A hangyák a hangyáim

Kocsieladás. Gyalogkakukkolás. Köhögés. Stressz. Hangyák. Főzés. Fogfájás.

Bizony, ennyi minden belefér egyetlen napba. Nem mind az enyém a fentiek közül, de mindben érintett vagyok.

Hol is kezdjem…

Eladtuk a kocsit. Miért? Mert balekok vagyunk (voltunk és leszünk is szerintem, de ez mellékvágány). Nem azért vagyunk balekok, mert most eladtuk, hanem azért, mert egyáltalán megvettük. Buktunk rajta. Sokat. De ez lényegtelen. A lényeg most az, hogy BKV-val járok dolgozni Gyálról Kispestre és ugyanúgy vissza. Nincs ezzel semmi gond, szép idő van, jó levegő… Igaz, reggel még megfagy az ember gyereke, délután meg lerohad róla a sok gönc, ezt kiküszöbölendő cigölheti a hóna alatt a kabátot, kardigánt, miegymást. Az idő-tényező az, ami leginkább fájó, mert hát ami kocsival 20-25 perc, az gyalogosan 1-1,5 óra.

Arról a halott halvány tényről se feledkezzünk meg, hogy míg kocsival hazaviszem a melóhelyről drága férjemnek a másnapra csomagolható ebédet, ezt kocsi nélkül nem merem felvállalni, hisz hazafelé legkevesebb két gyerekre kell még ügyelnem (plusz vinni az ő kabátjukat, kardigánjukat, sapkájukat, plüss macijukat, logopédiás füzetjüket, aznap összegyűjtött, el nem dobható legszebb kavicsokat, botokat, enyhén összeaszott pitypangokat…). Viszont ellenben de, hogy férjecském ne haljon éhen, némi elemózsiával el kell látnom, így hát a szokottnál bár később érek haza, nekiállhatok főzni.

Így történt ez tegnap is. Hámozom a krumplit a főzeléknek, állok a konyhában, hallgatom, ahogy fiam a tüdejét készül kiköpni, úgy köhög. Odahívom, megitatom, mézet tömök a képébe és egy vitamint a markába. Tovább hámozom a krumplit. Szemem sarkából mozgást észlelek a konyhapulton. Ösztönösen nyomok szét egy tolakodó hangyát.

A hangyák a hangyáim. Nincs velük bajom, míg a házon kívül masíroznak, ám a konyhámban nem tűröm őket.  Hámozok rendületlenül, de már jár a szemem a többi hangyát keresgélve. Krumplik csupaszok, felvagdosom őket, szemem fel-alá jár a rovarokat keresgélve – ám még így sem sikerül a krumplifőzelékbe vágnom az ujjaimat. Víz a krumplikra, lábos a gázra, alágyújtás, só, majoránna, babérlevél, fedő. Némi elégedettséggel hátralépve kap el tekintetem egy újabb hatlábú egyént, immár nem a pulton, hanem a pult feletti szekrény oldalán.

Szentségelek. Őt is likvidálom, majd elmosogatom a krumpli hámozót, közben szemügyre veszem az említett konyhaszekrényt. Kis híján megüt a guta, mikor azt konstatálom, hogy tekintélyes hadsereg vándorol balról jobbra a szemem láttára. Dühbe gurulok és tömeggyilkos módjára próbálok megszabadulni tőlük. Míg öldöklök, nem éppen vidám dolgok kezdenek motoszkálni a fejemben: sosem voltak a felső konyhaszekrényen hangyák. Voltak már a konyhaasztal alatt, jóízűen tobzódva a gyermekeim által padlóra ejtett vacsoramaradékokban. Voltak már a konyhapulton, fürdőzve a szörpös üvegről lecsöpögő szörpben, mézben, néminemű kenyérmorzsában. Akadtak a fürdőszobában, az előszobában és a wc-ben is. De a felső szekrény sosem volt célpontjuk. Befészkeli magát ez a nemkívánatos gyanú a tudatomba. Kinyitom az első szekrényt, ahol a tányérok vannak. Semmi. Kinyitom a másodikat, ahol a bögrék és poharak vannak, semmi. Kezdek megnyugodni, hogy nyilván csak felfedező útra indult a hangyahad. Ám mikor kinyitom a harmadik szekrényt, ami olyan mindenes féle… leesik az állam. Nem számoltam meg őket. Szék után kaptam, majd azon egyensúlyozva igyekeztem minél gyorsabban kiüríteni a szekrényt, hogy egyikük se bújhasson el előlem. 

Nem kis káosz uralkodott a „mindenes” szekrényben, hisz hát nem véletlenül mindenes, na. Van ott a muffin papírtól kezdve a karácsonyi fadíszig minden. Rágógumi, gumicukor, néhány elem, a már kidobott fotelünk kiesett kereke (khm… ne kérdezzétek, miért van éppen ott), a kenyérsütő gép sütőlapátja, a sütő tekerőgombja, ami bár nem levehető, Bence pár éve azzá tette, szalagok és hát csokoládé… nem kis mennyiség. Mikor a csokikhoz eljutottam, beleremegett a lábam. Az elsőt kinyitva megkönnyebbültem, hogy a hangyák nem is szeretik a csokit! A másodikat kinyitva meg dobtam egy hátast, hogy ja, de mégis! Soha ne vegyetek robbanócukorkás csokit. Szerintem életem szonettje sem tudta, mit emel le a nagyáruház polcáról, ám mivel tudja, hogy csoki-függő vagyok (nem kicsit), ezért meglepett eme rettenettel, amit bár én megkóstoltam, leginkább abba a kategóriába sorolnám, amit jobb kézzel bal váll fölött hajítunk minél messzebbre. Nyilván a hiba bennem van, mert gyermekeim imádják, ettek is belőle. Sőt, a hangyák is imádják, mert legalább száz nyüzsgött a megkezdett táblán.

Rövidre fogom: szekrény totál kipakolása, valamint a hangyák levadászása és a szekrény visszapakolása után a krumplifőzelék pont megfőzte magát és már csak habarás, valamint ecet után sóhajtozott. Megkapta.

Meg én is megkaptam a jól végzett munka örömét: egy fogfájós férjet estére, akinek épp aznap csiszolták le a fogát. Így egy kemény nap után nem a megérdemelt pihenés jutott, mindössze egy köhögős gyerek éjszakára és egy fogfájós apuka forgolódása és nyöszörgése.

Mikor elmeséltem neki a hangyás sztorit, egyértelműen közölte, ez is csak az én hibám. Ha nem lennék ennyire csoki-függő, nem is lenne otthon édesség, ergo nem vonzaná a hangyákat a konyhaszekrénybe. Végül is jogos. Ha nem tartanánk otthon semminemű élelmiszert, lehet, hogy az egész házból kiköltöznének. Úgyhogy ennek megfelelően eldöntöttem: NEM FŐZÖK TÖBBET.

Van élet a 40 után

Bár még csak egyetlen napja múltam negyven, bizton állíthatom első kézből, mint survivor: Van élet a 40 után! Juhúúúúúúú…

Hogy őszinte legyek, semmi különöset nem érzek – tudom, a hiba nyilván bennem lehet. Bár sokan „fenyegettek”, hogy mostantól minden más lesz, még a nap is másként fog sütni rám, tudván, hogy már 4 X van mögöttem, hogy ezentúl semmi sem lesz a régi, reggel belenéztem a tükörbe és azt kellett látnom, hogy ugyanaz az arc néz vissza rám, mint tegnap: ráncok a helyén, ősz hajszálak száma változatlan, karikák színe a szem alatt ugyanaz az árnyalat, kávé előtti beszámíthatatlan viselkedés stimmel, zokni párjának nem-találása szintén.

Akik még csak tapossák az utat a 40 felé, üzenem, nem dől össze a világ.

Igen. Volt egy kis visszatekintés bennem. Némi összegzés. Mindezt nem összefacsarodott szívvel tettem, leginkább leltárra hasonlítanám.

40 tavasz: Igen, ez lesz idén a negyvenedik alkalom, hogy rácsodálkozhassak a megújulásra, a tél fagyosságának múlására, az ébredező természet csodáira… A negyvenedik tavasz, mikor hasra vethetem magam, ha tavasztól kábult méhek döngenek körülöttem.

40 nyár: Igen, negyvenedszer barnulhatok a nyári napsütés alatt és úgy érzem, ezt száz évig sem unnám meg soha… A negyvenedik nyár, mikor sziszegve húzom pirosra sült bőrömre a ruhát, ha meggondolatlanul sok volt az a napozás.

40 ősz: Idén negyvenedszer láthatom, hogyan vetkőznek csupaszra a fák, hogy dobol az ablakpárkányon az őszi eső, hogy rövidülnek a nappalok szépen lassan… Negyvenedszer sirathatom el a jó meleg nyarat és átkozhatom a szeles, saras, hűvös évszakot.

40 tél: Igen, idén negyvenedszer öltöztethetem a fenyőfát és a lelkemet díszbe karácsonykor… Negyvenedszer szakad meg kicsit a szívem, mikor az ünnep végén meg kell fosztani a fát a díszektől.

40… Ez csak egy szám. És hogy bevalljam, nem érzem magam mögött azt a sok-sok évet. Szép életem van, nem cserélném el senkivel. Még a rögöket sem, amiket magam mögött tudhatok. Azt hiszem, így kerek, így egész, buktatókkal, nehézségekkel együtt.

És tudjátok mit? Ti előre huhogók! Azért sem hagyom magam. Büszkén vállalom, hogy 40 lettem.  És nem félek az 50-től sem. Bátor vagyok, mi? Ide nekem az összes kerek számot! Majd én megmutatom!

Meddig hiszünk a Jézuskában?

Közeleg a karácsony. Imádott ünnepem.

Mivel nőnek a gyerekek, idén nagyon sok kérdés vetődött fel bennem. Ki tudja miért erőltetjük ezt a „Jézuska hozza az ajándékot” sztorit. Talán, mert emlékeim szerint ennek a misztikuma ellenállhatatlanul vonzó volt számomra még gyerekként. Nem, nem emlékszem gyógyíthatatlan traumára, mikor fény derült arra, hogy mégsem a Jézuska, hanem édesanyám csempészi a szaloncukrok és díszek alatt roskadozó fa alá a becsomagolt meglepetéseket. És érdekes módon nem haragudtam azért, hogy évekig elhitették velem ezt a mesét. Sőt, mikor nagyobb lettem, még akkor is jól esett, ha nem a szemem láttára tették a fa alá az ajándékot, hanem kivárva a megfelelő pillanatot, odacsempészték, hogy mikor gyanútlanul a fa közelébe ér az ember, csak tátva maradjon a szája, hogy jé, ez még az előbb nem is volt itt…

Fiatal felnőttként édesanyámmal űztem játékot, visszaemlékezve sem tudom eldönteni, melyikünk élvezte jobban. A fenyőfa alá tettem egy csomagot, külön odafigyelve a részletekre, rettentően adva a külcsínyre (mivel belül csak filléres apróság, kis figyelmesség volt csak található), mellékelve egy cetlit, melyen ez volt olvasható: „A következő ajándékodat megtalálod, ha kimész a konyhába és kinyitod a sütőt.”. Anyukám mosolyogva követte az utasításokat és a sütőben egy újabb pici ajándék fogadta, ismét csinosan becsomagolva (mondjuk egy harisnyanadrág), meg persze az újabb itiner: „Ha kinyitod a fürdőszoba szekrény második fiókját, újabb ajándékra lelsz!”. És így tovább. Az utolsó ajándék visszavezetett a karácsonyfa alá – és hogy fokozzam a drámai hatást, természetesen ez volt a FŐ ajándék is egyben.

Szeretem látni a saját gyerekeim csillogó szemét, mikor meglátják az ajándékokat. Kicsit nehezített a pálya, hisz hárman vannak. Nemrég elcsíptem egy beszélgetésüket, mely nagyjából arról szólt, hogy létezik-e vajon, hogy a Jézuska hozza az ajándékokat, vagy inkább csak el akarjuk hitetni ezt velük és igazából mi, a szülők vásárolunk, csomagolunk, csempészünk. Bogi (a nagy, majdnem 10 éves) erősen kétkedőre vette a figurát. Érvelt, ellenérvelt, mi szól Jézuska mellett és ellen. Tátva maradt a szám. A fura az, hogy a három évvel fiatalabb öccsét és húgát is meg tudta volna győzni pro és kontra egyaránt. Ők még abban a korban vannak, mikor szívesen hisznek bármiben: Jézuskában, Húsvéti Nyúlban, Mikulásban, Fogtündérben… és hála az égnek a Fognyűvő Manóban is.

Szóval hallgattam őket, hol mosolyogva, hol nyakat behúzva a leleplezéstől félve, hol megdöbbenve, hogy nem is gondolná az ember, hogy mik is vannak azokban a gyerekfejekben. Féltem, hogy a vége az lesz, hogy elénk állnak mindhárman és közlik, ne komédiázzunk tovább szenteste, mert TUDJÁK.

Meglepődtem. Bogi, az örökös szószóló és hadvezér kis haladékot adott nekünk és a szentesték meghittségének, a varázslatnak. Talán még ő is hinni AKAR. Nem tudom. De hiányozni fognak a karácsony esti kommandózások, apró füllentések, hiányozni fog a varázs, ha már nem lesz. Tudom, hogy nem húzhatom tovább, mint ők engedik. De akkor is hiányozni fog.

Balesetünk – avagy hogyan törtem össze az autót és a lelkemet

Szeptember 14. hétfő.

Napsütéses, kellemes nap.

Időben vagyunk.

A két kicsi hátul a kocsiban.

Beszélgetünk.

Megyünk Bogiért.

Mosolygok.

Elégedett vagyok.

Szép nap a mai, még akkor is, ha szülői értekezletre kell mennem.

A fiam egy aznapi történést mesél nagy lendülettel.

Főútvonalon haladunk.

Előttünk egy kereszteződés.

Billiószor mentünk már rajta keresztül.

A keresztutcában, nekünk jobbról egy kék autó áll.

Zebrához közelítünk.

Balra fordítom a fejem, hogy jön-e gyalogos.

Visszafordulok előre.

A kék autó, ami addig állt a kereszteződésben, ott van előttem keresztben!

„Nem tudok megállniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!” – ordítom talán hangosan.

Mire a fékre teszem a lábam…

BUMMMMMM.

…………

Bedugul a fülem.

Nem megyek ma szülőire – gondolom és eszetlenül vihogni támad kedvem az oda nem illő gondolatért.

A két légzsák kirobban. Füst és por és bűz tolul a képembe.

Az autó nem áll meg, haladunk tovább. Szemem azt keresgéli, hol álljak félre. Lelassult a világ. Bedugult fülemmel hallom a két gyerekem szívet tépő sikoltozását hátulról: „Anyamivolteeeeeeeeeeez?!”. Ezt ordítják-sírják-sikítják, mint egy végtelenített szalag. Érzem a félelmüket, a kétségbeesésüket. Őrjítő.

Én pedig kiabálom, bár a bedugult fülemmel alig hallom magam, hogy: „Nincsen semmi baj. Nincsen semmi baj. Nincsen semmi baj.” (bár el is tudnám hinni, amit mondok).

Végre megállunk.

Emberek szaladnak felénk.

Hátrafordulok: „Jól vagytok?” – sikítom feléjük, a tekintetem eszelős lehet, ettől ők még inkább sírnak és nyújtják felém a kezüket könyörögve. Könnyektől szétmázolt arcukon rettegés, rémület, iszony.

Félek.

Kiszállok.

Remeg a lábam. A kezem. A hangom. A lelkem.

„Valaki hívjon rendőrt!” – kiáltom. És magam is meglepődöm a hisztérikus felhangon. Ez ÉN vagyok?????

Mint egy pokoli álom… Fel akarok ébredni…

Ismeretlenek jönnek segíteni. Zűrzavar van. Próbálom összerakni, mi történt velünk.

„Itt jöttem mögöttetek, egyértelmű, hogy nem te voltál a hibás, nyugodj meg.” – szól egy fiatalember.

Nem emiatt aggódom.

Tapogatom a gyerekeimet, ölelem és puszilom maszatos arcukat, orrokat fújunk, fejeket simogatok és igyekszem azt mutatni, hogy nem kell félniük semmitől, mert minden rendben lesz. Teszem mindezt úgy, hogy bőgök, őrjöngök, remegek.

De jól vannak, csak a lábukat szorította meg az öv, azt fájlalják kicsit.

Fiam az autót nézi. A kocsi orra összetörött és hatalmas tócsa áll alatta. Újra sírva fakad, az empátia teng túl benne, sajnálja az autót, ami családtag, a mi részünk, már-már egy élőlény, talán fáj is neki a sérülése.

Egy bácsi fagyit hoz a gyerekeknek, hátha attól megnyugszanak kicsit. Nem ismerem őt és a felfordulásban megköszönni sem tudom neki a kedvességét. Pár percig csendben vannak, de a fagyi nem nagyon fogy, mindkettő a kezembe nyomja, hogy anya nem kívánom.

Néhány ismerős is jön. Segítenek. Minden bátorító szóra szükségünk van. Percenként elsírom magam, remegek, mint a nyárfalevél.

A rendőrségre várunk.

Telefonálok.

„Balesetünk volt. Gyere ide. De menj el Bogiért előtte. Jó, nem bőgök. Jól vagyunk. Mindenki jól van, csak hát az autó… Jó, nem bőgök.”

A kék autó sofőrje – fiatal, kigyúrt, kopasz, agyontetovált, kicsit sem szimpatikus fiatalember – is meginterjúvol, hogy jól vagyunk-e. Mit válaszoljak… A fejét törölgeti egy zsebkendővel és azt kérdi:

„Nem indexelt???”.

„Nem. Egyenesen jöttünk. Miért indexeltem volna?”.

Apa megérkezik. A gyerekeket elviszik egy baráthoz.

A rendőrség is megérkezik. Korrekt, pontos, figyelmes úriember. Adminisztrál, kérdez, beszél, ellenőriz.

Mentő is jön, mindkettőnket megvizsgálnak. Semmi bajom. A nyakamat húztam meg. Csak ott fáj, de nem vészes. Nem, nem szeretnék kórházba menni. Inkább haza. A gyerekeimhez. És elfelejteni ezt az egészet…

A másik fél elismeri, hogy nem adott elsőbbséget.

Nincs bennem harag. Ideges volt a balesetkor és figyelmetlenebb, mint máskor. Mindenki hibázik. Hogy emiatt minket is ért egy sokk és hogy most nincs autónk, az egy dolog.

De odafönt, az én őrangyalom vigyázott ránk. Tudom.

4 nap telt el azóta.

Eleinte még minden percben újrajátszotta az agyam a történteket. Vagy csilliószor éltem át újra és újra az ütközést, a rémületet, az értetlenséget, a zavarodottságot, a pánikot, hogy a gyerekeim megsérültek-e.

Ma már jobb egy kicsit. Tudok éjszaka aludni. A biztonsági öv által mart seb begyógyul. A lila foltjaim is.

Szeretnék már évek távlatából emlékezni erre az esetre. Halványan, nagyon halványan…

Levél a Jövőhöz – avagy mi FONTOS és mi LÉNYEGTELEN

Kedves Jövő!

Megbocsáss a közvetlen stílusért és a tegező-viszonyért, de már-már úgy érzem, mintha ismernélek. Pedig sokszor vagy homályos, kiszámíthatatlan és meglepetésekkel teli. Mégis, a magam részéről biztosíthatlak, cseppet sem félek tőled, leginkább kíváncsiság van bennem irántad.

De ha már így dumcsizunk, lenne néhány kérésem is hozzád.

Szeretném, ha ezentúl figyelmeztetnél pár dologra, ugyanis vannak esetek, mikor száguld alattam a paci és csak utólag válik világossá, hogy olyan dolgok miatt problémáztam, ami szót sem érdemel. Mert felesleges, időpocsékolás, lényegtelen.

1. Amikor azért tépem a hajam, mert a gyerekek nem raktak rendet a szobájukban (vagy a nappali közepén), légyszi rúgj bokán, vagy küldj egyéb jelet, ne skálázzak emiatt. Mert LÉNYEGTELEN. Ami igazán FONTOS, hogy jót játszottak és jól érezték magukat közben. Hogy egészségesek és vidámak. Esetleg üljek melléjük inkább legózni, mert a mosogatnivaló úgyis megvár.

2. Ha amiatt rinyálok magamban, hogy túl vastag a bokám, figyelmeztess, hogy ez tök LÉNYEGTELEN. Ami igazán FONTOS, hogy nem fáj és lábra is tudok állni. Szólj rám, hogy a kánikula közepén nyugodtan vehetek fel rövidebb ruhadarabokat, nem kell csüdig csadorba bújtatnom magamat, hogy eltitkoljam kevésbé kecses alsó végtagjaimat.

3. Ha egyszer is rínék amiatt, hogy még vagy 250 ezer évig kell fizetnünk a lakáshitelt, emlékeztess rá, kérlek, hogy fedél van a fejünk felett, méghozzá olyan, amilyet szeretünk, és ez az igazán FONTOS. Amíg ki tudjuk nyögni a törlesztőket, addig a többi LÉNYEGTELEN.

4. Ha panaszkodnék egyszer is azért, hogy a munkám nem éppen álommunka (ez nem szokásom amúgy), gyömöszöld be a számat és nézz rám rettentő szigorú arccal. Ebből tudni fogom, hogy össze kell tennem a két kezem, hogy állásom van és ez az igazán FONTOS. Hogy hányszor kell tartanom egy hányós kisgyerek fejét a vödör fölött, vagy hány vérző orrot kell tamponálnom, és hány telefont kell felvennem naponta, mennyit kell kínlódni a tankönyvrendeléssel, az LÉNYEGTELEN.

5. És végül, ha azért nyekeregnék, hogy az én Életem Miértje ilyen meg olyan férj vagy apa, világíts rá kérlek, hogy mégis Ő az, aki a mai napig a legváratlanabb pillanatokban meg tud nevettetni. Akire bármikor számíthattam jóban, rosszban, betegségben, egészségben. Támaszkodhattam rá. Ő az, aki úgy szeret, ahogyan vagyok. Szeretett lányként, szeretett feleségként, szeretett várandósan és szeret anyaként. Szeret, ha szomorú vagyok és szeret, ha vidám. Szeret, ha bosszús vagyok és szeret, ha megbocsátok. Vannak hibái, igen, de ha a TÖKÉLETES pasira vártam volna, még mindig pártában árulnám a petrezselymet, valószínűleg életem végéig, és addig is fonogathatnám szép ősz, bokát verdeső szakállamat. Hisz a TÖKÉLETES pasi nem létezik (vagy foglalt, esetleg meleg vagy pap). Mellesleg jómagam sem vagyok tökéletes, így hogyan is várhatnám el Életem Párájától, hogy ő az legyen… Ami igazán FONTOS, hogy szeretjük egymást. És hogy nélküle nem tudom és nem is akarom elképzelni a Jövőt…

Szóval kedves Jövő! Taníts meg rá, kérlek, hogy mi az igazán FONTOS és mi az, ami LÉNYEGTELEN. Taníts meg rá, hogy türelmesebb legyek, hogy ne azonnal robbanjak, számoljak el ezerig, ha kell és gondoljam át, vajon megéri-e problémázni.

Nem ígérem, hogy mindig a dolgok szebbik oldalát látom majd. De ha Te segítesz, talán könnyebben veszem majd az akadályokat.

Előre is köszönettel:

Zsuzsi

Nyaralás előtti burleszk-reggelünk

 

 

Este 21:00. Férjem fontoskodó, önelégült mosollyal közli, hogy beállította az ébresztőt a telefonján reggel 05:00-re. Picinyt felhúzott szemöldökkel, értetlenül bámulok rá, majd halkan rákérdezek: "És mégis hogyan, mikor 05:00-re jönnek értünk kocsival?"

Drágám – a tökéletesség szobra – még véletlenül sem vágja a fejemhez, hogy „Janekedvoltigazadelszámoltammagam”, mindössze olyasmit morog a bajsza alatt némiképp durcásan, hogy „Akkor 04:00-re.”.

02:03. Fiam pisilési hadjáratra indul. Zörgés, villany stb. Anya ébren. És hiába is forog ringlispill módjára, az álom ezen az éjszakán már messzire elkerüli. Nem írom le, hánycsilliószor néztem az órára 04:00-ig…

03:58. Anya kislattyog a fürdőszobába. Mosakodás, öltözködés, maradék kegytárgyak elcsomagolása.

04:05. Férjem ébresztgetése némi krákogással, simogatással, mivel ez mind hiábavaló, hát egy kis bökdösődéssel. Tudom, hogy a telefon sokkal lágyabb dallamokkal ébreszt, de ezen a reggelen a telefon sztrájkja miatt úgy tűnik, dallamtalan böködés jut csak az én drágámnak. Nehezményezi is. Morog, hogy az óra biztosan siet, hagyjam még őt aludni és különben is. Kiderítjük: az óra nem siet. A telefon ellenben mélyen kussol. Se 4-kor, se 5-kor nem ébreszt az, úgyhogy férjem végre függőlegesbe helyezi magát.

04:07. Kávéfőzés. A ház ura beveti magát a wc-be. Utolsó pillantás a fürdőszoba polcára, mit hagyunk itthon? Fogkefe, fogkrém, hajkefe…

Sötétségbe borul a lakás, némi pittyegés, majd síri csend. Leszámítva uram morgását a wc szent sötétjéből. Megnyugtatom, hogy nem én vicceskedek és kapcsolgatom nála a villanyt, áramszünet lehet a ludas. Csakis.

04:08. Uram előbattyog szentségelés közepette a klotyóról. A villanyszekrényhez megy. Hibát keres. Vissza is csattintja a kismegszakítót, ám az makacsul ellenáll, mindig lekapcsolódik. Ismét morgás, ismét szentségelés, majd bejárja a házat és kihúzogat a konnektorokból ezt-azt, hátha…

Némi agyalás után rájön, hogy a hiba okozója csakis én lehetek (bevallom, nem lepődtem meg, ebben a házban mindennek én vagyok az oka), mert előző este én locsoltam a kertet és a lengőhosszabbítóba úgy dugtam vissza a medence vízforgatóját, hogy az éjjeli eső beleesett. Ezért csapta le a biztosítékot. MEA CULPA. De LŐN FÉNY!

04:20. Pakolás folytatása, férj beengedése a fürdőszobába. Majd a konyhába.

04:30. Macskaajtó csapódása. Életem habospitéje a konyhában háttal állva cicceg őfenségének, hogy fáradjon a macskatálhoz, a reggeli hamarosan előáll. Én mindeközben a homályos előszobában állva hunyorgok macskám felé, aki minden kétséget kizáróan nem egyedül érkezett, szájában ajándékot cipelt és gondolta, még indulásunk előtt meglep minket egy kis útravalóval. Én ezt olvastam ki röpke másodperc alatt a szemeiből… meg a szájából kilógó egérfarokból.

Ugrom egy hátast, majd a gyerekek ajtajához futok, nehogy kiscicám legyen a gyorsabb és valamelyikük ágya alá meneküljön a szájában tartott áldozattal - szokásához híven. Mindezt természetesen lábujjhegyen kivitelezem (ezért mindenképpen dupla pont jár nekem), hisz a korai időpontra való tekintettel gyermekeim még az igazak álmát alusszák.

Ajtók becsukva. Ekkor kezdek el ordítva suttogni drága páromnak, hogy a macska ajándékkal tért haza. Nem őszinte a mosolya, amikor indulás előtt még a macskaajtót is be kell csavaroznia, 4 napra kilakoltatva szőrös házikendvencünket.

A fenti burleszk alá lelki füleim zongora-klimpírt játszanak még most is.

Sica barátnőmék rendre és időben parkoltak le a házunk előtt. Picit furcsállották, hogy hajnalban hogy lehetünk máris csapzottak és idegbetegek, vérben forgó szeműek, túl xanaxon, veszekedésen, sírás közeli állapotban.

Túltéve magunkat a reggeli sokkon, beültünk az autóba és elindultunk meghódítani Horvátországot. Útravalóul NEM Misha cica egerét vittük magunkkal, ellenben drága anyósom istentelenül sótlan pogácsáját. Egy ideig rágtuk a se íze-se bűze holmit, majd Sica nagyon leleményesen feljavította. Némi kolbásszal és paradicsommal. Így együtt harapva a kutya sem gondolt rá, hogy sótlan az a pogácsa…

Még a reggeli kellemetlen indulást is feledtette a kolbász meg a paradicsom. Pont úgy működött, mint egy jótékony radír.

Amikor sírva röhögsz magadon – avagy sátor összecsukás Anci módra

 

 

És eljöve a nyár és lőn a kánikula.

Igazán nem lehet egy szavunk sem, a 36 fok, az 36 fok. És azért sem szólhatunk egy szót sem, hogy utána vihar jön. Sőt, még hálásak is lehetünk, hisz napok óta zengte tv és rádió egyaránt, hogy mire készülhetünk: szél, eső, dörgés, villámlás, jég.

Apa pár napja a hőség ellen előkotorta kisházunkból (melynek mélyén valószínűleg máig harcoló német alakulat is akad) a szélfogó sátrunkat, hogy némi árnyékot varázsoljon gyermekeinknek. A sátrat azóta kb. 2x használták prüntyőkéim, így a fűről feltelepítettük a teraszra, ott foglalta a helyet és kellett percenként kerülgetni. Ja, néha a macska trónolt benne, mintha épp neki készítettünk volna elegáns és védett menedéket.

Aki nem ismerné ezt a sátrat, annak vázolom:

 

 

Alapvetően egy lapos, kerek dolgot kell elképzelni (összecsukott állapotban). Kinyitása végtelen egyszerű: Az ember éteri mosollyal orcáján lehántja a tokot, majd jó messzire hajítja magától a földre. Azért tanácsos messzebbre vetni, mert különben csúnyán orrba tudja vágni kinyitóját, mint egy megvadult, dilis kanca. Király dolog. Igaz, hozzá kell tennem, ha már áll a sátor, szél ellen csakis akkor véd, ha szellőről beszélünk, mert nagyobb fuvallatok esetén a sátrat emberestül felkapja, garantálom. Árnyék az van benne. Meg meleg is. Oltári meleg.

Szóval.

A sátor a teraszon csúszkált a szélben. Gondoltam, összecsukom még napsütésben, ha már annyira zicher, hogy délután jön az a vihar.

Akkurátusan kezdtem hozzá, hisz emlékeim szerint tavaly nyáron az Olasz tengerparton sem volt ez egyszerű mutatvány, igaz, ott volt két pasi is segítségemre… Hárman vakartuk a fejünket szorgalmasan, egymás kezéből kapkodva a leírást (sorozatrajz, szerintem értelmezhetetlen). És csak rohadt sokára sikeredett az összecsukás, akkor is attól tartva, a sátorban lévő merevítő vasak eltörnek. Kicsit sem voltam meggyőződve arról, hogy valaha is újra ki tudjuk majd nyitni ép állapotában.

Mégis sikerült.

Pozitív gondolatokkal álltam a dologhoz. Mosolyogva tűrtem volna fel az ingujjamat, ha nem éppen bazi meleg lett volna és nem egy szál vizes fürdőruhát viselek éppen.

Nem lehet ez olyan bonyolult! Valószínűleg túlmisztifikáltuk, túlgondolkodtuk, azért tűnt olyan nehéznek. Nah. Képek. Szép sorban. Első lépés… öööö… most akkor hogy fogja azt a sátrat? Elölről, hátulról vagy oldalról? Hm… Mindegy. Megpróbáljuk így…

A nyelvemet csakis azért nem dugtam ki a számból a nagy koncentrálás végett, mert – próbáljátok ki! – borzasztó nehéz úgy szitkozódni, hogy közben kidugjátok a nyelveteket.

SZERINTEM megvolt az 1. lépés. TALÁN a 2. is. Ezek után, hogy a merevítőktől újra és újra felállni kívánó sátrat némileg összefogtam kézzel, lábbal, térddel, foggal, körömmel, lestem a harmadik lépést, de valahogy nem állt össze a kép. A kezemben tartott valami, ami már sátorra sem hasonlított, végképp nem úgy nézett ki, ahogy a kép szerint ki kellett volna néznie…

Nagy sóhajjal engedtem a sátor erőszakos rúgkapálásának, mely mint egy őrült, ki letépte láncát szabadult szorításom alól. Tádámm: a sátor egy pillanat alatt állt. Akár meg is tapsolhattam volna a produkciómat, ám mivel elfelejtettem dobni, momentán lekötött a sátor által okozott fejsérülésem.

Újból vizslatni kezdtem a rajzot és nekifogtam – már-már inkább dühösen, mint elszántan – az összecsukáshoz.

Nekifogtam. Kb. 70 alkalommal.

Nem mertem felnézni, de borítékoltam, hogy szomszédaim kiválóan szórakoznak előadásomon.

És a sátor… tádááámmmm…. megint állt. És megint. És megint.

Ahelyett, hogy összecsukódott volna. Nem adta meg magát, szilajul ellenállt.

Kissé hisztérikus hangulatba kerültem. Utálom, ha nem sikerül valami. De nehogy már egy nyavalyás sátor fogjon ki rajtam.

A sokadik alkalommal, mikor földre tepertem az ellenállást tanúsító holmit, térdemmel szorítottam a terasz kövéhez és azon agyaltam vicsorgó fogakkal, vajon a többi millió ember, aki megvásárolta ezt a SZART, hogyan csukja össze, ha egyáltalán…

Szóval térdeltem fölötte és szuszogva próbáltam a piktogramból kiolvasni, hogyan tovább.

Ekkor megakadt a szemem az egyetlen feliraton: VIDEO.

Basszus, hogy ez nem jutott eszembe ½ órával ezelőtt.

Gugli a barátunk. Beírtam a sátor pontos nevét az okostelefonomba és lőn. Az első találat a sátor használatát mutatta be. ÉLŐ emberrel.

Juhúúúúúúú…

1. Felállítás: Na jó, ez tényleg egyszerű. Eldobjuk, tádámmmm.
2. Összecsukás: A pasi nem először csinált ilyet. Ezt leolvastam a homlokáról. Elegánsan, szinte táncolva hajtotta össze a sátrat, esküszöm, erőfeszítés nélkül. Pillanatok alatt.

Kb. 40x néztem meg a videót. Sík ideg lettem. Vagy kivágták a lényeget, vagy nem értem.

Farkasszemet néztem a zöld árnyékolóval. Lelki füleim hallani vélték a western hősök alá játszott filmzenét. Ám mielőtt lelőttem volna, újra nekifogtam, hátha kevésbé szőkézem el. Csiklandós izzadtság hullott rángatódzó szemhéjamra.

Ugyanaz történt, mint Olaszországban tavaly nyáron: összecsuktam. Foggggalmam sincs, hogyan.

Este életem miértjének elmeséltem kalandomat a zöld szörnyeteggel. Felcsillant a szeme: „Akkor Te már össze tudod csukni?”.

Kb. százig számoltam el magamban, mire válaszolni tudtam: „NEM szeretném többet összecsukni. Ha egyszer újra kinyitjuk – úgy talán száz év múlva – majd behozzuk ide a házba felállítva. Szívesen eljátszanak vele a gyerekek itt bent is.”