Lebetegedtünk

Elkapott a gépszíj minket is. Na jó, nevezzük a nevén a dolgokat, vírusos lett a család. A sort immáron apa kezdte, aki húsvét óta olyan göthös, hogy hozzá képest egy láncdohányos harákolása kutyafitty. 

Aztán jöttem én, aki a gyomrával esett ágynak. Nem vagyok az a típus, aki elhagyja magát az első tüsszentésre, de mikor már a víz is kijön az emberből és percenként derékszögig rántják a görcsök, mint egy idegbeteg marionett bábút, azt hiszem, indokolt az ágynyugalom (közeli WC hozzáférhetőséggel…). És akkor még nem említettem azt a néhány elmebajos mókust, aki a gyomrom helyén egy végtelen mókuskerék versenyt űzött, állandóan tekerve a kereket, hogy émelygésem egy pillanatra se álljon le. 

Persze két nap után az ágy kiveti a beteget, pláne, ha azt látja a lakáson végignézve, hogy porszívóra kéne pattanni és egy alapos ciánozás sem ártana, szemet hunyva afelett, hogy a lakásnak nincs olyan négyzetcentiméternyi helye, ahol ne lenne eldobálva pár 128-as ruhadarab, fél pár zokni, plüsskutya, hajgumi, műanyag autó, hupikék törpike (papucs nélkül rágyalogolni felér egy akupunktúrás nagykezeléssel), pár játék evőeszköz, műparadicsom, borsó, apró fazék, kócos Barbie baba, Kennel ölelkezve a parketta kellős közepén, hiányos öltözékben…

Szóval két nap lábadozás után, mikor már több, mint 2 méteres körzetre el tudtam távolodni a klotyótól, félig meddig gyógyultnak nyilvánítottam magam és újra melóba álltam, inkább, mint otthon szemlélni a romokat.

Irtó óvatos voltam, hogy csimotáim ne kapják el tőlem ezt a dögvészt és egy-két napig úgy tűnt sikeres is volt a nempuszizós óvintézkedés. Egészen péntek éjjelig ringathattam magam ebbe az álomba, mígnem Bogi 00:30-kor anyát suttogva vödröt kért, majd teljes odaadással bele is kiabált egy színeset. Majd negyed óra múlva még egyet és pár perc múlva még egyet…

Szerencsére lányom kb. annyira utál hányni, mint én, így a harmadik alkalommal még a vödörben volt a feje, mikor enyhe dobozhangon, némi nyögéssel tarkítva közölte, hogy soha többet nem kíván hányni. Valamit tudhatott a gyerek, mert itt vége is volt a betegségének, másnap már úgy ette ebédnél a bolognait, hogy öröm volt nézni, még repetázott is.

Nagyot sóhajtva azt gyanítottam, tán csak elcsapta a gyomrát, ezért volt a hányás.

Hétfőn reggel már nem voltam ilyen optimista, mikor Enikő fájlalta a pocakját. Még épp 20 perc lett volna az ébresztőig, ezért nem voltam túlságosan elragadtatva, hogy harmadszor is be kell mennem pocakot simogatni, ám másra nem gyanakodtam. 

Eljött az ébresztő, bevonultam a fürdőszobába némi fogmosás, fésülködés, arcrajzolás végett, Encit pedig a nappaliba vittem a kanapéra. Pár perc múlva fura hang ütötte meg a fülemet, amit Enikő sírása követett. Rongyoltam a nappaliba, ám mire odaértem, már a vödör is a kezemben volt, hisz anya mindig tudja, vagy ha nem, akkor is, mire van szüksége a gyereknek. Nem csalódtam. Míg apa értetlenül bámulta a síró gyereket, akinek a szájából valami habféle bugyogott és körülötte már díszelgett néhány ragacsos, sárgás tócsa, én a feje alá tartottam a vödröt, ily módon felfogatván a következő adagot.

Agyam százezerrel cikázott: oviba nem mehet, nekem melózni kell, mi legyen stb. Közben A száját törölgettem, csitítottam, ölelgettem a megszeppent aprólékot, aki félig kómásan biztosított afelől, hogy a legkedvencebb pizsije nem lett „olyan” és hogy soha többé nem akar hányni. Utóbbit – minő déja vu! – vödörhangon, öklendezve, nyögdécselve.

Hogy én nem tudok legalább egy hétig unatkozni…

Falusi fitness

Ugye milyen romantikusan hangzik? Na fele ennyire sem érzem magam most romantikus hangulatban, mivel a hétvégi ásás-gereblyézés-vetés után az alapvető mozgások legkisebb kivitelezése is hangos huhogások közepette megy csak, beleértve egy laza orrfújást is.

Hát igen, a nem szokta a cigány a szántást, most nagyon jól értendő rám is, a panellányból lett kerti angyalkára.

A bevetendő kert nagysága (vagy leginkább kicsinysége…) hát szóval elenyésző, ám efféle testmozgáshoz nem szokott porcikáim úgy nyafognak, miközben művelem a földet, mintha maga Hannibál Lecter jött volna vendégségbe hozzánk egy jó kis nyúzásra.

Persze életem pasasa rohadtul ért hozzá, hogy kedvet csináljon a földtúráshoz… Mivel a tavasz csak papíron jött el, ám még senki sem tapasztalta, kb. annyi kedvem volt a földműveléshez, mint másodikosnak a matek házihoz. Szóval húztam halasztottam, nyögtem már előre és természetesen az összes kifogást kitaláltam, hogy miért ne menjek ki a kertbe. Köztük szerepelt a hideg van, éhes vagyok, szomjas vagyok, túl sokat ettem és ittam, a mindjárt esik az eső, hó, lavina és a biztosan orkán szél fúj az ajtón túl. Utóbbin kívül minden igaz volt. 

Erre drágám mélyen a szemembe nézett és azt mondta: „Tavaly olyan szép konyhakertet varázsoltál nekünk. És milyen jó volt onnan szedni frissen a paradicsomot, újhagymát miegymást. Annyira ügyes vagy és én olyan büszke vagyok rád.”.

Még ki sem mondta az utolsó szavakat, már rajtam volt a kertészcipőm, mellényem és menetre készen tolongtam magam előtt a bejárati ajtóban, túlvilági, fülig érő, bamba vigyorral a képemen.

Első lelkesedésem akkor múlt el, mikor becsukódott utánam a bejárati ajtó. Borcsa teli szájjal mosolyogva örült nekem és fenékriszálva táncolt körbe-körbe, mondván, itt a játszópajtás végre. Ezt egyrészt nem hagyhattam ki, szóval kénytelen voltam megdögönyözni őnagyságát, amit borzasztó odaadással, minden ízében kiélvezett. Aztán előkaptam a kutyafésűt is, mivel ki tudja hogyan, hogyan nem, kiskutyám fején a szőr csumpin összeragadt némi sártól. Egy-két napig tűrtem, hogy minden simogatásomnál bele-belebotoljanak az ujjaim ezekbe a göbökbe, ám ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy kifésülgessem őket. Borcsám úgy gondolta, ez a megmozdulásom is csak a szeretet jele lehet, mert ugyanolyan vidáman tűrte a csomók bontását, mint a legfinomabb fülvakargatást. Rövid idő alatt mesmeg plüsskutyát varázsoltam házőrzőnkből és elégedetten szemléltem művemet.

Ez is megvolt, mégsem pistultunk bele és még az este sem hullott a fejünkre. Nagyot sóhajtottam és a bevetendő, gazlepte területre tévedt a tekintetem. Édesem szavai, miszerint oltári büszke rám immár falsul és abszolút erőt nem adóan csengtek a fülemben. Ez az ártány tavasz! Ez az oka mindennek! Mert miért nem tud időben jönni? Már rég elvetettem volna mindent, de hát a hó alá nemigen lehet magokat dugdosni a fagyos földbe… Mostanra meg már rég be kellett volna ezt fejezni, amihez még csak most kezdek hozzá… Na.

Persze kihúztam magam és ásóra kaptam. Hisz helyettem senki nem fogja megcsinálni se ma, se holnap se sohase.

Így történt, hogy néhány óra alatt rettentő helyre kis veteményest rittyentettem a hátsó kertben, szigorúan Borcsa mentes övezetbe.

És így lehet, hogy az összes izmom lázban sajog és minden léptemet sziszegéssel kísérem.

Ami vígasztal: lesz pár hét múlva répa, petrezselyem, karalábé, retek, borsó, uborka, cukkini, patisszon, padlizsán, paradicsom és két féle paprika.

A falusi fitnesst pedig ajánlom mindenkinek, remek testmozgás, ha már ráveszi magát az ember. Csak ne kéne másnap megmozdulni…

Kolompárék az SZTK-ban

 

Talán épp egy éve, hogy meglátogattuk a három gyerekkel a gyáli fülészetet. Sajnos megint aktuálissá vált, idén ugyan nem Enikővel, Bencével akadt egy kis gond. Már ha kicsi gondnak vesszük, hogy fiam gyakorlatilag a nem-hallás küszöbén lebegve minden hozzá intézett mondatot megismételtetett, utóbbi napokban már úgy, hogy közvetlenül a szánk elé rakta a fülét és kérte, abba beszéljünk. Be kellett látnom, hogy valóban rosszul hall, nem csak azért kérdez vissza állandóan, mert nem figyel a beszélőre. És már nem nagyon volt vicces vele kapcsolatban elsütögetni azt sem, hogy „-Milyen a hallása papa? –Római katólikus!”. Szóval a tavaszi szünet első napján összenyaláboltam a kölyköket és letáboroztunk a fülészeten.

Az ott eltöltött idő alatt át kellett értékelnem minden korábbi tapasztalatomat. Illetve majdnem mindet. Van, ami nem változik: a várakozási idő. Ha lehet, még hosszabb volt, mint a tavalyi. Talán azért, mert egy ajtóra ragasztott tájékoztató szerint már csak heti egy alkalommal rendel a fül-orr-gégészet. Nem mintha a heti kettőt sokalltam volna, de ez így pláne nonszensznek tűnt.

Mázlinkra akadtak üres székek és olyan kedves emberek, akik látva népes betódulásunkat, kicsit összébb szedelőzködtek, hogy egymás mellé tudjunk ülni.

Fiam, amint a székre ért a hátsó fele, közölte, hogy szomjas. Itt azonnal a falba tudtam volna verni a fejem, mert hát persze, hogy a spájzban felejtettem az innivalót, amit hozni akartam. Drága Bencém viszont egy kisfiú kezében meglátva az üdítős üveget, sivatagi szomjúságra kezdett panaszkodni. Itt már sejtettem, hogy igen hosszú lesz az idő a bejutásig és nem csak azért, mert kb. négyszázan várakoznak előttünk.

Miután túlestünk olyanokon, mint kinek ki üljön az ölébe és mikor, kit ne rugdosson kicsoda és ki ne ütögesse a másik lábát, kezdett fogyni a türelmem. Mindig tudom, hogy helyi látványosság vagyunk egy-egy orvosi váróban, de ez most túlment minden határon.

Egészen addig, míg helyettünk egy sokkal jobb műsor nem érkezett. Belépett a váróba egy teljesen normális gyáli dakota párocska. Kolompárnén tulipiros rakott-szoknya csiricsáré mintákkal megspékelve, fején szorosra kötött kendő, és a telet idéző fokokra tekintet nélkül felül csupán egy kardigán, nagykabát helyett, a hosszú szoknya alól csinin elővillanó kopogós fekete cipő és mikor leült, láthatóvá vált pink-narancssárga csíkos zoknija is. Valószínűleg az ő férje, Kolompár úr egy magas, vékony, tömött bajszú, makkos cipős, ünneplő ruhás egyed. Édesen támasztották a falat kis ideig és felmérték, hogy bizony vannak előttük páran. Majd előbb leguggoltak a fal mellett, majd egyikük a váró egyik végébe, másikuk a másikba ült le egy üres helyre. Néha a várón átkiabálva váltottak pár szót, általáunk ismeretlen nyelven. Aztán megüresedett két egymás melletti szék egy harmadik helyen, oda ültek le mindketten, mint gerlék a villanypóznára.

 

Asszonyunk kis csücsülés után benyúlt a szoknyája alá (nem kell megijedni, csak úgy a hasa felől) és egy levél Strepsilst vett elő fájós torkú kedvesének. Mikor az nagy cuppogásba fogott az orvossággal, neje elég kitartóan tisztogatni kezdte embere fülét, az ott talált dolgokat akkurátusan megszemlélve, majd hanyagul a földre pöccintve. Mikor a gyógycukor és a fülpiszka megvolt, bajszosunk az orrát is kipuceválta, csak úgy a’la natúr a mutatóujjával. Az abból előbányászott anyagot szintén módszeresen galacsinná gyúrta és a fülváladékok mellé pottyantotta a kövezetre.

Tátott szájjal bámultam mutatványukat. De még nem volt vége. Mi kb. másfél órája várakozhattunk a sorunkra, míg ők nem több, mint 20 perce, mikor úgy érezték, eleget ültek-álltak, ideje bemenniük a rendelésre. A soron következő beteg nyomán be is jutottak. Prüszköltem a dühtől, hogy van pofájuk…

Szerencsére a doktornő a sarkára állt és egy perc múlva nyílt is az ajtó, ők meg penderültek kifelé. Néhány beteg szemrehányó pillantások közepette világosította fel őket, hogy mi sem a villamosra várakozunk, majd ráböktek egy személyre, hogy majd ha Ő kijött, akkor lehet bemasírozniuk a rendelőbe.

Sosem hittem volna, de eljött az is, hogy mi kerültünk sorra. Benyus fülét kimosták, ő hősiesen viselte, igaz, mikor beléptünk, először úgy lecövekelt az ajtóban, mintha odaszögeltem volna, majd mikor invitálták őt a székbe, határozott mozdulattal a Bogira mutatott, hogy inkább neki nézzék meg a fülét. Szerencsére hamar túlvoltunk az egészen. Azóta remekül működik a hallása és egy újabb élménnyel lettünk gazdagabbak. Bár sok részt szívem szerint kihagytam volna.

Borcsa, a kutyatündér

Sok-sok vérre menő veszekedést megelőzően Borcsa, a 7 hetes berni pásztor és tapintásra plüsskutya keveréke, egy karton dobozban utazva 2013. 03. 15-én megérkezett új rezidenciájára, vagyis szerény otthonunkba.

Utazása sajnos nem egészen úgy alakult, ahogy eredetileg terveztük, mivel Murphy megen közbeszólt és a havat okádó fellegek alatt elromlott a családi autónk ablaktörlője. Így apa a céges autót kölcsönvéve (ssss! a főnök meg ne hallja!) egyedül szállítmányozta haza a kis kutyakölyköt, mivel a nagy autó összesen 3 személyes, így öten csak nagy üggyel-bajjal fértünk volna el benne, nem mellékesen viszont hótt szabálytalanul. Tehát azt a verziót, miszerint mindannyian kocsira pattanunk és kirándulunk egyet Borcsáért, kilőttük, maradt a b, variáns, vagyis Borcsa kénytelen lesz kibírni az ölem helyett egy dobozban csücsülve hazáig. Nem repesett a lelkem, ám kényszermegoldásként szájhúzogatások közepette belementem.

A hazaérkezést megelőző napokban egy végeérhetetlen és parttalan vita volt köztünk amúgy is életem miértjével, mert az időjárás jelentések elborzasztottak és világossá vált, hogy a tűkön ülve várt tavasz még hírből sem jön el 15-ére, ellenben lesz nagyon hideg, hó, szél, jég és a többi téli nyalánkság, pofátlanul március idusán... Azon dolgoztam, hátha meg tudom győzni férjem-uram, hogy a kutyának is, nekünk is jobb lenne, ha nem szügyig hóban érkezne, hisz csak kicsi még, csak kölyök még, hát féltem őt. Ám férjem – a kosok kosa! -, meggyőzhetetlen volt, mint az esetek uszkve 187%-ában…

Így Borcsa jött. Utólag már nem bánom, egyáltalán (főleg annak fényében, hogy sajnos erre a hétvégére is zimankót ígérnek az időjósok…).

Fogadtatása felért egy majálissal. Gyermekeim visongva, egymással versengve tolongták körül a finoman oldalára borított  kartondobozból érdeklődve előbattyogó kiskutyát, amit ő elképesztő türelemmel és nyugodtsággal tolerált. Ha jómagam kutyakölyök lennék, visítva menekülnék egy hasonló gyereksereg tapasztaltán, Borcsa azonban higgadtan és szinte megértően tűrte vég nélküli simogatásaikat, fejhangon becézésüket, dögönyözésüket.

Egyedül az előszobai szekrény tükre akasztotta ki őt kissé, mikor ott meglátta saját tükörképét, szívszorongatóan halk nyüszítésbe fogott és nyalogatni kezdte a túloldali énjét. Valószínűleg elszakított testvéreit látta benne. Ennél a momentumnál csendesen haldokoltam, könnyek nélkül zokogott a lelkem és még jobban szívembe zártam ezt az érző, meleg, szeretetet sugárzó kis lényt.

Az első napon a prüszkölő, jeges szeles, havas időjárásban jobbnak láttuk, ha mindannyian a házban ismerkedünk új családtagunkkal.  Borcsa a bejárati ajtó elé heveredett és sűrűn el-elbóbiskolt. 

Ébrenlétei alatt viszont megvárta, míg valaki bíztató szavakat intéz felé, a nevét mondogatja, cuppogtat, csettinget avagy a térdét csapkodja magához hívogatva őt. Ezt hallván bemerészkedett a nappaliba és heveny játékba, harapdálásba, farokcsóválásba, vakkantásokba fogott. Amint az épp aktuális játszótársnak más dolga akadt, udvariasan visszafeküdt az ajtó elé, puha kis állát a mancsaira fektette és várta, igen, szó szerint a türelem szobraként kivárta, hogy megint legyen valaki, aki hívja és pajtáskodik vele.

A hálószobák – mintha bárki is tiltotta volna -, tabu számba mentek, okosan megállt a nappali végénél és egy tapodtat sem lépett tovább. Hogy ezt honnan vagy honnan nem… hát nem jövök rá, senki nem mondta, mégis ösztönösen tiszteletben tartotta a kétlábúak alvóhelyét.

Mishával az első nagy találkozás elég kurtára sikeredett: gondoltam, nagyon okos és előrelátó gazdi leszek, fogtam a macsekot és be akartam neki mutatni Borcsát. Kutyuskám érdeklődve nézte a tizedmásodperc alatt szörnyecskévé változó, szabályos C betűvé görbülő, prüszkölő, fújtató szőrcsomót a kezeim között. Misha jobbnak látta jó messziről szemlélni egyelőre az eseményeket, így kiugorván kezeim közül az asztal tetejéről pillogott családunk legújabb tagjára, majd tüntető nagymosakodást rendezett, szeme csücskéből ugrásra készen sasolva a szempillarebegtető és szemlátomást semmit sem értő Borcsát. 

Nem adtam fel, természetesen, hisz egy jó gazdi is holtig tanul. Egy-két próbálkozás után, mikor macskám fújtatva, gyanakvó tekinteteket lövellve menekült tova, rájöttem, sokkal jobban járok, ha rájuk bízom az ismerkedés bonyolult és cseppet sem zökkenőmentes folyamatát. Hiszem, hogy lesz még fotó, amin egymás hegyén-hátán alszanak összebújva, a lehető legnagyobb egyetértésben, csak türelem kell hozzá és kész.

Szóval megkutyásodtunk. Borcsa egy tündér kutya vagy kutyatündér, akit az égből küldhettek nekünk, hogy vele teljesedjen ki a család. Nyilván lesz majd olyan, hogy szétrágja a rendszámtáblát vagy kikaparja a tulipánokat, esetleg elcsócsál néhány széthagyott játékot, kerti papucsot. Ha ilyen lesz, bizton billentyűzetet ragadok és újabb bejegyzésbe töltöm.  De addig hátradőlök, megveregetem a vállam és elégedett sóhajjal szemlélem a világ legtökéletesebb, legédesebb, legszeretetreméltóbb, leglenyűgözőbb kutyáját, amivel még nagyon sokáig nem fogok tudni betelni. Persze cseppet sem vagyok ám elfogult :)

Tavaszi elhatározások

Mán megen elszaladt velem a paci: ideje odafigyelnem arra, mit, mikor és mennyit eszem, hisz elkerülhetetlenül jön a jobb idő, lekerül a medvényi kabát, bukkannak elő orvul a leplezni való hurkák itt is, ott is.

Ám ezúttal kevésnek ítéltem meg, hogy elhagyjam a kenyér fogyasztását, valamint korlátozzam az édesség utáni vágyam kielégítését heti egy, azaz 1 alkalomra. Úgy gondoltam, némi testmozgás és reform a konyhaművészetemre is ráférne.

A testmozgás szinten az elhatározásig jutottam, kő kemény fogadalmakat tettem, saját lelkemre csomóztam, hogy taposógépezni fogok, futni, tornázni, szóval ilyesmiket. Holnaptól… Holnap pedig tökre komolyan mindig megfogadom, hogy holnaputántól…

Viszont! Én balga elkezdtem egészséges oldalakat kutatni a neten, hátha ragad rám valami az álmosságon kívül. Arra kellett rájönnöm, hogy lehet így is, úgy is jól csinálni a dolgokat, ám nem vagyok benne biztos, hogy a családom is indiánszökellésekbe kezdene, ha totálisan átreformálnám a konyhánkat. Gondolok itt arra, hogy a finomlisztet kihajintva hajdinára, teljes kiőrlésűre avagy rozslisztre cserélném. Sült krumpli helyett brokkolis-répás burgonyapürét kínálnék (vaj és tej mentesen, kizárólag natúr joghurttal bélelve) vagy éppen vegyes párolt zöldséget. Sajt helyett joghurttal borítanám le a tésztákat és ha már itt tartunk, tészta helyett inkább zöldségre lenne lottyintva az a bizonyos joghurt. Sima rizs helyett pedig barna rizzsel lepném meg őket. 

Semmi baj ezekkel az egészséges dolgokkal, finomak, üdítőek és alig-alig kapálózna ellene bármely családtagom is… ha lenne mellé sült krumpli, bő olajban rántott csirek, tartár mártás, némi pirított szalonka (csak az íze kedvéért), hurka-kolbász, valamint ezek után desszertként valami „bő zsírban sült és csokiban tocsogó kaja” – hogy Shrekből a Jó Tündér Keresztanyát idézzem…

Lenmag, kelbimbó, tofu, kardhal, édes burgonya, yam gyökér (he???), lenmag olaj, szója, csírák dögivel, szárzeller, csicseri borsó, mángold (amire sokáig azt hittem, valamiféle háztartási eszköz), paszternák, árpagyöngy, kuszkusz, zöldség hegyek, hal hegyek és máris kész a tökéletes diéta, na meg futóverseny a legközelebbi elérhető mellékhelyiség irányába. Kukába a spájzban tárolt tésztákkal, konzervekkel, lekvárokkal, liszttel, cukorral, sóval és miegymással. Duplán kukába a kis lélekbátorító csokikkal, pudingokkal, gumicukrokkal (eredetileg a gyerkőcöké, de ha én nem ehetek belőle, inkább kukába vele…). Felejtsd el az alkoholt, a legjobb, ha életed végéig lemondasz róla. Az édességet viszont helyettesítheted, méghozzá úgy, hogy valami ehetetlen cuccokból, kornflakesből, mézzel édesítve összegyurmázott, se íze-se bűze sütikét tömködsz magadba, ám azt sem korlátlanul, csakis módjával.

Mivel dohányozni már évek óta nem dohányzom, így valószínűleg marha sokáig fogok élni, pláne, ha a fenti újításokat is mind-mind megfogadom, bár suttogva feltenném a kérdést, hogy MINEK???

Mivel a leggyorsabb és legegyszerűbb örömszerzés a testnek (és valljuk be, sokszor a léleknek…) az evés gyönyörűsége, ha már ezt is megvonom magamtól, könyörgöm, mi marad?! A szépen karcsúra fogyasztott test, olyan szomorú lélekkel belül, hogy minden hosszabb kötél láttán tuti biztos ne a teregetés jusson eszembe először…

Nnna. A’sszem meggyőztem magam arról, hogy hazamenjek és nutellás palacsintába fojtsam bánatomat. Vagy örömömet. Majd holnap letornázom...