Az én kávéhősöm – avagy síelő kávéscsészék a tárgyalóban

 Mint iskolatitkár, néhanap előfordul, hogy kávét kell szervíroznom a vendégeknek. Ilyenkor mindig beúszik elmémbe egy régi emlék…

Volt szerencsém zsenge lánykoromban titkárnőként is helytállni egy nagyobb cégnél. Ahol bizony a tárgyalások alkalmával sűrűn sor került a kávé kérdésére. Én akkoriban még igen fiatal voltam és bohó. Meg főként tapasztalatlan és suta….

Már attól ideges lettem, ha a 10 fős vendégsereg sorolni kezdte:

-         - Egy rövidet kérek sok tejjel!

-          - Egy hosszút két cukorral!

-          - Egy cappuccinot cukor nélkül!

-          - Egy rövidet tejszínnel, egy édesítővel!

És így tovább…

Felszolgáló legyen a talpán, aki megjegyzi, ki-mi a csudát kért és azt is szolgálja fel neki. Én meg nem is pincérnek szegődtem, csak titkárnőnek!

Szóval egy szép, derűs napon azon vettem észre magam, hogy hiperventillálva, az idegtől alig látva igyekszem a „felvett rendelést” leszállítani az aprócska tárgyalóba, miközben gyöngyöző homlokkal mantráztam magamban, hogy a jobb oldali a bajszosé, a bal oldali a kopaszé, a harmadik meg a copfosé. Valami nagy emberek voltak, illett megfelelni a puccos elvárásaiknak.

Mint említettem, a tárgyaló nagynak nem volt nevezhető. Egy bazi nagy asztalból és böhöm, mozdíthatatlan székekből állt, melyeken ráadásul ültek is. Ez kissé megnehezítette az irodában való közlekedést. Mivel a tárgyalás már javában zajlott, a kutya nem figyelt rám, földi halandóra, akinek nagy igyekezetében vészjóslóan csilingeltek a tálcán a csetreszek.

Bepréseltem magam a szék és a fal közé, hogy ellavírozzak a távolabbi bajszoshoz és leszállítsam a várva-várt feketét. Ám hiába voltam gebe sovány, a szűk tárgyalóban még az is kevés lett volna, ha egy kígyó szervírozza a cuccot. Megtorpantam egy pillanatra, az is átfutott az agyamon, hogy egyszerűbb lenne az asztal túlvégére faxolnom azt a kávét, mint odavinni.

De rájöttem, a tálca a hibás, tőle nem tudok tovább haladni, mert túl széles. Ezért köd borította agyammal fordítottam rajta egyet lefelé, így valóban kisebb helyen elfért volna. És igen, úgy gondoltam, hogy a fizika törvényei sem rám, sem a tálcán lefelé szánkázó ibrikekre nem fognak vonatkozni, legalább addig, míg átslisszanok azon a szűkös helyen.

Tévedtem. A gravitáció munkához látott és a csészék kecsesen SSSSSSSHHHHHHHHH hangot hallatván siklani kezdtek lefelé a tálcán, mint a síelők a nekik kijelölt fekete pályán. Azonnal láttam, hogy nem lesz jó vége. Lelki szemeim előtt pergett a film, amin a poharak előbb kollégám hátára csúsznak, fröcsög a kávé bele a világba mindenkire,  még a jól öltözött copfos frissen vasalt rózsaszín blúzára is absztrakt mintákat fest, majd szépen miszlikre törnek a padlón…

Drága jó kollégám, ki pont azon a széken ült, mely az utamat állta, fel sem nézve rám, folytatva a megkezdett mondatát, magabiztosan felemelte a kezét és egyenesbe fordította a lejtmenetben álló tálcát. Egyetlen hirtelen mozdulattal. Lélekjelenlétének köszönhető, hogy nem ömlött a nyakába egyetlen kávé sem, így szó nélkül mentette meg a haza becsületét és főleg az enyémet Ő volt az én kávéhősöm! És a mai napig eszembe jut, ha kávét kell celebrálnom. Igaz, a csészék már nem játsszák remegő kezeimnek köszönhetően a Für Elise-t, ettől függetlenül nem lett kedvencem azóta sem a felszolgálás. Az emléket felidézni minden kávé felszolgálásakor… egyenesen megfizethetetlen. A többire ott a Master Card…

Jobbról jön villamos?

 

Aki kicsit is ismer, tudja rólam, hogy bár jól vezetek (minden szerénység nélkül…), idegen terepen kocsonyássá válik a lábam a pedálokon, feszkó szintem pedig úgy a „jajjistenem” és a „namostmerre” között ingadozik.

Bogit kellett fuvaroznom a rajzos előkészítőre. Helyszín: Üllői út. Annyira nem ismeretlen terep, de napi használatban sincs általam, ezért a „jajjistenem” fokozatba kapcsoltam tudatilag. Így csak egyszer fordult elő, hogy a balra kanyarodó sávba keveredtem az egyenes helyett, ám nagyon-nagyon ügyesen és okosan megoldottam a dolgot, szabálytalan sem voltam, viszont nagyon hálás az előzékeny beengedőnek. Elégedett voltam magammal ezerszázalékosan.

És még meg is találtam az utcát, ahol jobbra kellett lekanyarodnom (plusz pirospont nekem… meg a telefonomnak), át a villamos síneken. A cél már ott lebegett a szemünk előtt, megkönnyebbülten lazítottam a görcsösen szorongatott kormányon.

Egyszerű kérdést intéztem 14 éves lányomhoz: „Jobbról jön villamos?”

Egyszerű, eldöntendő kérdésemre egyszerű, tömör választ vártam: Igen – Nem.

Ehelyett Bogi magyarázatba fogott: „Hát itt áll egy villamos, de ezen a sínen…”.

Csöppet összezavart. Az indexet már kidobtam jobbra, és mivel egyértelmű választ nem kaptam, ezért nyögve előre hajoltam, hogy megnézzem saját két szememmel, jön-e villamos jobbról. Nem jött. Ezt konstatálva visszairányítottam tekintetemet előre, ahol azt láttam, hogy a szemből jövő autó rémült tekintetű sofőrje épp megőrülni készül tőlem. Szerintem lábon kihordott két infarktust együltő helyében. Ugyanis míg elnéztem jobbra, szép lassan gurultam is előre. Csak ezt nem vettem észre. És hát nem a legideálisabb íven gurultam, mintha minden vágyam lett volna, hogy az én autómmal csókot leheljek az ő kocsijának orrára. Még időben a fékre léptem, a csók nem jöhetett létre. Majd felvillantottam legszőkébb, legédesebb mosolyomat és szélesen gesztikulálva, heherészve bocsánatot kértem, közben megpróbálva korrigálni a lejtőn, hogy visszatolassak. Ekkor egy gyalogost is majdnem sikerült elütnöm, de aznap úgy látszik, mindenkinek mázlija volt, aki velem találkozott…

Az utcába beérve csatakosra izzadt bajszom alatt csak annyit morogtam: „Lányom, ezt senkinek sem fogjuk elmesélni, jó?”

Béna paparazzo

Nem emlékszem az álmomra. Csak arra, hogy valami puha, meleg, biztonságos érzés ölelt körül. Mosolygós, belesüppedős alvás volt, olyan hétvége-van-és-nem-kelünk-korán érzés.

Ekkor láttam meg a fényt. Ami a szemhéjamon keresztül sütött felém. Bántó volt, belerondított a kellemes álomba, abba a kényelmes pillanatba, ami ringatott éppen.

Meghaltam – gondoltam. És bár szürreális volt még az alvás küszöbén is ez az érzés, mással nem tudtam magyarázni ezt a sikító fényt, mely a retinámba furakodott, csukott szemhéjamon át. Tuti meghaltam, várnak rám odaát, az angyalok hívnak!

Kezdtem tudatomra ébredni. Ebben segített egy halk morgás, mely az ágy amazon vége felől jött, ahol életem értelme aludta az igazak álmát: B.meeeeeeeeg. Nemhiszemeeeel….

Ekkor erőt vettem magamon és kinyitottam résnyire a szemeimet, felsőtestemet is megemeltem kissé, hogy… nem is tudom, szembeszálljak a fény forrásával, vagy legalább megtudjam, mi reflektorozik a képembe.

Egy mobiltelefon nézett farkasszemet velem. Túloldalán életem miértje szitkozódott. Fejemnél Misha cica kucorgott, vonásai némileg megegyezhettek az enyémekkel, mely a következőt tükrözte: WTF???!

Mikor konstatáltam, hogy nem jönnek értem sem angyalok, sem a kaszás saját maga, visszahanyatlottam a párnára. És meghallgattam drága habospitém suttogó magyarázatát arról, hogy csak le akart minket a cicával fényképezni, annyira édesen aludtunk összebújva. De nem vette észre, hogy a vaku nincs kikapcsolva a telefonon, így a lopakodó paparazzo csúnyán lebukott, a kívánt csendéletszerűen megkomponált kép helyett pedig két értetlen és dühös arcot sikerült megörökítenie. Szavai visszaringattak az álomba, a nagy ijedtség után erre szükség is volt. Utólag néztük meg, 5:40 körül készült a kép. Szombaton……….

Volt türelme kivárni, míg visszaalszunk, így szigorúan vaku nélkül (és a tudtom nélkül) csinált pár képet az idillről is. Zárójelben jegyzem meg, azért látszik, hogy a kép fő témája a macska, én csak egy díszlet vagyok.

Amit tudni kell: a férjem viszonylag ritkán kerül olyan romantikus hangulatba, hogy le akarjon fotózni engem. Legutóbb az ikrek születése után kerítette hatalmába a fotózási vágy. Nem csodálom, a téma festményre illő volt. Az egyik pár hetes babával ültem a hintaszékben, éppen szoptattam. Kinyúlt, lebüfizett szerkóban, úgy 30 kilócska súlyfelesleggel dülöngéltem a székben. A hajam csatakos volt és kócos. A fejem úgy dinnyényire dagadt a kialvatlanságtól, szemeim alatt hatalmas, fekete hajókofferek lógtak, de mindezt felülírta vámpírokat megszégyenítő sápadtságom, és a fényképész felé lövellő villámok a szememből…. Mikor rákérdeztem, ezt most miért kell??? A válasz: Olyan szépek vagytok!

Csoda, hogy még él… Mondom: még….

Kovács-kovász – avagy a karantén-kenyér

Tiboromat elvesztettük úgy egy hete. Fizikai valójában ugyan még jelen van aprócska közösségünkben, de a szelleme egy messzi-messzi kenyérsütős galaxisban, élesztőgomba hajón evez, hol cipó-bolygók keringenek, és tejút helyett kovászút látható…

Talán ott kezdődött az egész, mikor értetlenül szemléltük, hogyan rabolják le a boltok polcait a megvadult népek. Meg mikor először szembesültünk vele, hogy nincs élesztő. Sehol. Hm… Lelki szemeim előtt megképlett, ahogy az egész ország kenyeret süt, boldog-boldogtalan, fiatalok, idősek, agglegények és aggleányok, anyák és nem-anyák, dilettánsok és profik egyaránt. Csak nem értettem, minek. Mert ha élesztőt nem is lehetett kapni, azért pékáru volt az üzletekben. De szőkeségem nyilván félreértelmezett valamit, mint mindig.

Szóval drága habospitém azonnal a tettek mezejére toppant, ő, mint családfenntartó hero nem hagyhatja, hogy a családja éhezzen! Halászat, vadászat és gyűjtögetés helyett napokig videókat nézegetett, kötetnyi recepten rágta át magát, utána olvasott, tanulmányozott, figyelt, memorizált, értelmezett. Aztán nekiállt a kenyér projektnek.

Azóta nálunk egy kellemes ebéd közbeni csevegés nem az időjárásról szól, hanem ökoszisztémáról, élesztőgombákról, erjedésről, tejsavról, ecetsav baktériumokról, kelesztő tálról, szakajtóról és anyakovászról. Bevallom, miközben szokom az új fogalmakat, néha elkalandozom elbeszélése közben, és azon agyalok, ha ez a kovász ilyen egyszerűen jön létre, szinte a semmiből, hogyhogy a lábtörlő még nem erjesztette meg magát, hisz a mikroklíma tökéletes lenne hozzá….

Érdekes nyomon követni - egy esettanulmányt is megérne -, hogyan rántja mind mélyebbre magával ez a téma. Csinált már gyors kovászt, sütött belőle kenyeret is, ami nagyon finom lett, de ő elégedetlen volt az eredménnyel. Változtatott a stratégián, így most reggel-este eteti, konyharuhába bugyolálja, félti, óvja, méricskéli, dédelgeti a hosszú érlelésű kovászát. Ahogy hangosan dicséri, méltatja, elismeri, már-már féltékenységre ösztökél. Talán ha buborékok jelennének meg rajtam és eléggé savanykás szagom lenne, kapnék hasonló figyelmet én is… Hm… Pár napig lehet, hogy mellőzöm a fürdést…. Muhaha…

Ez alatt a pár hét alatt persze be kellett ismernem, a kenyérsütés bizony egy komoly mesterség. Kellő alázat, odafigyelés és komolyság szükségeltetik hozzá. Meg egy olyan hálás közönség, mint a mi családunk. Én személy szerint hihetetlenül tudok lelkesedni, dicsérni, buzdítani, lelket önteni az időnként csüggedő próbálkozóba.

Gyermekeimnek ezt a fajta hozzáállást még gyakorolniuk kell. Mert a gyermeki őszinteség nem mindig viszi előre az igyekvőt. Bár szerencsére ők most abba a korba léptek, mikor a MINDEGY, CSAK SOK LEGYEN a mottó, ha ennivalóról van szó. Némi megvetéssel vegyes unalommal tudják hallgatni apjuk lelkendezős leírásait az élesztőgombák szaporodásáról. Néha belelátok a fejükbe, ahol az agymanók nem tudják eldönteni, hogy Undort, vagy Dühöt vessék-e be a rögtönzött kémia-biológia óra keretén belül vázolt kovászos sztori ellen…

Nem tudok rájuk neheztelni emiatt. Megviseli őket az online tanulás, a bezártság. De persze felfedezték a jó oldalát is a dolognak, szinte korlátozás nélkül lóghatnak a kütyükön. Már ha van wi-fi. Ha valamiért a szolgáltató mégis órákra eltűnteti a netet, kis tanácstalanság és elanyátlanodás után megtalálják egymást a testvérek a lakásban. Sőt, szóba is állnak egymással (talán egy rövid bemutatkozás után). Aztán természetesen pár perc alatt úgy összevesznek, hogy idegtépően hangos szóváltásukat észlelvén én is ráébredhessek, hogy nincs internet. Ennél talán kevésbé viselné meg őket, ha kenyér nem lenne az asztalon…

Életem miértje pedig egyre inkább képzeli magát péknek. Tekintetében a megszállottakra jellemző őrület cirkál, ahogy a kovásszal maszatos dunsztos üveget tudja forgatni, szaglászni és elégedetten szemlélni, mint valami felfoghatatlan csodát, melyet saját két kezével alkotott.

Még pár nap, aztán megtudjuk, milyen is az a bizonyos élesztő nélküli kovász. Megtudjuk, valóban csodát, avagy szörnyet alkotott. Félelemmel vegyes kíváncsisággal nézek elébe a dolgoknak.

Bár rosszul nem járhatok. Vagy eszünk egy jó kenyeret, vagy azt is megírom blognak.

Ja! Az első kép csak illusztráció! Sajnos még egyetlen általa sütött kenyeret sem fotóztam. Pedig tud ilyet! Bizony! Hasonlót! Tényleg! Állati büszke vagyok a saját pékemre :)

És a kovász képe sem a miénk. A tudta nélkül nem merek az üveghez nyúlni :D

Én, a biztonsági őrök réme – avagy sípoló kapuk jelzik utamat

Egy idő óta vissza-visszatérő probléma velem vásárolni menni. Már nem szerény személyem miatt (majd erről kérdezzétek meg az érintetteket is…), hanem mert a boltokból kifelé jövet állandóan besípol a kapu. Néha már befelé is, ez az egyszerűbb verzió, ilyenkor mindig mosolygunk a biztonsági őrrel egymásra, hogy vajon mit akarhatok belopni.

Már gondoltam mindenre, kivettem a táskámból minden nem oda tartozó dolgot, ami elkövetheti ezt. És egy ideje nyugi is volt, gondoltam, a kézkrém lehetett az oka. Igaz, azóta repedeznek a kezeim,  tisztára rinocérosz, de a lényeg, hogy már nem sír utánunk a biztonsági kapu. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt így megoldottam.

Egészen most hétvégéig rendben is ment minden. Aztán elkövettük azt a hibát, hogy betévedtünk drága jó férjemmel a C & A-ba. Majd üres kézzel távoztunk… Illetve csak szerettünk volna, mert megint vijjogásban tört ki tőlem a kijárat.

Nem mertem életem miértjére pillantani, de így is hallottam a sziszegését: „Ezt nem hiszem el! Már megint!”. Én pedig remegő kezekkel, megsemmisülten nyúltam azonnal a táskámba, mint aki beismeri minden bűnét, azokat is, amiket el sem követett…

A biztonsági őr a maga nyugalmával tartóztatott fel (nem le!) minket. Nem túl vehemensen, leginkább érdeklődően. Afelől érdeklődött, vettem-e valamit? Mikor közöltem, hogy nem, kicsit gyanúsabbá válhattam a szemében. Elkezdtem sorolni, mi van a táskámban. Igen, viszonylag sok cucc, ez kérem egy női táska! A máig harcoló német alakulaton át a vállról indítható rakétáig bezárólag mindent fellelhetünk benne.

A felsorolás egyharmadánál a biztiőr megunhatta a dolgot, mert nagylelkűen utunkra akart engedni, ám meglepetésére férjemmel kórusban mondtuk, hogy NEM! Most már járjunk a végére a sípolásnak!

Látva őrünk meghökkent ábrázatát, magyarázatként könyörgőre fogtam: „Mióta sípolok, a férjem nem akar velem sehová sem elmenni!”. Életem habospitéje az orra alatt morogta kicsit engesztelően: „Csak vásárolni…”.

Az őr nem mert ellenszegülni velünk, látta, hogy nem épelméjű a kettősünk, így belement a játékba. Álltunk a kapunál és lóbáltuk a táskát, mint két idióta egy bazi nagy ingát. Sípolt a cucc. Kivettem belőle a pénztárcámat, hátha abban rejtőzik valami, meglóbáltam, hallgatott a kapu. Kivettem a kis tokot, amiben jómagam és összes gyermekem iratai vannak, vaskos kis tokocskát kell elképzelni, diákigazolvány, lakcímkártya, TAJ kártya, személyi, adókártya, mindez az összes csimotára lebontva. Meg persze az enyémek. Meglóbáltam, rítt a kapu keservesen. Ááááááááá! Megvan a bűnös! Biztosan a gyerekek most készült személyi igazolványa lesz a ludas. Kivettem egyet, meglóbáltam, síri csend….

Sebaj. Gondoltam, ne játsszunk tovább a biztonságiak idegrendszerével, ha már úgyis elmehetünk bilincs nélkül. Legalább már tudom, hogy az iratok között lapul a bűnös, ha legközelebb sípolok, már rutinosan azt lóbálom meg, mielőtt motozásig fajulna a dolog… Bár… majd meglátom, mennyire jóképű az aktuális biztonsági őr…

Kifelé jövet lépteinket meghitten kísérte még egy ideig a riasztó vijjogása…

Hazafelé férjem csodaszép monológját hallgathattam meg: „Tudod, hogy ez a biztonsági őr kire hasonlított? Adam Sandlerre! Abból a múzeumos filmből, tudod! Már amikor bementünk, feltűnt. Aztán míg te válogattál, én már szemeztem vele, biztos azt hitte, arra várok, hogy elforduljon, hogy lopni tudjak. És ezek után sípolt be a kapu, nem csoda, hogy gyanúsak lettünk neki.  De azért nem vagy semmi ezzel a sípolással. Nem megyek többet veled sehova!”.

Ember tervez, macska kivégez - és esőben napozni a legjobb

Szikrázó napsütéses reggelnek indult. Zsuzsi barátnőm végre itt volt nálunk, hogy sok lemondott, átszervezett nap után végre együtt tölthessünk egy kis időt. Napozást, medencézést terveztünk, emellett finom ebéddel, csacsogással tarkított napot. Csak ilyen egyszerű terveink voltak, semmi extra.

Az ebéd már az asztalon gőzölgött, a melegre való tekintettel csak a szúnyogháló volt behúzva a nyitott teraszajtónál. Meghitten ültünk az ebédlőasztalnál, az első falatokat ízlelgettük, mikor furcsa szárnysuhogásra lettünk figyelmesek kintről. Gyermekeim tudósítottak, hogy csak galambok repültek át a kerten. Az orrom alatt mormogtam félig hangosan, hogy addig jó nekünk (és nekik is), míg szállnak és nem a macska szájában lógnak.

Mondhatnánk, hogy boszorkány vagyok, de csak ismerem a cicánkat. Nem telt el pár perc, mikor Bence kinézve a teraszajtón, közölte, hogy Misha hozott egy madarat.

Egyéni rekordomat döntögetve pattantam fel a konyhaasztaltól és termettem az ajtónál. Macskám büszkén nézett rám a szájában lógó áldozatát magasba emelve. Szegény galamb életjelet már nem, halott jeleket viszont mutatott bőven. Lemondóan sóhajtottam. Mivel a madár menthetetlen volt, így egy bűvész mozdulatait meghazudtolva nyitottam ki a szúnyoghálót, csuktam be szinte egyazon időben a teraszajtót, valamint zártam le a macskaajtót pillanatok alatt. Egy tapsot megérdemeltem volna, az biztos, de a közönség jobban el volt foglalva a halott madárral, mint velem. Nem is értem…

Kiscicám nem hagyta magát lerázni, kitartóan próbált bejutni a házba. Egy ideig nézegettük evés közben, ahogy a macskaajtó plexijére keni szegény elhunyt jószágot, majd ezt megunván elhúztuk a függönyt és reménykedtünk, hogy megunja. Struccpolitikát folytattam. Meg az evést. És reménykedtem továbbá abban is, hogy Zsuzsi nem menekül sikítva hazáig. Ugyanis terveink között nem szerepelt, hogy Misha ilyen ádázul üldözzön minket a saját maga tálalt ebéddel. Nehezen jött rá, hogy a nekünk szánt ajándék nem kívánatos számunkra. Pedig oly nagy szeretettel hozta ezeknek a béna vadászoknak az elejtett vadat.

A műsoros ebéd után némi ejtőzés következett. A gyerekeket nem szoktam a napra rakni délután 2 előtt, ezért hát volt ideje az ebédnek leülepedni. Cseverésztünk egyet, majd erőt gyűjtöttem hatalmas sóhajok közepette, hogy kimenjek a teraszt rendbe tenni a macskám után, aki, miután jóízűen elfogyasztotta áldozatát, annak maradványait szépen elrendezte a kövön, és mint aki jól végezte dolgát, elnyúlt az asztal alatti árnyékban és százméteres álomba zuhant. Gumikesztyűre és vödörre kaptam (nem túl nagy lelkesedéssel), Zsuzsit megeskettem, hogy nem leskelődik, hogyan takarítom fel a maradványokat, majd kiólálkodtam a csatamezőre.

A látvány önmagáért beszélt: két szárny és két láb akkurátusan félrehalmozva, valamint némi belsőség és tekintélyes mennyiségű vér fogadott. Legyűrtem háborgó gyomromat és rendet csináltam.

2-kor mindenki fürdőruhába bújt, gyermekeimet szigorúan megkértem, hogy kenjék be magukat naptejjel, Zsuzsi bőszen bólogatott, hogy mert arról az eső könnyebben lepereg! Füleltünk az ég felé és kérdőn néztük a gyülekező felhőket: „Dörög?”. Elhessegettük a gondolatot, hiszen napozást terveztünk! Máshogy nem lehet! Ám a nap addigra nemhogy nem sütött, mikor kiléptünk a házból, észleltük, hogy a hátunkra orvul, sunyin, áruló módon csepereg az eső…

Nem ijedtünk meg pár esőcsepptől, de kissé bizonytalanul haladtunk a medence felé, optimistán szemlélve az eget, ahol addigra összefüggő felhőtakaró terebélyesedett, a szürkébbik fajtából. Eleinte csak néztük, ahogy a gyerekek játszanak a vízben. Majd behúzódtunk az egyre erősödő eső elől a napernyő alá. Ekkor kiderült, miért nem egyenlő a napernyő az esernyővel. Mivel átázott. Mintha egy szitát próbáltunk volna esernyőnek használni. Így hiába álltunk alatta, ugyanolyan vizesek voltunk, csak néha nagyobb adagban zuhant a nyakunkba a szélén felgyülemlett csapadék, szomszédriogató sikolyokat csalva ki belőlünk. Mivel a medence vize jóval melegebbnek bizonyult, nem volt kérdés, megyünk pancsolni a gyerekek mellé.

Szóval esett, esegetett, olyannyira, hogy már a szememet is alig tudtam kinyitni a víztől. Gyermekeim azon kacarásztak, hogy nekik már megvan, mit fognak írni fogalmazásként a nyárról. Meg hogy esőben sokkal nagyobb buli medencézni, mint napsütésben. Hasizomlázas nevetés közben értettünk egyet velük.

Azon voltunk, hogy megtanítsuk Zsuzsit az általunk kiagyalt medencés kislabda hajításra, illetve a Kovácsék féle logikai labdajátékra. Már épp elkapta volna a fonalat, de a következő égzengés után inkább visítva kimenekültünk a vízből és mindenkit a házba tereltem.

Ezután jött csak az armageddon, amire aztán tényleg nem számítottunk. Mindenki száraz ruhába bújt és humorizáltunk a napozás meghiúsulásán, meg azon, hogy a zúvésugárzást jól kicseleztük aznapra.

Majd olyan orkán szélvihar kerekedett, hogy a házban létező összes nyílászárót megpróbálta a helyéből kitépni, mivel ez nem sikerült, ezért becsapta mindet dühében.

Ekkor láttam meg a napernyőnket a szomszéd kerítésére felkenődve. Hát persze, elfelejtettük becsukni, mikor a vízből sebtiben menekülőre fogtuk. Ismét megdöntöttem egyéni rekordomat, talán az adott erőt, hogy előtte elsikkantottam magam: „A k.va életbe! Kikapok!”. Majd feltéptem a teraszajtót és kivágtattam a villámok közé, a vízszintes esőzésbe. Hős voltam, ahogyan finoman lehajtogattam a szélrózsa minden irányában elhajló napernyőt, mely bőszen ragaszkodott a kerítésen való időtöltéshez. Hős, mert nem repültem el vele azonnal, mint Mary Poppins (erős de ja vu érzés kerített viszont hatalmába….). Hős, mert csak kicsit citerázott közben a lábam, ahogy a fém rudat szorongattam a mennydörgésben és próbáltam egyben összeszedni a napernyő korpuszát. És sikerrel!

Majdnem minden tervünket megvalósítottuk. Igaz, leégni nem sikerült napozáskor, és kihagytam volna Misha egyéni számát, meg a megvadult napernyő megszelídítését is, de az biztos, hogy sokkal unalmasabb lett volna egy napsütéses medencézés, mint a viharban véghezvitt.

Sűrű napunk volt. Sok nem tervezett programmal.  Szerintem legközelebb szabadulószobába megyünk, vagy vidámparkba, esetleg bungee jumpingolni. De lehet, hogy nem tervezünk előre. Sokkal jobb programot ír nekünk spontán az élet.

Nyár, buli, még mindig lúzer vagyok, semmi sem változik

Elkezdődött a várva-várt nyaram. Ezzel együtt egy kicsit sem várt lúzerlavina is a nyakamba szakadt. Azt mondják, 3 a magyar igazság… Hát, én már nem számolom.

Iskolatitkárként hazudnék, ha azt mondanám, nem szeptembertől júniusig vágyom a nyári szünetre. Gyakorlatilag talán jobban, mint maguk a gyerekek. Így, mikor elkezdődött a vakáció, féktelenül vetettem bele magam! Jó… egy 43 éves féktelen módjára…

Június végén Slash koncertre vitt a jó sorom. A koncert jó volt, bár volt már részemről jobb is (tudom, tudom, nem GNR…). Ami viszont elég rendesen beárnyékolta az emlékeket, az a tény, hogy elhagytam a karácsonyra kapott okosórámat. Utolsó emlékem róla, mikor rápillantok és a kijelzője a mágikus 22:22-t mutatja. Másnap reggel kerestem legközelebb. Hiába…

Ezek után utaztunk Krakkópusztára, pár félévszázados barát születésnapját megünnepelni egy nagyobb társasággal. Itt a helyiek kölyök collie kutyusával akasztottam össze a bajszomat. Illetve nem volt köztünk harag, leginkább csak az esti magányomat próbálta elűzni a drága lélek némi szeretgetéssel. Amennyiben nem a fogait használta volna erre a célra, még vevő is lettem volna rá, hisz a kutya édes volt, barátságos és imádnivaló. Egészen addig a pontig, míg gumicsontnak nem nézte a végtagjaimat. Nem engedett szabadulni, lépni sem. Játékosan morgott, vakkantgatott ugrált körülöttem, totál jó pásztorkutya révén nem engedett elkóborolni a harapások áradata elől. Ezek a játékos kis fogmélyesztések eleinte még kacagásra ösztökéltek, később, mikor már éreztem, hogy ennek fele sem tréfa, kezdtem pánikba esni. Lelki szemeim előtt láttam magamat, amint reggel csak a tetememet fedezik fel. Testemen harapásnyomok és egy lihegő, vigyorgó collie büszkén őrzi korpuszomat…

Óráknak tűnt, mire szabadulni tudtam a „játékból”. Drága férjemnek mutatván az alkaromon a már akkor feldagadt harapásnyomokat, még én lettem elmarasztalva, hogy miért nem rúgtam bele a tóba azt a dögöt (idézőjel bezárva…). Mert képtelen voltam bántani, mert nem az én kutyám, mert semmi értelmes nem jutott eszembe, amivel távol tarthatnám magamtól… számtalan válasszal készültem. Ám ennek ellenére a karom másnapra a szivárvány összes színét produkálta, simán befértem volna vele a Pride-ra, ha… de neeeeeem. Mivel a családi nyaralásunk vészesen közeledett, apa fontolóra vette, hogy beszerez egy „Nem én voltam!” feliratú pólót…

Szóval sokszínű alkarral érkeztem meg a Balcsira, ahol mondjuk azt, hogy gyakorlatilag az első tíz percben rájöttem, hogy eltörött a hajcsatom és ezért nem fogja rendesen a hajamat, majd egy szerencsétlen botlás után a szandálom is használhatatlanná vált. Drága habospitém nagy sóhajok közepette vigasztalt, hogy a szandál biztosan javítható, csak hát a cipész készletét nem hozta el a nyaralásra. Nem örültem neki, hogy az is itthon maradt. Az összes többi sok szandálommal egyetemben, amit azért nem vittem magammal, mert életem miértje utolsó körben azt prüszkölte itthon a csomagokat szemlélve, hogy „Könyörgöm! 4 napra megyünk! Ne vigyük már magunkkal az egész házat!”. Így a nyaralás alatt sántikálhattam egy papucsban, ami törte a lábamat, ám az mégis bekeveredett valahogy a csomagok közé (hálistennek….).

Ezek után jött csak, hogy az elvileg 2 órától elfoglalható szállást csak 4 körül tudtuk birtokba venni. A mosolyunk ennél a pontnál nem volt őszinte, de valahogy ezen is túltettük magunkat. Egyrészt, mert nem vagyunk paláverezős típusok, másrészt, mert sok értelme nem lett volna habzó szájjal nekiindulni a pihenésnek.

Legalább elütöttük az időt hasznosan: elautóztunk a legközelebbi OTP fiókba, hogy a lejárt LTP-t intézzük. A helyi ügyintéző tekintete ugyan villámokat szórt ránk és láthatóan a Holdra kívánt minket, de félretettem az emiatt érzett ellenszenvemet, mosolyt erőltettem a képemre, nyugalmat a hangomra és rendületlenül ügyintéztem tovább.

Érkezésünk másnapján drágaságom rájött, hogy elfelejtett autópálya matricát venni indulás előtt. Így az Erzsébet Programos nyaralás kissé drágább lesz majd, mint eredetileg terveztük. Nagyon büszke voltam magamra, hogy mindezt mosolyogva fogadtam (tehettem volna a szemére hányást, de nem tettem…). Hogy is van az, hogy „Jóban-rosszban, gazdagságban-szegénységben….”?

Mindezek ellenére a 4 nap fantasztikus volt. A Balaton csodás, semmi sem változott. Az időjárás kegyes volt velünk, a gyerekek reggeltől-estig a vízben voltak fáradhatatlanul. Csak azon csodálkoztunk, honnan van ennyi energiájuk. Egész nap a gumimatracról le, fel, le, fel, mint három keljfeljancsi, majd este a naplementében még kézen álltak rendíthetetlenül a vízben.

Én pedig jó serpa módjára hordtam a pillangós strandtáskámban az összes vízparti kelléket. Labdát, frizbit, zsebkendőt, naptejet. Egy-egy nekem szegezett kérdés után, ami úgy kezdődött: „Nálunk van a…?”. Csak a táskámra csaptam, hogy persze, itt ni. A férjem csodálattal vegyes meghökkenéssel kérdezett vissza: „Mit rejtegetsz még abban a táskában? Vállról indítható rakétát? Az ikertornyokat???”.

Megmutatta ezer arcát a Balaton: volt szelíd, csendes, ringató, de volt hullámzó, izgalmas, szélben fodrozódó, volt ezüstös, haragos zöld és csodás kék. Imádtuk.

A szállás és az ellátás szocreál, retró jellege cseppet sem vetett vissza minket, leginkább mosolyt csalt néha az amúgy sem komor ábrázatunkra. Jó emlékeket idézett fel bennem régmúlt nyarakról, vállalati üdülős nyaralásokról, ahol az ellátás kicsit sem volt all inclusive, ám gyerekként semmi más nem számított, csak a vízpart. Talán belül kicsit még mindig gyerek vagyok. Engem boldoggá lehet tenni ennyivel is. Nem kell csini csoki a párnámra a méregdrága szállodai szobában.

Azt viszont érzékeltem, hogy ez a nagycsaládosok üdülési programja miért meggondolandó számomra: Bárhová mentünk a parton, a szálláson, az étkezőben, másodpercenként kaptam fel a fejem az ANYA! szócskára. Pici szó…. Ezerféleképpen kimondható… De az biztos, bárhol, bármikor hallja az ember, felkapja rá a fejét. Apa is! Utolsó nap mély sóhajok közepette közöltem életem miértjével: Jövőre felnőttbarát szállodába szeretnék menni….

A 4 nap elrepült. Hazafelé Retro Rádiót hallgattunk a kocsiban, őrületbe kergetve a három gyereket hátul, énekelve minden számot, kívülről fújva a szövegeket, kissé hamisan, de annál nagyobb lelkesedéssel.

Miután Gárdonyban is megálltunk csobbanni egyet a Velencei tóban, végleg búcsút intettünk az idei nyaralásnak és a retró dallamok hazáig repítettek minket.

A házba belépve ötünk orra szimatolt egyszerre a levegőbe. Misha cica várt ránk, ajándékot is hozott, ezúttal a kádban hagyta nekünk a patkánytetemet…

Tényleg semmi sem változik.