem is akarom tudni…

Apa nem volt itthon (egész napos foci...).

Nekem kellett kivinnem a tetemet.

Ráadásul oszlófélben volt már, tele hangyákkal és ki tudja még miféle rovarokkal –bár hogy őszinte legyek, erre a legkevésbé sem akarok rájönni... nagyon brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr…

Mire a lapátra leltem, a hangyák is oszolni kezdtek...

Dögöt egy szál pizsiben, ordító szélben és esőben vihettem a kukáig. Utána szedtem a hangyákat... jó, hogy boksz-kesztyű nem volt hozzá, bár anélkül is igen borzolt volt az idegállapotom.

Nem tudtam, hogy sírjak, kínomban röhögjek, üvöltsek vagy öklendezzek-e hirtelenjében. Misha persze tök ártatlanul pillogott rám serény tevékenységem közepette. Közben jó párszor idegrángás szerűen rázogatni kezdte hol a lábát, hol a fejét, hol a farkát, kétséget sem hagyva afelől, hogy a madárlakó hangyaboly bizony a bundáját is elég lakályosnak találja… Nem dicsértem meg, kicsit sem. Ellenben fogaim között oly szitkokat szórtam rá, hogy csoda, hogy szégyenében nem ment világgá…

Ezen közben három csimotám ezerrel szurkolt, pfújolt és borzadt, lehetőleg túllicitálva az előtte szólót és ha lehet, anya idegeit még inkább tupírozva.

Mikor szegény madár már a kukában pihent, és a hangyák sem szaladtak sokezerfelé, mert őket is likvidáltam, remegő térdekkel omoltam a kanapé ölelő karjaiba szusszanni egyet. Erre nyílt a bejárati ajtó és a mosolygós apa lépett be rajta: „Megnyertük a tornát!”- felkiáltással.

Nem bántam volna, ha Misha vár még vagy 10 percet azzal a madár dologgal és újdonsült bajnokunkat tornáztatja meg a tetem elszállításával…

Ám cicám úgy gondolta, az idegrendszerem ellen még sokkal több bevetést indít és ez volt csak a bemelegítés.

Egyik szép, napsütötte szombaton – gyerekek a nagymamánál -, teszek-veszek a lakásban, ruhásszekrényeket rendezgetek, teregetek, szóval jövök-megyek. A gyerekszoba padlóját egy aranyos kis mintás szőnyeg fedi, autóutakkal, házakkal. Dudorászva hajoltam le egy kb. 5 cm-es kis valamiért, amiről első ránézésre azt hittem, hogy valami kis mütyür plüss játék lehet. Fogaim között morogtam is, hogy nesze neked rendrakás, csak gyertek haza, adok én nektek… Majd a padló felé közelítvén megtorpant a kezem egy pillanatra. A játék nem volt ismerős, viszont erőteljesen egy egércsemetére hajazott. Jobban megnézve nem csak hasonlított, hanem az is volt. Elborzadva léptem egy jókorát magam mögé és ezzel a lendülettel ellentmondást nem tűrő hangon csak annyit mondtam: „Apa! Gyere!”. A hangsúlyom kifejező lehetett, mert némi morgás után a feltápászkodás neszeit véltem hallani a nappali felől.

Drága életem, miután látta, mitől vált a színem előbb kísértetiesen hófehérré, majd hamuszürkévé, vigyorogva közölte, milyen okos macskánk van, egy igazi kis vadász. És hogy örüljek, hogy az immár a kezében lóbált egyed nem rohangászik a lakásban a lábunk alatt. Nem volt őszinte a mosolyom...

Ám Misha még ezzel sem érte be. Egyik hétköznap reggel, mikor a családfő épp munkába indult, a kocsival való kiállás után a nagykaput zárván még szemtanúja lehetett, ahogyan drága kiscicám heveny kommandózás, lapulás, bekerítés és fenékrisza után ráveti magát egy vadgalambra, majd némi huza-vonát követően elsprintel az immár békésen fogai közt csüngő szürkeséggel a macskaajtó irányába. Ezek után már csak a visításomat hallotta J

Életem értelme legnagyobb megkönnyebbülésemre a macsek után vetette magát, bár nem a cicaajtón keresztül… Miután szerencsétlen madarat kiszabadította a fogai közül (nem volt könnyű) és konstatáltuk, hogy szegény tollas már úton az örök kapirgáló-mezők felé, kissé megdorgáltam a madárvadászt. Bár elég nehezen bírtam ki röhögés nélkül, mert macskám pofája egy merő szürke toll volt és azoktól igyekezett épp megszabadulni, de még maga sem döntötte el, milyen formában, néhányat lenyelt, párat kiprüszkölt. Rettentő viccesen nézett ki.

Nem tudom, minek örülnék jobban, ha Misha kevésbé lenne vadász cica, vagy ha nem akarna ennyire eldicsekedni az elejtett vadakkal. Mindenesetre mostanában, ha meghallom a cicaajtó csapódását, némi borzongás után félve lesem kismacskám száját, hozott-e újabb áldozatot vagy sem. Állandó stresszben tart. A szeme sem áll jól J

Sáska mizéria

Misha cicám legújabb sportszáma – tán az olimpia örömére -, amit előszeretettel ad elő nap, mint nap, hogy tücsköt-bogarat, lepkét fog, aztán szép kecsesen bejön a cicaajtón, tekintélyt parancsolóan körülkémlel: mekkora nézettségnek örvend éppen, majd leteszi a szájában vergődő bogarat a nappali szőnyegére és őrzi. Ha a fogságban lévő delikvens arra vetemedne, hogy felröppen vagy felszökken, azonnal utána veti magát és akrobatákat meghazudtoló módon, pillanatok alatt levadássza újra a menekülőt.

Ma egy hatalmas, fűzöld sáskával örvendeztetett meg. A tenyérnyi jószág előbb holtnak tettette magát, de miután kíváncsi gyermekeim is jobban szemügyre vették, kiderült, hogy igencsak életben van még. Engem elkapott „panellányos” undorom (hogy Anitát, a szintén ex-lakótelepi barátnőmet idézzem) és rimánkodni kezdtem kiscicámnak, ugyan fogja meg és távolítsa el a házból a dögöt, mert én ugyan meg nem fogom!

Misha először viszonylag értetlen ábrázattal nézett rám, mit vernyákolok annyira. A noszogatásomra szépen elheveredett a szőnyegen és úgy gondolta, eljött a napi kényeztetés ideje, hátára fordult vigyorogva – talán meg is feledkezett áldozatáról - és hasát dorombolva elém tárva várta a dögönyözést. Csak unszoltam, félve, hogy a sáska meglép, egyre sürgetőbben, hogy takarítsa meg házamat a sáskajárástól. Nagy sokára vette az adást, hogy valószínűleg nem tetszik az aznapra szánt ajándék, duzzogva fogai közé kapta a zöld hosszú lábút, majd kisomfordált a kisajtón.

A teraszajtón át még láttam, amint kint szélnek ereszti a nemrég még fogolyként őrzött állatkát. Szomorúan nézett utána, mikor az nyakába vette a kertünket és elinalt.

Sáska még nem volt az étlapon, ez tök újdonság volt. Ám számtalanszor fogott már valamiféle nagy lepke félét, ami hangosan tud „zörögni” vergődés közben a szájában, így azonnal tudom, mikor cicám belép, hogy vendéget is hozott magával. Sosem bántja őket, csak behozza, kicsit elengedi, újra levadássza, majd kiviszi áldozatát és szabadon engedi. Van egy olyan érzésem, hogy csupán dicsekvésképpen mutatja meg, milyen ügyes volt.

Viszont ma kiderült az is, hogy mennyire fontos, hol nő fel az ember gyereke: Bogim, miután kimentünk bicajozni a ház elé, a századik kör után letette a biciklit és a házzal szemben lévő mezőre ment „vadászni”. Nem telt bele pár perc, kiabálva szaladt felém: „Anya! Anya! Sáskát fogtam!”. Misha nyomdafestéket nem tűrő irigységgel a képén nézte a befőttes üvegben landoló kis zöldséget.  J

Házi National Geographic – avagy Misha és a gyík esete

Misha cicám vadászik. Sejtettem én, hogy előbb-utóbb győz az ösztön és felszínre tör a ragadozó vér. Mégis meglepett, midőn egyik forró délelőttön arra lettem figyelmes, hogy macskám, megszakítva a szélrózsa minden irányában történő kinyúlás közepette véghezvitt lusta szunyókálását és 0-ról fénysebességre gyorsulva a másodperc töredéke alatt, rongyol az uborkák levelei között. Egy idő után lelassított. Mozgása darabossá, robotszerűvé vált, hasa szinte súrolta a földet, mancsai óvatosan, nesztelenül osonkodtak. Tekintetét egy pillanatra sem vette le arról a számomra láthatatlan valamiről, ami annyira felajzotta. Megállt. Koncentrált. Szinte szikrákat szórt körülötte a levegő… Aztán kis fenékriszálás után… két szökellés előre, az utolsónál szinte úszott a levegőben és… egy kis sötétzöld gyíkkal a szájában, borzasztóan elégedetten és büszkén ügetett felénk, óvatosan lépdelve át a szúrós uborkaleveleket.

Gyerekeim egy ideig tanakodtak, kinek is szurkoljanak jobban. A gyíkot sajnálták, Misha meg édes volt. Utóbbi győzött a szívükben. Cicám, mint aki jól végezte dolgát, erősen szuszogva a nagy hőségben, elnyúlt egy árnyékos részen. Két első mancsa közt a rémült gyík hol ide, hol oda szambázott. Exkandúrkám oda sem nézve zárta el az útját, hogy menekülni még esélye se legyen szegény párának.

Lélegzetvisszafojtva néztük a házi National Geographic adását. Úgy tűnt, nem táplálkozás céljából ejtette rabul a kis „zöldséget”, mindössze sportvadász ösztönének hódolt.

Jó pár perc telt el így, cicám szuszogott hasalva és őrizve áldozatát, aki mindent bevetett, hogy szabadulhasson. Kihasználva, hogy Misha pár pillantásra méltatta saját lábát és hevenyészett mosakodásba kezdett, a kis zöld gyíkutat nyert! Mishám méltatlankodva szaglászta két üres mancsát, a földet, minden fűszálat átvizsgált, hátha mögötte húzódik meg a préda. Hosszas, ámde eredménytelen kutatás után macsekom csalódottan nyújtózott és ásított hatalmasat. Tű hegyes, hó fehér fogait elnézve, nem csodálom, hogy szegény kis gyík Houdinit meghazudtolva vált a földdel egyenlővé.

Gyerekeim, látván, hogy ma sem nézhetnek olyat, ami felérne egy 12-es karikával a TV képernyőjén, sóhajtozva odébb ballagtak. A horror elmaradt.

Cicám kissé szomorkásan még egy utolsó vizsla pillantást vetett a lábainál meredező fűcsomókra, majd a bokámhoz dörgölőzve nyaúzta el bánatát. Vigasztaló szavakat mormolva végigdögönyöztem, mire ordító dorombolásba fogott és dagasztani kezdte a levegőt. Pillanatok alatt elaludt. Ám a semmiben futó négy lábán tökéletesen látszott, álmában újra a kis gyík nyomában loholt. Ki tudja, talán ott ő nyerte meg a csatát…