Létra projekt – avagy oldjuk meg úgy, ahogy nem terveztük

Úgy döntött a nappaliban a plafonon egy tenyérnyi rész, hogy megválik a festéstől. Nem kellett neki. Szép lassan elkezdett leválni. Először csak kis repedések jelentek meg kör alakban, majd jól láthatóan dudorodni kezdett. A rosseb se tudja mitől.

Hónapok óta nézegettük. Apa esténként rám szólt, hogy hétvégén mindenképpen figyelmeztessem, hogy álljon neki leszedni, mielőtt valamelyikünk fejére hullik, mint valami áldás. Persze rendre elfelejtettem szólni, így mindig csak este csodáltuk meg, mennyire lóg a darabka.

Aztán eljött a nagy nap. Hétvége is volt, nappal is volt, időnk is volt, eszünkbe is jutott – fél siker. Apa kihalászta a nagy létrát a spájzból… Maga ez a mutatvány megérne egy misét, mert a mi spájzunkban máig harcoló német alakulatot is talál az ember, ha keres, sőt, igen, „Az oroszok már a spájzban vannak”. Ők is! A létra hozzáférése korlátozott, és igen nagy előmunkálatokat igényel. Nagyjából a fél kamra kipakolása szükségeltetik az elővételéhez.

Mikor a létra már a nappaliban trónolt, apa, önmagát meghazudtolva, rettentő előrelátó módon közölte, hogy nem szándékozik a falat leverni, ezért tegyünk a végére rongyot, melyeket akkurátusan szigetelőszalaggal rögzített is.

Néztem szótlanul ténykedését és félve jegyeztem meg, hogy a kanapétól sem fog hozzáférni, valamint a létrát sem tudja a falhoz támasztani, mivel ottan polcok vannak. Csendre intett, koncentrált. Midőn szembesült az általam említett problémával, egy szempillantás alatt túllendült eme gondon, mivel nehézségekbe ütközött a létra kinyitása. Illetve feltolása. Eme alkalmatosság több darabból áll össze. Számomra rejtély a működése, apa eleddig csuklóból kezelte (büszke is voltam rá titkon, nagyon).

Szóval létra kitol, leereszt, szentségel. Kitol, leereszt, szentségel, fej vakar. Mindeközben én imákat mormolok, hisz férfi létére több dologra nem tud koncentrálni, csakis a létrára. A falon lévő polc és annak tartalma nem volt biztonságban, ezt állíthatom bizton. Semmi extra nincs azokon a polcokon, semmi törékeny…. néhány üveg képkeret, pár gyertyatartó, ilyen-olyan apróság kerámiából, fakeretes tükör, homokóra, váza… szóval semmi törékeny…

A létra makacsul ellenállt apa ügyködésének, a polcon reszketve, szemüket becsukva várakoztak a csecsebecsék, tudták, előre elrendelt sorsukat úgysem kerülhetik el. Apa újra feltolta a létra feltolandó részét, immár magasabbra, mint eddig, jó nagy lendülettel. Pont a lógó vakolat darab kellős közepét találta el a ronggyal elővigyázatosan betekert végével.  A darabka azonnal megadta magát, mint aki hónapok óta csak erre várt. Mint egy lassított felvételt, láttam mélybe zuhanását, hallottam tompa puffanását, rá a kanapéra, milliónyi darabra hullva szét.

Egymásra néztünk. A szeméből a világegyetem összes kérdésére választ kaptam szavak nélkül fél másodperc alatt. Két út volt előttem: 1. Vagy dühöngeni kezdek és morcosan takarítom össze a szétszóródott, szétporladt plafondarabokat. 2. Vagy nevetek.

Utóbbinál maradtam. A hasamat fogtam, csorogtak a könnyeim. Apa pedig velem nevetett, bár saját bevallása szerint egyetlen hajszál választotta el attól, hogy inkább sírjon.

Kacarászva vettem elő a seprűt és vittem ki a takarókat a teraszra kirázni. A nevetés bugyborékolva tört elő belőlem percek múlva is. Apa is ténykedett eközben, a rongyokból kicsomagolta a létrát, majd visszatette a spájzba és visszarámolta elé a többi millió cuccot. Majd magához térve nézegette a plafont és úgy ítélte meg, a projekt nem lett tökéletesen kivitelezve, vannak még mozdítható elemek. Spaklira kapott, egy nagy műanyag tállal a kezében felállt a kanapéra és óvatosan kapirgálni kezdte a még necces részeket…

Épp úgy éreztem, hogy már csitul a csiklandozós nevetés a torkomban, mikor ügyködése közben, rám sem nézve megjegyezte, hogy gyakorlatilag tök felesleges volt a létra, hiszen eléri a kanapéról az egészet….

Újabb nevetéshullám után megcsodáltuk a plafonban keletkezett krátert. Bogival összekacsintva állapítottuk meg, hogy szív alakú lett, egész pofás, szinte oda teremtetett. Magamban félmosollyal jegyeztem meg, hogy szerelmet vallani másképp is lehetett volna. De ezt már nem mertem életem párájával megosztani.

Előbb kérdezz, aztán lőj!

Ezek a szombati munkanapok képesek nagymértékben borítani egy átlagos család békés, megszokott hétvégéit. Főleg, ha olyan férjjel van valaki megáldva, aki gondolkodik, gondoskodik és igyekszik kihozni a maximumot bármilyen adott lehetőségből. Igen, életem habospitéje nem rest, tettvágytól buzog… szervez. Néha keresztbe, néha kasul.

Logisztika, logisztika, logisztika. Erről szól életünk 99%-a. A maradék 1% jut arra, hogy a logisztikát kipihenjük.

Történt tehát, hogy meg kellett szervezni azt a szombatot, mikor 3 csemetémnek iskola, nekem meg munka van. Apa szabadnappal megáldva pedig nem a pihenésen töri a fejét, hanem, hogy azon az autón a nyári gumikat télire varázsolja, ami az én fenekem alatt van.

Békésen álltam a mosogatónál, míg ő a hátam mögött a kanapén ült. Egyszerű kérdést intéztem felé (Hogy legyen a szombat?). És bevallom, nem számítottam rá, hogy ilyen nyakatekert választ kapjak, ami elsőre, férfiasan megmondom, nem volt számomra érthető (talán az általa közölt minimális információ hatására…).

Míg én igyekeztem a konyhát élhetővé tenni, kipakolni a mosogatógépet, majd annak tartalmát a szekrények bendőjében elhelyezni, vacsorát alkotni a csemetéknek stb., apa a telefonját bújva, mormolászva, számolgatva fontolgatta a szombatot. Némi foszlány az én fülembe is eljutott, egyre mélyebb és gondterheltebb ráncokkal látva el homlokomat.

„Na szóval, ha itt leszáll valaki a buszról, ez az utca egyenesen oda visz a munkahelyedre, ez térképen nézve… 1,3 km séta… nem vészes…”

A hátamon jó, hogy nem voltak arckifejezések, így nem láthatta, hogy a mosogatónak tátogom, hogy „Debaromijó! Nem akarok gyalog menni! Nem elég, hogy szombaton dolgozni kell menni, még az autót is elveszi alólam és a hideg reggelben mászkálhatok!”.

Ő nem hagyta abba a magával folytatott eszmecserét. Egyre elégedettebben szemlélte a mobilt, már-már attól tartottam, szerelmesen bele is bújik, lelki szemeim előtt megjelent, amint csak a lábai lógnak ki belőle lógázva… Tervezett, számolt, összesített, míg én fortyogtam magamban, füstölt a fülemen kifele a gőz, de a hátam továbbra is szelíden csak annyit kérdezett, most mi van?

„Tök jó lesz! Mindenki jól jár! És a kerekek is le lesznek cserélve egy füst alatt!” – morfondírozott.

Elszámoltam ezerig. Láttam magamat, amint kóbormacskák között a ködös utcákat róva számolom a lépéseimet a hidegben a munkahelyem felé igyekezetemben. Neeeeeeeeee…. Már-már fontolgattam, hogy felajánljam, ott a vasárnap, ami szintén baromi alkalmas lenne a kerékcserére, anélkül, hogy egy hátam közepére nem kívánt szombati munkanapon hiányolnom kellene az autót. Tudom-tudom, túl kényelmes vagyok. Az vesse rám az első követ, aki nem így gondolkodna…

Drágaságom még mindig alkalmazásokat bújt, busz-menetrendeket csodált meg és matekozott. Én dühöngtem. Hangtalanul toporzékoltam legbelül és már a sírás kerülgetett az engem ért igazságtalanságok miatt. Persze kívülről ez mind nem látszott rajtam, zsemlét vajaztam szótlanul, ámbátor a kenőkés elég vehemensen járt a kezemben, ujjaim fehéredésig markolták a fémet.

Mivel értelmes választ nem kapott a hátam, ezért összeszedtem minden nyugalmamat és hiszti nélkül, angyali mosollyal orcámon rákérdeztem, hogy mi a terve? Magamban egész máshogy kérdeztem, legbelül ordítottam a csalódottságtól, fojtogatott a düh és én gondolatban egy kanál vízben tudtam volna megfojtani az uramat.

Mire ő: „Reggel te elmész az autóval dolgozni, ahogy szoktál. Én elkísérem a gyerekeket gyalog az iskolába, ott felszállok a buszra, leszállok a munkahelyedtől nem messze és besétálok a kulcsért meg a forgalmiért. Elmegyek mamához az autóval, hisz ott vannak a téli gumik, lecserélem őket, majd visszamegyek érted és együtt elmegyünk a gyerekekért az iskolába.”

Mindezt vidáman, tettre készen.

…

Paff.

Kegyetlenül elszégyelltem magam.

Tanulság? Gyakorlatilag mindenki miattam gyalogolhatott a hidegben. Engem kivéve… És senki sem hisztizett emiatt. Tulajdonképpen én sem, hisz a hiszti csak bennem zajlott le, hangot nem adtam neki… Titkoljam el, hogy mennyire önző vagyok??? Áááá… tényleg jobb, ha senki sem szerez róla tudomást. És igen. Tanultam is belőle: Előbb kérdezz, aztán lőj!

Kovácsék! Balcsira fel! Vagyis le! – Nyaraltunk!

Kicsi családunk nyaralása mesébe illően sikeredett. Már az meseszerű volt, ahogyan az egy órás utat sikerült kettő és fél alatt teljesítenünk. Siófok-Sóstó nem a világ vége, mégis annak tűnt, mire megérkeztünk, túlélve a dugóban való araszolást. Hátul három Balcsira és ebédre kiéhezett gyerkőccel, akik megszokták, hogy az étel nem várat magára, ergo az éhhalál küszöbén értük el a célállomást.

A szállás elfoglalásakor üdvözöltük azt a négymillió pókot, akikkel majd osztoznunk kell a szobákon. Fiam ideiglenesen sokkot kapott, szerencsére ez csak akkor jelentkezett, ha a házban voltunk, akkor viszont eszelős szemekkel fürkészte a falakat és a plafont, majd pánikszerűen bökött minden nyolclábúra. Akadtak bőven, nem a szebbik fajtából…

Aztán nyomban felkerekedtünk, hogy némi elemózsia után nézzünk. Összekötve a kellemest a hasznossal, rögvest be is kívántuk vásárolni a vacsorára, illetve reggelire valót. Lévén, első napunk volt, helyismeret hiányában mentünk a szélrózsa minden irányába. Utóbb kiderült, hogy nem túl jó irányokba. Szembe jött velünk minden, csak épp ehető nem. A gyomrunk már igencsak tiltakozott, ám a bolt előbb került elibénk. Így bevásároltunk párizsit, sonkát, kolbászt, frissen sütött, még forró kenyeret, zöldségféléket, és mivel a hűtőtáskát a szálláson feledtük, visszaültünk párizsistól a 200 fokos autóba és tovább kutattuk az ebédelési lehetőséget.

Nagy nehezen találtunk egy helyet, ahol hamburgert rendeltünk. Uszkve ¾ óra múlva már elénk is tálalták a csodát. Közben elképzeltem, amint a felforrósodott autóban az imént még makulátlan párizsi és sonka tangót jár egy füllesztően erotikus számra… Apa puffogott egy kört, hogy már megint nem úgy alakulnak a dolgok, mint kellene. Értette ezt a forgalom alakulására, a hamburger ízére, a napsütésben is jól hallható mennydörgésre és a csomagtartóban önfeledten tangózó felvágottakra…

Miután megtöltöttük a gyomrunkat, visszafurikáztunk a szállásra, majd iziben fürdőruhába bújtunk és megcéloztuk a partot… nem jó irányból. Hatalmas kerülőt tettünk, láttunk száz kacsalábon forgó nyaralót, megcsodáltuk a partot messziről, majd egész közelről is végre. A 10 perces sétából úgy 25-öt csináltunk, de megcsináltuk…

Hatalmasat csobbantunk a hőségben. Mivel rég jártam a Balcsin, már el is felejtettem, mennyire szeretem. A víz kristály tiszta volt és meleg, selymes és hívogató. Úgy élveztem, akár a gyerekek. Egy ideig drága életem habospitéje is, kb. 9 percig. Akkor víz ment a fülébe. Most 8 napja, hogy nem hall. Ellenben kereshettünk gyógyszertárat, mert eltökélte, hogy Audispray kell a bajra (Dr. Kovács…), meg egy fecskendő, amivel kimoshatja otthon, meg az, hogy ne beszéljünk hozzá, mert csak felidegesítjük, hisz totál süket… Viszont mivel árnyékos hely már nem akadt a parton, a napszemüvegét és a sapkáját fent hagytuk, ezért úgy összegezte, hogy kitoltam vele, mert úgy érezte magát, mint egy süket vakond, akit kidobtak a Tesco parkolójába, hogy még leásni se tudja magát a nap elől…

Mindeközben én feltérképeztem a szabadstrandot, ahol voltunk. Rá kellett jönnöm, hogy a két széle – ahogy drága jó férjem fogalmazott – a „brazil gépsor”. Volt ott Macskajajból szalasztott csapat, meg olyan is, akik úgy sétáltak rajta végig, mintha a tulajdonukban lenne. Mentek ezek ingben, kalapban a vízbe és hát folyamatosan ment a kommunikáció a parton maradottak és a lubickolók között, akkor is, ha már 200 méterre gyalogoltak a vízbe. Egy tanulmány volt.

Másnap délután vizibicajt akartunk bérelni. Míg én lepakoltam a cuccokat, apa be is támadta a manust, elmondta, hogy öten vagyunk, három gyerek, két felnőtt. A kölcsönzős, mint egy elromlott lemezjátszó, csak azt vernyogta, hogy „Négy személlyel futhat ki a jármű. Ez a szabály.”. Mire én is odaértem mosolyogva, apa csak a fejével intett a Balcsi felé és a fogai között szűrte: „Téged a vízen veszünk majd fel!”. Szerencsére mindent értettem, én voltam az 5. elem. Ezért hát a 100 kilós strandtáskámat Bogi nyakába akasztottam, majd besétáltam a derékig érő vízbe, míg ők felszálltak a járgányra. Mikor már kellőképpen eltávolodtunk a fürdőzőktől (és a kölcsönzős fürkésző tekintetétől), indulhatott a csúszda-parti. Izomlázig másztam fel és csúsztam le, szerintem többször, mint a gyermekeim, akik szintén rettentő mód odavoltak ezért a szórakozásért. Kicsi szívem azzal játszott, hogy mikor én csúsztam le, kissé megemelte a vizibicaj elejét (tiszta Popey…), mert állítása szerint a súlyom az egészet levitte a vízbe… no comment… A lényeg, hogy én, mint ötödik elem, elég sokszor nagy bádábummoztam bele a vízbe. Közben Milla Yovovich-nak képzeltem magam, amint szexin megmentem a világot…

Egyetlen napig jósoltak nem-kánikulát, erre időzítettük a kirándulást is. Úgy döntöttünk, majdnem körbe autózzuk a tavat, Tihanynál visszajövünk a déli partra a komppal. Voltunk állatsimogatóban is, láttunk kétezer nyuszit, meeegető édes kecskéket, lámát, szamarat, lovakat, vaddisznót. Mindenkit megetettünk szépen a zoo csemegével, majd átruccantunk Tihanyba.

Néhol tényleg ránk szakadt az ég, de alapvetően ezen a napon is 40 fok volt. Így édesdrágaságom, aki nehezen viseli a hőséget (lásd fent), igencsak szaporázta a tempót. Én nem vágytam másra, mint hogy szuvenírt vehessek, ihassak egy kávét és pár percig gyönyörködhessem a tihanyi látképben. Ehelyett lobogtunk apa után, mint a győzelmi zászló, ám kinézetre inkább egy vert seregre hasonlítottunk. Gyöngyöző homlokkal, átizzadt ruhában lőttünk két fényképet a csodás vízről (ebből egy totál homályos lett…), kikerültünk billió turistát, a tűző napon rendeltünk egy olyan ezer fokos kávét, ami az első kortynál kinyírta az ízlelőbimbóimat és élvezhetetlenné tette a levendulás kávéízt, majd kapkodva vehettem egy-két ajándékot, addigra azt sem tudtam, kinek is akartam vásárolni igazából…

Utolsó napokban néhány barátunk is csatlakozott hozzánk. Olyan igazi balatoni, nosztalgiázás ment: este szalonnasütés, szúnyog invázió, másnap csak délre lejutás a partra (előtte 20 perc hezitálás: kocsival, vagy gyalog? Kocsival, vagy gyalog?). A parton helyvadászat, beékelődés a heringek közé, naptej illat. Gyerekek és egymás vízbe borogatása minden úszó eszközről. Azt hiszem, mindent kipipáltunk. Jó volt J

Utolsó nap, miután elköszöntünk a már-már hibátlanul póktalanított kecótól, irány haza!

Ahogy beléptem a házba, kiszagoltam, hogy drága kiscicám ajándékkal várt minket.

És hogy mi a tanulság?

1.       Nyaralásnál nem pihen az ember, csak idegen helyen őrzi a gyerekeit.

2.       Egy hét Balaton nem túl sok, de éppen elég.

3.       Mindenhol jó, de legjobb, ha a Misha nem vadászik…

Én, mint Axl Rose?! – avagy koncert, mint még sose

Nem vagyok egy koncertre járós csaj. Valahogy nem visz rá a lélek. Az a sok ember, hangzavar, tolongás. Antiszoc mivoltomat meghazudtolván, idén mégis másodszor jutottam el életemben GNR koncertre. A tavalyi is pazar volt Prágában, de az idei lengyelországi azért mégis emlékezetesebbre sikerült.

Már-már sportot űzünk abból, ha elindul a csapat egy ilyen útra, hogy marad felesleges jegyünk a koncertre. Hol ilyen, hol olyan okból mondja vissza 1-2 ember az utazást. Így a mi dolgunk, hogy valahogy eladjuk azokat a jegyeket, amik a nyakunkon maradtak. Tavaly álltunk már aluljáróban, s mint a legjobb magyar kofák árultuk portékánkat. Szem nem maradt szárazon látványunkon. A jegyeket ellenben csakis úgy vették volna meg, ha a csinos eladó hölgyet is csatoljuk hozzá. Nem csatoltuk…

Idén nem bíztuk a véletlenre. Mivel első szállásunk Krakkóban volt (kilométerekre a koncerttől…), már ott elkezdődött a vevők keresése. Az út fáradalmait némi alkohol kíséretében igyekeztünk kipihenni, így elég gyorsan megszűntek a nyelvi nehézségek is. Leginkább a bátorság nőtt még azokban is, akiknek a nyelvtudása akadályokat szabott volna az értékesítéshez. Ebből alakult ki, hogy a mi nagy mackó barátunk boldog-boldogtalant azzal állított meg az utcán: ”Do you know Guns n Roses???”.

A lengyel emberek viszonylag barátságosak voltak, értetlenül, szemérmesen mosolyogtak, talán azt hitték, elmebeteg, vagy értelmi fogyatékos… Választ mindenesetre csak ritkán kaptunk. Pedig ő próbálkozott. Pultos kislánnyal, recepcióssal, éppen esküvőjük fotózásán pózoló párral, turistákkal, idősebb házaspárral (három gyerekkel, plusz nagymamával), fiatalabb generációval, akik még a legpajzánabb gondolat sem voltak, mikor a GNR a csúcson volt… 

Estére, mikor az alkoholunkban lüktető vér már igen csekély szinten mozgott, csupán annyira futotta tőle akadozó nyelvvel: „Dujunógánzenrozisz?!”. Meglepetésre egy idősebb csávó felderült arccal bólogatni kezdett, majd heves gesztikulálások és angol szavak záporozása közepette biztosított minket arról, hogy ő mennyire nagyon kedveli az említett együttest. Barátunk fáradt, fásult mosollyal az égbe emelte hüvelykujját és annyit dörmögött: „Szuper!”.

 Így a jegy eladása másnapra maradt. És ha nem is nyertünk rajta (na nem is!), de legalább fél áron megszabadultunk tőle.

Volt izgalom is a koncert előtt, ugyanis a második szálláson nem igazán tudtak róla, hogy mi megyünk. Köszönjük booking.com  ;) Azért nagy nehezen kaptunk szobát, némi telefonálgatás és a recepciós szakszerű kiborítása után. Sok időnk nem maradt a koncertre eljutni, ezért taxiba vágtuk magunkat… hogy egy órát álljunk a dugóban. Villamossal gyorsabban odaértünk volna, de a taxis srác biztos ki nem hagyta volna emelkedett hangulatban folytatott csevejünket, vihogásunkat, rögtönzött GNR részleteinket, csacsogásunkat. Sziporkáztunk! Persze a kis vizes flakonba kevert whiskey-kóla igen gyorsan elpárolgott, így mire megérkeztünk a stadionba, már széles mosollyal üdvözöltem a tömeget, eszembe sem jutott, mennyire utálom az embereket.

Gyorsan kijózanodtunk, mikor megtudtuk, hogy a sörpultnál csak alkoholmentes verzió kapható. Csakis. Némi lelombozódás után rákészültünk, hogy életünkben először emlékezni fogunk minden hangra és mozdulatra… Furcsa felismerés volt. Más választás híján megbarátkoztunk a gondolattal. Ennek tükrében pedig hihetően állíthatom, hogy szuper volt. Minden. Axl Rose hangja, Slash fáradhatatlan, lenyűgöző szólói, Duff basszusa… és feneke, igen… J

Emlékszem a legapróbb részletekre is. Például arra, hogy Axl hogyan szedi össze a színpadra dobált melltartókat és teregeti azokat ki, mint egy jó mosónő… Vagy hogy a végén Slash kézen állt. Igazi, jófajta zene volt. Megérte…

Még akkor is, ha utána órákig várnunk kellett a minket elszállító autóra, ugyanis ez volt az alku a booking.com-mal. Mivel a stadiontól közelebbi szállást lefoglaltuk, de az utazás előtt pár nappal közölték, hogy sajnos benéztek valamit, így egy jóval távolabbit ajánlottak. Barátunk úgy fogadta el, hogy csakis akkor, ha a koncert után autót küldenek értünk, hogy haza tudjunk jutni.

Szóval várakoztunk. Fáradtan. Szomjasan! A közelben nem találtunk nyitva tartó boltot, ezért egy rendőrtől kértünk vizet. Hatan osztoztunk fél literen. Hasonlóan finom vizet sem ittam életemben.

Lassan múltak a percek. Életem miértje elcsigázottan, mint egy vert hadsereg nézett rám, szeméből kiolvashattam, amit már-már mantra-szerűen mindig elmond: „Ez is miattad van…”. Nem vettem magamra. Ám meglepetésemre egész mással hozakodott elő: „Most ahogy így elnézlek, nagyon hasonlítasz Axl Rose-ra!”.

Akkor sem, most sem tudom, hogy bóknak, vagy sértésnek vegyem-e a megjegyzését. Ott mindenesetre bugyborékolós nevetésben törtünk ki. Egész addig, míg tőlem nem megszokott módon mondtam okosat: „ Belegondoltatok? Ha tudtuk volna előre, hogy nem lehet majd alkoholt venni a koncerten, jöhettünk volna autóval is.”.

Nem gondoltam végig, csak kiszaladt. Öt vérben forgó szemű ember szuszogott felém, hajszálnyira attól, hogy a torkomnak essen Szemükben némi csodálat keveredett a dühvel. Talán jobban tettem volna, ha hallgatok és magamban morfondírozok a „Mi lett volna ha…”-n. Azt hiszem, legközelebb visszafogom magam. Maradok a cuki szöszi… Axl Rose…

Anyák napja – mikor a kicsi smink is túl sok, a zsepi meg kevés

Amikor az érzelmeket osztották, nálam az érzelgősségnél megszaladhatott picit az adagolás. Uppsz, a megszokott helyett egy egész városnyi jutott rám. Mindegy, így sikerült, ezzel kell élnem. Köszi. Szólnátok a csokoládé reklámok kiagyalóinak, hogy elfogyott otthon a százas zsepi??? És egy hétköznapi mesefilmet sem tudok úgy végignézni, hogy – bár tudom, hogy a vége mindig jó, - azért ne szipogjak közben.

És akkor ott van az anyák napja… Rémálmaim netovábbja. Mert a sírós mivoltommal még csak megbirkózom valahogyan, de nyilvánosság előtt bömbölni… az már tényleg túl sok nekem.

Minden évben eldöntöm: Idén nem sírok. Történjen bármi, lenyelem a könnyeimet. Kitaláltam már sok praktikát is erre: Elbújok a fényképezőgép mögé (pedig nincs is olyan nagy masinám…), videót csinálok egész végig. Valami igen vidám dalt dúdolgatok magamban, hogy eltereljem a figyelmemet. Mr. Bean legviccesebb grimaszára gondolok. Kisminkelem magam előtte, mert a bennem lakozó szépérzék csak nem engedné, hogy lefolyt fekete festékes legyen az arcom!

Eddig semmi sem vált be. Annyit értem el, hogy a felvétel használhatatlan lett, mert a kezeim reszketősek voltak és a könnyeimtől nem láttam, hogy mit veszek fel. Magamban dúdolni csak addig tudtam, míg fel nem csendült a betanult anyák napi dalocska, ezzel egy időben nyíltak meg nálam a könnycsapok is. Mr. Bean grimasza pedig azonnal a ködbe vész, amint meglátom gyermekeim izgatott, feszült arcát, amint azt lesik, mikor bőgöm el magam először. A sminkelésnek köszönhetően pedig általában zebracsíkos képpel hagyom el az anyák napi ünnepséget, úgy, hogy Alice Cooper sminkmestere is csak csodálattal adózna szerény személyem irányába…

Kicsit elkezdtem boncolgatni magam: miért ráz meg ennyire ez az egész ceremónia? Miért van az, hogy más anyukák angyali mosollyal és Szahara száraz szemekkel tudják végignézni, amint csemetéjük verset mond, énekel, előad? Miért nem tudom lazábban venni?

Azt hiszem, bár nem vagyok pszichológus, megfejtettem. Amikor arról szól a vers, a dal, hogy így vagy a legjobb és úgy a legszebb és amúgy a legkedvesebb anyuka, akkor én szégyellem magam. Mert akkor tudatosul bennem, hogy mennyivel lehetnék jobb, önzetlenebb és aranyosabb. Hogyan lehetnék kevésbé kiabálós és türelmesebb. És az én könnyeim csak félig a meghatottságtól potyognak. Legalább 50%-ban azért is, mert ránézek a csemetéimre és azt fürkészem rajtuk, vajon ők is tudják-e, hogy sosem tudom a maximumot adni. Látják-e, hogy ezt lehetne másképp is? Érzik-e, hogy nem az ő anyukájuk a non plusz ultra? Hogy az ő anyukájuk tele van hibákkal, sőt, sokszor hibát-hibára halmoz.

És bőgök. Hiába a fogadalom, hiába minden eszköz és lélekbeli felkészülés. Bőgök. És fújom az orrom, mint egy beteg elefánt. És közben szégyellem magam, amiért nyilvánosan bőgök. És szégyellem magam, amiért nem én vagyok a szuperanyu. És megfogadom, hogy ezentúl türelmesebb leszek, megbocsátóbb és szerethetőbb.

Aztán hazamegyünk és már a kapuban összevesznek és marakodnak, hogy ki megy be elsőként a házba és lökdösik egymást és hangosak és morognak, meg kiabálnak. Az anyák napi idill úgy válik köddé, hogy huss. Én meg valószínűleg ordítok, mert a feszültség még nem jött ki belőlem teljesen a sírással. Szóval… megy minden a rendes kerékvágásban. Azt hiszem, szuperanyának lenni nem olyan nagyon könnyű feladat. De azért imádom őket, bármennyire is ki tudnak húzni a cipőmből fél másodperc alatt. Csak szuperanya nem leszek soha. De azt hiszem, el tudok élni ezzel a tudattal még egy darabig… A következő anyák napi ünnepségig…

Veszélyes sport nézőnek lenni

Nagyon jól jellemez, hogy még sportolnom sem kell ahhoz, hogy hetekre hazavágjam magam.

Mások bringázás közben sérülnek meg, esetleg síelés közben, az elvetemültebbje ejtőernyőzés közben. Nos, semmilyen drága sport fel nem érhet egy békésnek induló palotajátékokkal. Nem, nem kellett részt vennem benne, bár sokkal jobban hangzana azt állítani, hogy mikor lovon vágtatva nyilaztam le az ellent, akkor sérült meg a vállam. De ez hazugság lenne és piszok rosszul hazudok. Az igazság az, hogy csak le akartam ülni a lelátón. De a legjobb helyet keresgélve a család többi tagja úgy döntött, mindenképpen egy sorral lejjebb kell ülnünk. Hogyan is sejthettem volna, hogy a helyváltoztatás ilyen horrorisztikus következményekkel járhat?

Miután megvártam, hogy a három gyerekem és életem miértje is leüljön, jómagam átlendítettem a lábamat az alattunk lévő sorba. Picit elbambulhattam közben, így lehet, hogy elszámítottam magam. A lábam nem akkor ért talajt, mikor gondoltam. Igazság szerint egy örökkévalóságnak tűnt. Mikor felismertem, hogy el fogok esni, olyanok jutottak eszembe, hogy: „Hogy lehetett a földet ennyire messzire építeni az ülőkétől???”. Mindeközben dőltem. Mint egy viszonylag csinos, ám elegánsnak semmiképpen nem nevezhető krumpliszsák. Még egy utolsó próbálkozást tettem arra, hogy kevésbé zakózzak nagyot: Fogaim között káromkodtam egy rövidet. Ez hatástalannak bizonyult, ezért karjaimat lengetve próbáltam visszanyerni egyensúlyomat és mindinkább porba hulló méltóságomat. De kis illegés-billegés után nyert a gravitáció, én meg landoltam. Két sorral lejjebb, mint terveztem. Nem látták sokan ádáz küzdelmemet, mindössze pár százan, akik nem is remélték, hogy a műsor előtt egy külön-műsorban lesz részük – hát nem megérte megvenni azt a jegyet? Szóval az a néhány száz ember egyként hördült fel mutatványomat látván. Kicsit olyan lehettem, mint egy béna kapus, aki egy láthatatlan labda után vetődik önfeláldozó módon.

Az első sokk után igyekeztem gyorsan feltápászkodni – nem volt könnyű, mivel szépen beékelődtem a talajba -, szerettem volna beleolvadni a lelátóba, ha lett volna nálam láthatatlanná tévő köpeny, esküszöm, felhúztam volna. Mivel nem volt, ezért hát mosolyt erőltettem a képemre és próbáltam nagyon lazának tűnni.

Egy rémült, holt sápadt fiatalember lépett oda hozzám és próbálta összekaparni szanaszét heverő korpuszomat. „Jól van? Biztosan jól van?” – hajtogatta elhűlve. Apa kánonban énekelte ugyanezt. Gyerekeim sóbálványként meredtek rám, azt hiszem, ezen oldalamat még nem volt szerencséjük megtapasztalni.

Mindenkit biztosítottam arról, hogy a világon semmi bajom, majd heherészve visszakúsztam apáék mellé.

Az előadás pazar volt, persze csak az enyém után. Később konstatáltam csak, hogy a bal vállam kb. 30%-on üzemel csak és egy féltenyérnyi helyen a húsig megnyúztam. Mindkét lábszáramat lezúztam, pár nap múlva gyönyörködhettem a szivárvány összes színeiben. Megütöttem a halántékomat is, ami minden evésnél sajgott, miközben rágtam. És a csípőcsontomat is. Legalább az nem fájt rágáskor.

De életem hovatovábbja néhány mondatban összegezte a halálugrást:

„Tudod, olyan hirtelen történt minden, a semmiből hullottál alá, mint egy kő. Mint akit lelőttek. Esélyem sem volt rá, hogy mondjuk elkapjalak. Amúgy „szépen tompítottál” a kezeddel, mint az acapulcói sziklaugrók. Csak ők vízbe érkeznek.”

Mikor felhoztam, hogy csak az az egy pasi jött oda segíteni, de akik előttünk ültek, bunkó módon rám se hederítettek, apa nevetve legyintett: „Szerintem egyszerűen nem mertek megfordulni.” .

Mindenesetre levontam a következtetéseket: Bárhová is megyünk nézőként, akár egy szimfonikus koncertre is, nekem szükségem lesz könyök- és térdvédőre, lehet, hogy golyóálló mellényre, ejtőernyőre, valamint egy bukósisakra is. Lehet, hogy így is kiröhögnek majd, de legalább kevésbé fog fájni.

Éjszakai kommandó apa módra

Zajra ébredtünk. Mármint nem én, nem is a gyerekek. Csak apa. Halált megvető bátorsággal kezdett bökdösni és ezzel egyidejűleg mantrázta: „Mi volt ez? Mi volt ez?” 

Mivel még kb. 73%-ban aludtam, megúszta, hogy reflexből lekönyököljem fölém magasodó homlokát. Viszont továbbra sem értettem a hozzám mormolt mivoltez-eket, ellenben piszkosul kezdett idegesíteni a szitu, mivel hiába kapálóztam az álom utolsó halvány foszlányai után, éreztem, hogy egyre éberebb vagyok.

Életem szonettje függőlegesbe helyezte magát  (gondolom világossá vált számára, hogy ezen az éjszakán nem én mentem meg családunkat a láncfűrészes gyilkostól), majd kibotorkált a hálóból az ikrek szobája felé. 

Első gondolatom az volt, utána lopózom erősítésként, hogy fedezzem hátulról – vagy a frászt hozzam rá, cserébe az engem általa ért nemkívánatos zaklatásért. Ám mivel az egyetlen kéznél lévő fegyver, amit magamhoz vehettem volna, az a lefekvésnél földre hajított pár térdzokni volt az ágy mellett - melynek balabbikján igen terjedelmes lyuk tátongott a nagylábujj részen - úgy döntöttem, talán egyedül is boldogul.

Ebben erősített Misha cica is, aki az első riadalom után most a kezemre telepedve, mintegy páholyból szemlélte a kukk sötét lakásban a fejleményeket, mondhatjuk hát, hogy a macska miatt nem tudtam drága férjem segítségére sietni.

Drágám a gyerekszobába lopózott... volna, ám az ajtó csak résnyire nyílt, valami az útjába került. Némi huza-vona, tili-toli és bajusz alatt elsutyorgott szentségelés után apa immár kifelé tartott a konyhába, kezében szorongatva az ébresztő zajforrást. 

Az éjszaka csendjébe egyszer csak egy megmagyarázhatatlan és végtelenül nem odaillő hang bitorolt. 'Te..te...te...te' Mint egy beragadt lemezjátszó. Majd egyre gyorsabb ütemben: 'Te-te-te-te-te...' Mondanom sem kell, mire apa a konyhába ért a „dologgal”, Misha és én viszonylag mindenre gondoltunk.

A 'tetetetete' még folytatódott egy kis ideig. Az elsuttogott káromkodások is. Némi szöszmötölés után végre csend lett.

Apa visszakúszott mellém az ágyba, Misha elfoglalta megszokott helyét férjecském oldalán. Mindketten vártuk a mesét. Kis hatásszünet után apa bele is kezdett a monológjába:
„Az egy dolog, hogy éjjel 1-kor a gyerekszobában leesik VALAHONNAN! az a szar játék-laptop. Az egy másik dolog, hogy pont úgy esik le, hogy ne tudjam tőle kinyitni azt a rohadt ajtót. Az a harmadik, hogy beragad egy billentyű és nem akar elhallgatni. A negyedik, hogy az elemet csak úgy lehet kivenni belőle, ha lecsavarozzuk az elemtartó fedelet... DE HOGY AZ EGÉSZ CSALÁD ÁTALUDNÁ, HA FELROBBANNA EZ A ROHADT  HÁZ, AZT NEM TUDOM ÉP ÉSSZEL FELFOGNI!”

Bevallom, vinnyogva hallgattam az előadást. Tény, hogy egyik gyermekünk sem mutatta halvány jelét sem annak, hogy különösebben megzavarta volna álmát ez a kis éjjeli affér. Lehet, hogy arra sem kelnénk fel, ha a TEK rontana ránk éjjelek-éjjelén Mondjuk reggel feltűnne, hogy apa nem alszik mellettem, mert elhurcolták… vagy a TEK vagy ufók. Mindegy, csak ne keltsenek fel…