Kovács-kovász – avagy a karantén-kenyér

Tiboromat elvesztettük úgy egy hete. Fizikai valójában ugyan még jelen van aprócska közösségünkben, de a szelleme egy messzi-messzi kenyérsütős galaxisban, élesztőgomba hajón evez, hol cipó-bolygók keringenek, és tejút helyett kovászút látható…

Talán ott kezdődött az egész, mikor értetlenül szemléltük, hogyan rabolják le a boltok polcait a megvadult népek. Meg mikor először szembesültünk vele, hogy nincs élesztő. Sehol. Hm… Lelki szemeim előtt megképlett, ahogy az egész ország kenyeret süt, boldog-boldogtalan, fiatalok, idősek, agglegények és aggleányok, anyák és nem-anyák, dilettánsok és profik egyaránt. Csak nem értettem, minek. Mert ha élesztőt nem is lehetett kapni, azért pékáru volt az üzletekben. De szőkeségem nyilván félreértelmezett valamit, mint mindig.

Szóval drága habospitém azonnal a tettek mezejére toppant, ő, mint családfenntartó hero nem hagyhatja, hogy a családja éhezzen! Halászat, vadászat és gyűjtögetés helyett napokig videókat nézegetett, kötetnyi recepten rágta át magát, utána olvasott, tanulmányozott, figyelt, memorizált, értelmezett. Aztán nekiállt a kenyér projektnek.

Azóta nálunk egy kellemes ebéd közbeni csevegés nem az időjárásról szól, hanem ökoszisztémáról, élesztőgombákról, erjedésről, tejsavról, ecetsav baktériumokról, kelesztő tálról, szakajtóról és anyakovászról. Bevallom, miközben szokom az új fogalmakat, néha elkalandozom elbeszélése közben, és azon agyalok, ha ez a kovász ilyen egyszerűen jön létre, szinte a semmiből, hogyhogy a lábtörlő még nem erjesztette meg magát, hisz a mikroklíma tökéletes lenne hozzá….

Érdekes nyomon követni - egy esettanulmányt is megérne -, hogyan rántja mind mélyebbre magával ez a téma. Csinált már gyors kovászt, sütött belőle kenyeret is, ami nagyon finom lett, de ő elégedetlen volt az eredménnyel. Változtatott a stratégián, így most reggel-este eteti, konyharuhába bugyolálja, félti, óvja, méricskéli, dédelgeti a hosszú érlelésű kovászát. Ahogy hangosan dicséri, méltatja, elismeri, már-már féltékenységre ösztökél. Talán ha buborékok jelennének meg rajtam és eléggé savanykás szagom lenne, kapnék hasonló figyelmet én is… Hm… Pár napig lehet, hogy mellőzöm a fürdést…. Muhaha…

Ez alatt a pár hét alatt persze be kellett ismernem, a kenyérsütés bizony egy komoly mesterség. Kellő alázat, odafigyelés és komolyság szükségeltetik hozzá. Meg egy olyan hálás közönség, mint a mi családunk. Én személy szerint hihetetlenül tudok lelkesedni, dicsérni, buzdítani, lelket önteni az időnként csüggedő próbálkozóba.

Gyermekeimnek ezt a fajta hozzáállást még gyakorolniuk kell. Mert a gyermeki őszinteség nem mindig viszi előre az igyekvőt. Bár szerencsére ők most abba a korba léptek, mikor a MINDEGY, CSAK SOK LEGYEN a mottó, ha ennivalóról van szó. Némi megvetéssel vegyes unalommal tudják hallgatni apjuk lelkendezős leírásait az élesztőgombák szaporodásáról. Néha belelátok a fejükbe, ahol az agymanók nem tudják eldönteni, hogy Undort, vagy Dühöt vessék-e be a rögtönzött kémia-biológia óra keretén belül vázolt kovászos sztori ellen…

Nem tudok rájuk neheztelni emiatt. Megviseli őket az online tanulás, a bezártság. De persze felfedezték a jó oldalát is a dolognak, szinte korlátozás nélkül lóghatnak a kütyükön. Már ha van wi-fi. Ha valamiért a szolgáltató mégis órákra eltűnteti a netet, kis tanácstalanság és elanyátlanodás után megtalálják egymást a testvérek a lakásban. Sőt, szóba is állnak egymással (talán egy rövid bemutatkozás után). Aztán természetesen pár perc alatt úgy összevesznek, hogy idegtépően hangos szóváltásukat észlelvén én is ráébredhessek, hogy nincs internet. Ennél talán kevésbé viselné meg őket, ha kenyér nem lenne az asztalon…

Életem miértje pedig egyre inkább képzeli magát péknek. Tekintetében a megszállottakra jellemző őrület cirkál, ahogy a kovásszal maszatos dunsztos üveget tudja forgatni, szaglászni és elégedetten szemlélni, mint valami felfoghatatlan csodát, melyet saját két kezével alkotott.

Még pár nap, aztán megtudjuk, milyen is az a bizonyos élesztő nélküli kovász. Megtudjuk, valóban csodát, avagy szörnyet alkotott. Félelemmel vegyes kíváncsisággal nézek elébe a dolgoknak.

Bár rosszul nem járhatok. Vagy eszünk egy jó kenyeret, vagy azt is megírom blognak.

Ja! Az első kép csak illusztráció! Sajnos még egyetlen általa sütött kenyeret sem fotóztam. Pedig tud ilyet! Bizony! Hasonlót! Tényleg! Állati büszke vagyok a saját pékemre :)

És a kovász képe sem a miénk. A tudta nélkül nem merek az üveghez nyúlni :D

Én, a biztonsági őrök réme – avagy sípoló kapuk jelzik utamat

Egy idő óta vissza-visszatérő probléma velem vásárolni menni. Már nem szerény személyem miatt (majd erről kérdezzétek meg az érintetteket is…), hanem mert a boltokból kifelé jövet állandóan besípol a kapu. Néha már befelé is, ez az egyszerűbb verzió, ilyenkor mindig mosolygunk a biztonsági őrrel egymásra, hogy vajon mit akarhatok belopni.

Már gondoltam mindenre, kivettem a táskámból minden nem oda tartozó dolgot, ami elkövetheti ezt. És egy ideje nyugi is volt, gondoltam, a kézkrém lehetett az oka. Igaz, azóta repedeznek a kezeim,  tisztára rinocérosz, de a lényeg, hogy már nem sír utánunk a biztonsági kapu. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt így megoldottam.

Egészen most hétvégéig rendben is ment minden. Aztán elkövettük azt a hibát, hogy betévedtünk drága jó férjemmel a C & A-ba. Majd üres kézzel távoztunk… Illetve csak szerettünk volna, mert megint vijjogásban tört ki tőlem a kijárat.

Nem mertem életem miértjére pillantani, de így is hallottam a sziszegését: „Ezt nem hiszem el! Már megint!”. Én pedig remegő kezekkel, megsemmisülten nyúltam azonnal a táskámba, mint aki beismeri minden bűnét, azokat is, amiket el sem követett…

A biztonsági őr a maga nyugalmával tartóztatott fel (nem le!) minket. Nem túl vehemensen, leginkább érdeklődően. Afelől érdeklődött, vettem-e valamit? Mikor közöltem, hogy nem, kicsit gyanúsabbá válhattam a szemében. Elkezdtem sorolni, mi van a táskámban. Igen, viszonylag sok cucc, ez kérem egy női táska! A máig harcoló német alakulaton át a vállról indítható rakétáig bezárólag mindent fellelhetünk benne.

A felsorolás egyharmadánál a biztiőr megunhatta a dolgot, mert nagylelkűen utunkra akart engedni, ám meglepetésére férjemmel kórusban mondtuk, hogy NEM! Most már járjunk a végére a sípolásnak!

Látva őrünk meghökkent ábrázatát, magyarázatként könyörgőre fogtam: „Mióta sípolok, a férjem nem akar velem sehová sem elmenni!”. Életem habospitéje az orra alatt morogta kicsit engesztelően: „Csak vásárolni…”.

Az őr nem mert ellenszegülni velünk, látta, hogy nem épelméjű a kettősünk, így belement a játékba. Álltunk a kapunál és lóbáltuk a táskát, mint két idióta egy bazi nagy ingát. Sípolt a cucc. Kivettem belőle a pénztárcámat, hátha abban rejtőzik valami, meglóbáltam, hallgatott a kapu. Kivettem a kis tokot, amiben jómagam és összes gyermekem iratai vannak, vaskos kis tokocskát kell elképzelni, diákigazolvány, lakcímkártya, TAJ kártya, személyi, adókártya, mindez az összes csimotára lebontva. Meg persze az enyémek. Meglóbáltam, rítt a kapu keservesen. Ááááááááá! Megvan a bűnös! Biztosan a gyerekek most készült személyi igazolványa lesz a ludas. Kivettem egyet, meglóbáltam, síri csend….

Sebaj. Gondoltam, ne játsszunk tovább a biztonságiak idegrendszerével, ha már úgyis elmehetünk bilincs nélkül. Legalább már tudom, hogy az iratok között lapul a bűnös, ha legközelebb sípolok, már rutinosan azt lóbálom meg, mielőtt motozásig fajulna a dolog… Bár… majd meglátom, mennyire jóképű az aktuális biztonsági őr…

Kifelé jövet lépteinket meghitten kísérte még egy ideig a riasztó vijjogása…

Hazafelé férjem csodaszép monológját hallgathattam meg: „Tudod, hogy ez a biztonsági őr kire hasonlított? Adam Sandlerre! Abból a múzeumos filmből, tudod! Már amikor bementünk, feltűnt. Aztán míg te válogattál, én már szemeztem vele, biztos azt hitte, arra várok, hogy elforduljon, hogy lopni tudjak. És ezek után sípolt be a kapu, nem csoda, hogy gyanúsak lettünk neki.  De azért nem vagy semmi ezzel a sípolással. Nem megyek többet veled sehova!”.

Ember tervez, macska kivégez - és esőben napozni a legjobb

Szikrázó napsütéses reggelnek indult. Zsuzsi barátnőm végre itt volt nálunk, hogy sok lemondott, átszervezett nap után végre együtt tölthessünk egy kis időt. Napozást, medencézést terveztünk, emellett finom ebéddel, csacsogással tarkított napot. Csak ilyen egyszerű terveink voltak, semmi extra.

Az ebéd már az asztalon gőzölgött, a melegre való tekintettel csak a szúnyogháló volt behúzva a nyitott teraszajtónál. Meghitten ültünk az ebédlőasztalnál, az első falatokat ízlelgettük, mikor furcsa szárnysuhogásra lettünk figyelmesek kintről. Gyermekeim tudósítottak, hogy csak galambok repültek át a kerten. Az orrom alatt mormogtam félig hangosan, hogy addig jó nekünk (és nekik is), míg szállnak és nem a macska szájában lógnak.

Mondhatnánk, hogy boszorkány vagyok, de csak ismerem a cicánkat. Nem telt el pár perc, mikor Bence kinézve a teraszajtón, közölte, hogy Misha hozott egy madarat.

Egyéni rekordomat döntögetve pattantam fel a konyhaasztaltól és termettem az ajtónál. Macskám büszkén nézett rám a szájában lógó áldozatát magasba emelve. Szegény galamb életjelet már nem, halott jeleket viszont mutatott bőven. Lemondóan sóhajtottam. Mivel a madár menthetetlen volt, így egy bűvész mozdulatait meghazudtolva nyitottam ki a szúnyoghálót, csuktam be szinte egyazon időben a teraszajtót, valamint zártam le a macskaajtót pillanatok alatt. Egy tapsot megérdemeltem volna, az biztos, de a közönség jobban el volt foglalva a halott madárral, mint velem. Nem is értem…

Kiscicám nem hagyta magát lerázni, kitartóan próbált bejutni a házba. Egy ideig nézegettük evés közben, ahogy a macskaajtó plexijére keni szegény elhunyt jószágot, majd ezt megunván elhúztuk a függönyt és reménykedtünk, hogy megunja. Struccpolitikát folytattam. Meg az evést. És reménykedtem továbbá abban is, hogy Zsuzsi nem menekül sikítva hazáig. Ugyanis terveink között nem szerepelt, hogy Misha ilyen ádázul üldözzön minket a saját maga tálalt ebéddel. Nehezen jött rá, hogy a nekünk szánt ajándék nem kívánatos számunkra. Pedig oly nagy szeretettel hozta ezeknek a béna vadászoknak az elejtett vadat.

A műsoros ebéd után némi ejtőzés következett. A gyerekeket nem szoktam a napra rakni délután 2 előtt, ezért hát volt ideje az ebédnek leülepedni. Cseverésztünk egyet, majd erőt gyűjtöttem hatalmas sóhajok közepette, hogy kimenjek a teraszt rendbe tenni a macskám után, aki, miután jóízűen elfogyasztotta áldozatát, annak maradványait szépen elrendezte a kövön, és mint aki jól végezte dolgát, elnyúlt az asztal alatti árnyékban és százméteres álomba zuhant. Gumikesztyűre és vödörre kaptam (nem túl nagy lelkesedéssel), Zsuzsit megeskettem, hogy nem leskelődik, hogyan takarítom fel a maradványokat, majd kiólálkodtam a csatamezőre.

A látvány önmagáért beszélt: két szárny és két láb akkurátusan félrehalmozva, valamint némi belsőség és tekintélyes mennyiségű vér fogadott. Legyűrtem háborgó gyomromat és rendet csináltam.

2-kor mindenki fürdőruhába bújt, gyermekeimet szigorúan megkértem, hogy kenjék be magukat naptejjel, Zsuzsi bőszen bólogatott, hogy mert arról az eső könnyebben lepereg! Füleltünk az ég felé és kérdőn néztük a gyülekező felhőket: „Dörög?”. Elhessegettük a gondolatot, hiszen napozást terveztünk! Máshogy nem lehet! Ám a nap addigra nemhogy nem sütött, mikor kiléptünk a házból, észleltük, hogy a hátunkra orvul, sunyin, áruló módon csepereg az eső…

Nem ijedtünk meg pár esőcsepptől, de kissé bizonytalanul haladtunk a medence felé, optimistán szemlélve az eget, ahol addigra összefüggő felhőtakaró terebélyesedett, a szürkébbik fajtából. Eleinte csak néztük, ahogy a gyerekek játszanak a vízben. Majd behúzódtunk az egyre erősödő eső elől a napernyő alá. Ekkor kiderült, miért nem egyenlő a napernyő az esernyővel. Mivel átázott. Mintha egy szitát próbáltunk volna esernyőnek használni. Így hiába álltunk alatta, ugyanolyan vizesek voltunk, csak néha nagyobb adagban zuhant a nyakunkba a szélén felgyülemlett csapadék, szomszédriogató sikolyokat csalva ki belőlünk. Mivel a medence vize jóval melegebbnek bizonyult, nem volt kérdés, megyünk pancsolni a gyerekek mellé.

Szóval esett, esegetett, olyannyira, hogy már a szememet is alig tudtam kinyitni a víztől. Gyermekeim azon kacarásztak, hogy nekik már megvan, mit fognak írni fogalmazásként a nyárról. Meg hogy esőben sokkal nagyobb buli medencézni, mint napsütésben. Hasizomlázas nevetés közben értettünk egyet velük.

Azon voltunk, hogy megtanítsuk Zsuzsit az általunk kiagyalt medencés kislabda hajításra, illetve a Kovácsék féle logikai labdajátékra. Már épp elkapta volna a fonalat, de a következő égzengés után inkább visítva kimenekültünk a vízből és mindenkit a házba tereltem.

Ezután jött csak az armageddon, amire aztán tényleg nem számítottunk. Mindenki száraz ruhába bújt és humorizáltunk a napozás meghiúsulásán, meg azon, hogy a zúvésugárzást jól kicseleztük aznapra.

Majd olyan orkán szélvihar kerekedett, hogy a házban létező összes nyílászárót megpróbálta a helyéből kitépni, mivel ez nem sikerült, ezért becsapta mindet dühében.

Ekkor láttam meg a napernyőnket a szomszéd kerítésére felkenődve. Hát persze, elfelejtettük becsukni, mikor a vízből sebtiben menekülőre fogtuk. Ismét megdöntöttem egyéni rekordomat, talán az adott erőt, hogy előtte elsikkantottam magam: „A k.va életbe! Kikapok!”. Majd feltéptem a teraszajtót és kivágtattam a villámok közé, a vízszintes esőzésbe. Hős voltam, ahogyan finoman lehajtogattam a szélrózsa minden irányában elhajló napernyőt, mely bőszen ragaszkodott a kerítésen való időtöltéshez. Hős, mert nem repültem el vele azonnal, mint Mary Poppins (erős de ja vu érzés kerített viszont hatalmába….). Hős, mert csak kicsit citerázott közben a lábam, ahogy a fém rudat szorongattam a mennydörgésben és próbáltam egyben összeszedni a napernyő korpuszát. És sikerrel!

Majdnem minden tervünket megvalósítottuk. Igaz, leégni nem sikerült napozáskor, és kihagytam volna Misha egyéni számát, meg a megvadult napernyő megszelídítését is, de az biztos, hogy sokkal unalmasabb lett volna egy napsütéses medencézés, mint a viharban véghezvitt.

Sűrű napunk volt. Sok nem tervezett programmal.  Szerintem legközelebb szabadulószobába megyünk, vagy vidámparkba, esetleg bungee jumpingolni. De lehet, hogy nem tervezünk előre. Sokkal jobb programot ír nekünk spontán az élet.

Nyár, buli, még mindig lúzer vagyok, semmi sem változik

Elkezdődött a várva-várt nyaram. Ezzel együtt egy kicsit sem várt lúzerlavina is a nyakamba szakadt. Azt mondják, 3 a magyar igazság… Hát, én már nem számolom.

Iskolatitkárként hazudnék, ha azt mondanám, nem szeptembertől júniusig vágyom a nyári szünetre. Gyakorlatilag talán jobban, mint maguk a gyerekek. Így, mikor elkezdődött a vakáció, féktelenül vetettem bele magam! Jó… egy 43 éves féktelen módjára…

Június végén Slash koncertre vitt a jó sorom. A koncert jó volt, bár volt már részemről jobb is (tudom, tudom, nem GNR…). Ami viszont elég rendesen beárnyékolta az emlékeket, az a tény, hogy elhagytam a karácsonyra kapott okosórámat. Utolsó emlékem róla, mikor rápillantok és a kijelzője a mágikus 22:22-t mutatja. Másnap reggel kerestem legközelebb. Hiába…

Ezek után utaztunk Krakkópusztára, pár félévszázados barát születésnapját megünnepelni egy nagyobb társasággal. Itt a helyiek kölyök collie kutyusával akasztottam össze a bajszomat. Illetve nem volt köztünk harag, leginkább csak az esti magányomat próbálta elűzni a drága lélek némi szeretgetéssel. Amennyiben nem a fogait használta volna erre a célra, még vevő is lettem volna rá, hisz a kutya édes volt, barátságos és imádnivaló. Egészen addig a pontig, míg gumicsontnak nem nézte a végtagjaimat. Nem engedett szabadulni, lépni sem. Játékosan morgott, vakkantgatott ugrált körülöttem, totál jó pásztorkutya révén nem engedett elkóborolni a harapások áradata elől. Ezek a játékos kis fogmélyesztések eleinte még kacagásra ösztökéltek, később, mikor már éreztem, hogy ennek fele sem tréfa, kezdtem pánikba esni. Lelki szemeim előtt láttam magamat, amint reggel csak a tetememet fedezik fel. Testemen harapásnyomok és egy lihegő, vigyorgó collie büszkén őrzi korpuszomat…

Óráknak tűnt, mire szabadulni tudtam a „játékból”. Drága férjemnek mutatván az alkaromon a már akkor feldagadt harapásnyomokat, még én lettem elmarasztalva, hogy miért nem rúgtam bele a tóba azt a dögöt (idézőjel bezárva…). Mert képtelen voltam bántani, mert nem az én kutyám, mert semmi értelmes nem jutott eszembe, amivel távol tarthatnám magamtól… számtalan válasszal készültem. Ám ennek ellenére a karom másnapra a szivárvány összes színét produkálta, simán befértem volna vele a Pride-ra, ha… de neeeeeem. Mivel a családi nyaralásunk vészesen közeledett, apa fontolóra vette, hogy beszerez egy „Nem én voltam!” feliratú pólót…

Szóval sokszínű alkarral érkeztem meg a Balcsira, ahol mondjuk azt, hogy gyakorlatilag az első tíz percben rájöttem, hogy eltörött a hajcsatom és ezért nem fogja rendesen a hajamat, majd egy szerencsétlen botlás után a szandálom is használhatatlanná vált. Drága habospitém nagy sóhajok közepette vigasztalt, hogy a szandál biztosan javítható, csak hát a cipész készletét nem hozta el a nyaralásra. Nem örültem neki, hogy az is itthon maradt. Az összes többi sok szandálommal egyetemben, amit azért nem vittem magammal, mert életem miértje utolsó körben azt prüszkölte itthon a csomagokat szemlélve, hogy „Könyörgöm! 4 napra megyünk! Ne vigyük már magunkkal az egész házat!”. Így a nyaralás alatt sántikálhattam egy papucsban, ami törte a lábamat, ám az mégis bekeveredett valahogy a csomagok közé (hálistennek….).

Ezek után jött csak, hogy az elvileg 2 órától elfoglalható szállást csak 4 körül tudtuk birtokba venni. A mosolyunk ennél a pontnál nem volt őszinte, de valahogy ezen is túltettük magunkat. Egyrészt, mert nem vagyunk paláverezős típusok, másrészt, mert sok értelme nem lett volna habzó szájjal nekiindulni a pihenésnek.

Legalább elütöttük az időt hasznosan: elautóztunk a legközelebbi OTP fiókba, hogy a lejárt LTP-t intézzük. A helyi ügyintéző tekintete ugyan villámokat szórt ránk és láthatóan a Holdra kívánt minket, de félretettem az emiatt érzett ellenszenvemet, mosolyt erőltettem a képemre, nyugalmat a hangomra és rendületlenül ügyintéztem tovább.

Érkezésünk másnapján drágaságom rájött, hogy elfelejtett autópálya matricát venni indulás előtt. Így az Erzsébet Programos nyaralás kissé drágább lesz majd, mint eredetileg terveztük. Nagyon büszke voltam magamra, hogy mindezt mosolyogva fogadtam (tehettem volna a szemére hányást, de nem tettem…). Hogy is van az, hogy „Jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben….”?

Mindezek ellenére a 4 nap fantasztikus volt. A Balaton csodás, semmi sem változott. Az időjárás kegyes volt velünk, a gyerekek reggeltől-estig a vízben voltak fáradhatatlanul. Csak azon csodálkoztunk, honnan van ennyi energiájuk. Egész nap a gumimatracról le, fel, le, fel, mint három keljfeljancsi, majd este a naplementében még kézen álltak rendíthetetlenül a vízben.

Én pedig jó serpa módjára hordtam a pillangós strandtáskámban az összes vízparti kelléket. Labdát, frizbit, zsebkendőt, naptejet. Egy-egy nekem szegezett kérdés után, ami úgy kezdődött: „Nálunk van a…?”. Csak a táskámra csaptam, hogy persze, itt ni. A férjem csodálattal vegyes meghökkenéssel kérdezett vissza: „Mit rejtegetsz még abban a táskában? Vállról indítható rakétát? Az ikertornyokat???”.

Megmutatta ezer arcát a Balaton: volt szelíd, csendes, ringató, de volt hullámzó, izgalmas, szélben fodrozódó, volt ezüstös, haragos zöld és csodás kék. Imádtuk.

A szállás és az ellátás szocreál, retró jellege cseppet sem vetett vissza minket, leginkább mosolyt csalt néha az amúgy sem komor ábrázatunkra. Jó emlékeket idézett fel bennem régmúlt nyarakról, vállalati üdülős nyaralásokról, ahol az ellátás kicsit sem volt all inclusive, ám gyerekként semmi más nem számított, csak a vízpart. Talán belül kicsit még mindig gyerek vagyok. Engem boldoggá lehet tenni ennyivel is. Nem kell csini csoki a párnámra a méregdrága szállodai szobában.

Azt viszont érzékeltem, hogy ez a nagycsaládosok üdülési programja miért meggondolandó számomra: Bárhová mentünk a parton, a szálláson, az étkezőben, másodpercenként kaptam fel a fejem az ANYA! szócskára. Pici szó…. Ezerféleképpen kimondható… De az biztos, bárhol, bármikor hallja az ember, felkapja rá a fejét. Apa is! Utolsó nap mély sóhajok közepette közöltem életem miértjével: Jövőre felnőttbarát szállodába szeretnék menni….

A 4 nap elrepült. Hazafelé Retro Rádiót hallgattunk a kocsiban, őrületbe kergetve a három gyereket hátul, énekelve minden számot, kívülről fújva a szövegeket, kissé hamisan, de annál nagyobb lelkesedéssel.

Miután Gárdonyban is megálltunk csobbanni egyet a Velencei tóban, végleg búcsút intettünk az idei nyaralásnak és a retró dallamok hazáig repítettek minket.

A házba belépve ötünk orra szimatolt egyszerre a levegőbe. Misha cica várt ránk, ajándékot is hozott, ezúttal a kádban hagyta nekünk a patkánytetemet…

Tényleg semmi sem változik.

Kaja-matek Kovácséknál

Történt egy napfényes, madárcsicsergős, tavaszi vasárnap délutánon, hogy míg családom a kertben rosszalkodott, én palacsintasütésre vetemedtem. Nem tartozik kedvenc foglalatosságaim körébe eme tevékenység, ám az édesség utáni vágyam elnyomta minden egyéb racionális tiltakozásomat.

Famíliám fülig vigyorral fogadta elhatározásomat. Mikor kisültek a szépségek, meg is töltődtek és tányérra halmozódtak, kivittem a teraszra, hogy gyermekeim fogyasszanak belőlük.

Később jó anya módjára azt számolgattam, hogy még mennyi palacsinta maradt (több gyermekes szülők biztos értik, miért matekoztam oly bőszen, valamint a nagyobb igazságérzettel megáldott és nem egyedül élő embertársaim is megértően bólogathatnak most).

Számolásom végeztével fennhangon közöltem életem habospitéjével, hogy még 11 palacsintánk van. Ha megeszek egyet, osztható lesz öttel…. Mondatom legelején még komoly volt a hangom, sőt, megfontolt, kis büszkeség is kihallható volt belőle, talán mert megcsillanthattam, mennyire jól osztok fejben. Ellenben, mikor a mondat végén levittem a hangsúlyt, már bugyborékoltam a nevetéstől, főleg, mivel hátra sandítottam drágaságomra, aki kistányérnyi szemekkel meredt palacsintát majszoló, vihogó, kissé fuldokló énemre. Majd a következő monológba fogott:

„Szerintem egyél meg még kettőt, akkor osztható lesz néggyel…. De ha csak egyet eszel meg, akkor hárommal. Tudod mit? Egyél egyenesen prímszámig!”.

Napokkal később újra előjött otthon a matek, mit ad Isten, megint a kaja révén. A suliból hazavitt kondérok krumplifőzeléket rejtettek. Életem miértje csomagolta ki a szatyrot, én csak később fedeztem fel a konyhapulton azt az árva fasírtot, ami magában sírdogált. Megkérdeztem hát: Egy darab fasírtot kaptunk? Mire a válasz: „Én egyet ettem, három volt.”.

Most akkor a matek vagy mégsem az erősségünk, vagy a harmadik fasírt került olyan halmazállapotba, hogy szó nélkül elpárolgott, esetleg, látva gyatra számtan tudásunkat,  szégyenében köddé vált.

Aludj csak, nálam felmosó van, és nem félek használni

Mivel téli szünet volt, korán nem kellett kelnünk, így hát átadtam magam az önfeledt alvásnak. Ezért eshetett meg az, hogy az alábbi történet nagy részét csak drága életem elbeszélése alapján tudom visszaadni.

Álmodtam. Ki tudja már megmondani, mit. Talán beleálmodtam a történéseket is, ezért nem éreztem szükségét annak, hogy felnyissam a szemhéjamat és tudatomra ébredjek. Valami mégis átlendített a holtponton, résnyire nyitottam álmos szemeimet és még az álom homályán át igyekeztem szkennelni a világot, esetünkben hálószobánk reggeli sejtelmes félhomályát.

Nem erre számítottam. A látvány, ami fogadott, az utolsó álommorzsákat is kiseperte a fejemből, mint egy forgószél:  A zuram az ágy azon oldalánál térdelt, ahol én fekszem. Kezében felmosó rúddal. Átfutott agyamon, hogy meggondolatlanul egy pszichopatához kötöttem az életemet majdnem 14 évvel ezelőtt, most jött ki rajta a dili és jól felkoncol engem a takarítási eszközzel. De röpke sejtelmem azonnal elszállt, midőn férjecském meg is szólalt: „Misha! Sicc! Gyere ki onnan!”. Fejemben azonnal helyreállt a rend, balsejtelmem igazolódni látszott, míg jóuram a felmosót az ágy alatt toligálta egyre beljebb és beljebb, macskánk pedig a nagy unszolásra kivágtatott az ágy alól, nyomában tekintélyes madártoll felhő kerekedett. Szegény cinke már nem volt megmenthető, eltávolításán fáradozó drága habospitém szentségelését hallgatva úgy éreztem jónak, ha magam is függőlegesbe helyezem magam.

Sóhajtottam. A cseppet sem szégyenkező macskám végignézte nyújtózásomat, majd szemrehányó tekintetétől kísérve fel is ültem. Lábaimat oldalra lendítettem, majd kicsit lógáztam is velük, mintha a világ végén lógatnám őket a jótékony semmibe.

„Megijesztettél”- jelentettem ki vádlón, de azért megbocsátóan mosolyogva drágámra. Gondoltam, jobb, ha tisztázzuk, hogy nem szívesen kelnék újra arra, hogy egy felmosó rúd mögül vicsorog rám eszelősen. Hacsak nem felmosást forgat az ő fejében, akkor szívesen ébredek erre a kis liezonra....

Kicsit sem voltam még éber, de már záporoztak felém a vádak:

„Te aztán nem vagy semmi! Átaludnál bármit!” – enyhén elszégyelltem magam, bár nem vittem túlzásba. Már csak nem tehetek róla, ha nem ébredek fel bármire… Vagy ez fejleszthető?...

„Először is nem ébredtél fel arra, hogy a macskaajtó majdnem beszakad, ahogy Misha beront rajta. Már gyanús volt! De még reménykedtem…

Másodszor nem ébredtél fel arra, hogy a macska az ágyunk alá lohol be, na, ez már több, mint gyanús volt, de még mindig reménykedtem.

Harmadszor nem ébredtél fel arra, hogy hidegrázós csámcsogásba kezd az ágyunk alatt. Akkor már majdnem biztos voltam benne, hogy baj van, de még mindig reménykedtem, hogy csak mosakszik. Amikor ropogtatást is hallottam, na, akkor keltem fel és mentem ki a felmosóért, de Te még erre sem voltál hajlandó felébredni. Hogy tudsz ilyen mélyen aludni???

Én meg közben itt hasalok a hideg padlón, hogy kihalásszam szegény madarat és egyedül küzdök a macskával.”

Őszintén megmondom, nem tudom, miben segíthettem volna, ha időben fel is ébredek, azon kívül, hogy szívből drukkolok. A madárnak, hogy túlélje, a macskának, hogy ne frusztrálja, hogy megfosztották a zsákmányától, és nem utolsó sorban apának, hogy sikerrel fel tudjon tápászkodni. Viszont megfogadtam, hogy soha többet nem alszom mélyen és felébredek minden macskaajtó csapódásra. Mivel elhatározásom igen elszánt volt, tiszta lelkiismerettel kijelenthetem, a macska azóta biztosan soha nem mászkál ki. Mivel még egyszer sem ébredtem fel…

Főzőcske, de ügyesen – Avagy hogyan toljuk túl a borsot, esetleg a borsőrlőt…

A család megszavazta, hogy a vasárnapi ebéd lasagne legyen. A szavazásban nem volt szavazati jogom. Említett étellel bajom nincs, maximum a kivitelezését vélem némileg pepecsnek. Ám, mint említettem, beleszólásom sem volt és drága életem habospitéje feltette az i-re a pontot azzal a beszólásával, amire amúgy is ugrani szoktam: „Jól van, akkor majd megcsinálom én…!” (Hozzá mártír arc, sértődött homlok, szemsarokból kukucska, hogy vajon működik-e… Működött…). Botrányos nagy sóhajtozások közepette mondtam, hogy főzök én a családnak lasagne-t. Inkább én, minthogy apa szentségelését hallgassuk az elkészültéig. Mert drágám szeret főzni, csak hát a köret a főzés mellé mindig a szentek leszedése. Hol ezért, hol azért.

Viszont eldöntöttem, ha már…. akkor az legyen olyan, mint a nagykönyvben! Apa elügetett dolgokat intézni, ezért hamar előkaptam egy sárgarépát, némi zellert és villámgyorsan lereszeltem őket. Valamint kinyitottam egy üveg száraz vörösbort (meg is kóstoltam, hisz csak olyannal főzünk, amit meg is innánk. Ezt meg alig bírtam abbahagyni, ám virágos vasárnap reggel már csak nem borozunk…) Úgy ítéltem meg, a bor minősége kifogástalan, ezért elégedetten nyugtáztam, hogy majdan az is mehet a raguba.

Szalonnát aprítottam, sírtam egy sort a hagyma feltrancsírozása után, közben, majd mikor már pirult a szalonna, hagyma,  répa, no meg a zeller is, beleküldtem a fazékba a nem tiltakozó darált húst is. Kicsit sütögettem, párolgattam, majd nyakon öntöttem a vörösborral. Forraltam pár percig, majd hozzátettem a paradicsom szószt is. Ekkor döntöttem el, hogy nagyon finom ebédünk lesz.

Fogtam a sót és nem sajnáltam a ragura szórni. Majd fűszereztem még oregánóval, bazsalikommal és megúsztattam benne 2 babérlevelet is, biztos, ami zicher. Majd kezembe vettem a puccos, elemmel működtethető bors őrlőnket és a ragu fölé helyeztem. Megnyomtam a tetejét lévő gombot, szépen potyogtak az őrölt szemek az ételbe, angyali mosolyt csalva orcámra. Aztán 1 másodperc után valami más is pottyant. Nagyobb volt, mint a darált bors, egész nyilvánvaló… Először nem is értettem. A gombot elengedtem, egy ideje feleslegesen is nyomtam, hisz már hangot sem adott, nem őrölt. Belenéztem a szerkezetbe. Egy lyuk ásított felém, meg némi kósza egész bors, mint megannyi csodálkozóra nyitott  fekete szempár.

A ragu rotyogott, én fortyogtam. A borsőrlő meg megadta magát a jelek szerint. Nem vagyok nagy műszaki zseni, de láttam, hogy valami hiányzik a szerkezetből. Mondjuk a bele. Vadul turkálni kezdtem a paradicsomos masszában a fakanállal, hogy kihalásszam a beleesett alkatrészt. Ezzel a lendülettel kevertem mind mélyebbre az alkatrész kísérőjeként belehullott egész borsokat a főztömbe. Mire erre ráébredtem, az alkatrész MÉG nem volt meg, a borsok MÁR nem úsztak a tetején…

Szentségeltem egy kört (és magamban bocsánatot kértem apától, amiért azt mertem állítani, hogy én legalább nem anyázok főzés közben. Hát… de…). Mikor huszadszorra köpött szemen a forró, fortyogó szósz, ráébredtem, hogy le kéne húznom a tűzről és úgy kotorásznom benne. Mindenképpen hatékonyabb lennék és talán még maradna látásom, meg ujjlenyomatom is a későbbiekre…

Szóval félrehúztam a lábast és masszívan keresgéltem 1. Az alkatrészt, 2. A borsokat. Utóbbiból rengeteg úszott benne. Előbbi meglett, azt viszont egyszerűbb volt kihalásznom.

Úgy 20 perc szentek leszedése közbeni horgászat után elégedetten pakoltam vissza a tűzre a ragut. Persze később, mikor már a tésztára kenegettem is találtam pár egész borsot, de elvétve. Egész jó munkát végeztem.

Mikor életem miértje hazajött, meséltem neki, hogy volt némi kis malőr a borsőrlő és köztem. Most fasírtban vagyunk (hogy stílusos legyek). Némi erőtlen basszusozás után akkurátusan leült, szerszámokat maga elé helyezte, majd pillanatok alatt halottá nyilvánította a konyhai eszközt, miután atomjaira szedte. Mutatta, hol törött le a belsejéből egy darab műanyag, ezért tudott fejest ugrani a fazékba, s így öngyilkosságot követni el.

Ellenben…  A letörött kis műanyag darab nem lett meg, viszont mindenkinek megvan az összes foga, ami kifejezetten jó hír. Nagyon jót ebédeltünk, bár a gyerekek még most sem értik, miért szóltunk rájuk két falat között százszor, hogy jól rágják meg az ételt!

A fél tepsi tészta megmaradt. A hétfői ebédem is ez volt és csak két egész borsra haraptam rá…………. Ezek után kér valaki egy kis lasagne-t???