Viszlát apa

Harmincvalahány éve találkoztunk utoljára. Akkor elmentél. Otthagytál minket, a családodat. Kicsi voltam még, szinte fel sem fogtam. A térdedre ültettél a nagyszobában és azt magyaráztad, hogy neked menned kell. De majd találkozunk. Hogy jössz és meglátogatsz minket kéthetente. De jobb lesz így mindenkinek.

Összecsomagoltál. Elvittél mindent, ami szép és jó volt abban a nagyszobában. A lemezjátszót, a díszkardokat a falról és sok olyan dolgot, amire én nem is emlékezhetek, csak régi fényképek árulkodnak róluk.

Elbúcsúztunk. Aztán fogtuk neked a lift ajtaját, míg mindent bepakoltál. És nem láttalak többet.

Pedig vártalak.

Anyánk elmondta nekünk, hogy már nem szerettétek úgy egymást, mint régen. Én ebből semmit sem vettem észre. Nem veszekedtetek soha előttünk. Éltük az életünket, aztán egyszer csak felfordult minden és Te nem jöttél többet.

Pedig megígérted.

A brummogós macimat anya kezébe adtam és azt mondtam, mától aludjon ezzel, mert Te már nem leszel mellette és nehogy féljen éjszaka. Az a maci harmincvalahány évig ült az éjjeliszekrényen és vigyázott anyára.

És én vártalak.

Szemüveges lettem. Utáltam. Bénán néztem ki a piros-fehér műanyag kerettel, a bal üveg sokszor le volt ragasztva, a majom frizurámmal, az elálló füleimmel. Sírtam. Mert azt hittem, azért nem szeretsz már, mert csúnya vagyok. Azért hagytál el minket, mert nem bírod elviselni, hogy ilyen rusnya gyereked legyen. Szorongtam és kínlódtam. És hiába mondta nekem a dédi és anya, hogy nem miattam mentél el. Én ezt nem hittem el.

És még mindig vártalak.

Iskolás lettem. Jó tanuló. Csendes, visszahúzódó gyerek. Olyan kis esetlen bénaság. A családlátogatáson megütötte a fülemet egy szó: Veszélyeztetett. Mikor a tanárnő elment, rákérdeztem anyánál, hogy mitől vagyok én veszélyeztetett? Mert akinek elváltak a szülei, az veszélyeztetett gyerek. Nem éreztem magam annak.

De már kevésbé vártalak.

Sokszor kerültünk anyagi válságba. Te pedig nem voltál bőkezű a gyerektartást illetően. Pedig olyan hírek járták, hogy külföldön dolgozol és nem szűkölködsz éppen.

Azt is hallottam, hogy új családod lett.

Megszűntél számomra. Évek teltek el. Nem kerestél és nem adtál hírt magadról.

Dühös voltam. Csalódott. Értetlen. Miért?

Aztán inkább közömbös.

Tudnod kell, anyánk soha, egyetlen rossz szót sem ejtett rólad nekünk. Nem szidott. Nem mondta, hogy ha nem mész el, szebben és jobban éltünk volna, mint nélküled. Nem sírt utánad, de nem is ócsárolt. Így alakult. Valahogy mindig ez volt a vége. Egy belenyugvás a részéről.

Nyilván ő sem volt szent és nem csak a Te hibád volt, hogy „így alakult”. De gyerekként ezt nem így láttam. Hibáztattalak sokáig.

Ma már nem hibáztatlak semmiért. Nem vagy.

Felnőttem. Nélküled.

Családom lett. Nélküled.

Anyánk már nincs közöttünk. Tudtad, hogy elment, Pisti elmondta neked, beszéltetek. A temetésére sem jöttél el. De talán jobb is így. Fogalmam sincs, mit mondhattam volna neked…

Gyakorlatilag árva lettem.

Hogy mi van bennem? Tagadás. És megnyugvás. Már nem hiányzol. Egy távoli emlék vagy, olyan homályos, mint egy valószerűtlen álom. Talán meg sem történtél velem. Kitagadtalak. Ha Te kitagadtál engem.

Hogy fáj-e? Hiába a tagadás, bizony elviselhetetlenül fáj. De a büszkeség úgyis azt mondatja velem, hogy Te már nem vagy az apám, ha vér szerint az is vagy. Nincs közöm hozzád. Egyetlen dolog bánt, hogy ezt nem én akartam így, hanem Te.

Adtam neked harmincvalahány évet. Többet nem adok.

Viszlát apa.