Irányíthatatlan álmok

Sok dolog van az életben, amit irányíthatunk. Az álmainkat sajnos nem. Elkanyarodhatnék afelé, hogy pozitív gondolkodás és miegymás és hogy a tudatalattink hogyan működik közre abban, hogy éjjel mikről álmodunk. Nem akarok.

Nem vagyok álomfejtő sem, így arra sem tudok megfelelő magyarázatot adni (mint Kúrdy Gyula nem egyszer), ha teszem azt teljesen abnormális dolgok forognak bennünk alvás közben, mondjuk, hogy egy bikinis majmot látunk egy templom torony tetején zongorázni napnyugtakor. De egyet tudok. Vannak kellemes álmok és vannak kellemetlenek.

A minap azt álmodtam, hogy a férjem megcsalt egy volt kolléganőmmel. A reggel úgy indul ilyenkor eszméletre térés után, hogy „Fúúúúúúúúdejóhogycsakálomvolt…”. De egy kellemes nyújtózkodás után azért csak visszalopja magát az érzés, az a nem kellemes érzés a tudatomba, hogy megcsaltak. Ébredező férjemre nézek, aki mosolyogva, még behunyt szemmel próbál magához húzni. Tüntetően távolságot tartok, majd megosztom vele: „Azt álmodtam, hogy megcsaltál.”.

Mivel ismer – és mert nem először fordult már elő ilyen -, mosolya szélesebbre húzódik, majd bocsánatkérően annyit mormol a párnájába: „Ugye nem haragszol, ha ezért most nem lesz bűntudatom?... Legalább valami jó nő volt?”.

Eleresztem a fülem mellett a szemérmetlen kérdést, vizslatva nézem a mosolygását. Mivel hallgatok, kinyitja a szemét. Néz rám, vigyorgós szemekkel, fürkészőn. Majd megszólal: „Mondd, hogy most nem fogsz rám egész nap haragudni. Gondold azt, hogy ez csak egy testi kapcsolat volt. Nem jelentett számomra semmit…”. Leütöm a kispárnámmal. A hangjában bujkáló huncutság egyáltalán nem tetszik. És bár nem vagyok egy féltékeny típus, ez a mai nap nem arról szól, hogy megbocsássam neki azt, amit álmomban elkövetett.

Felkászálódunk. Öltözködés, fogmosás, smink, fésülködés. Ébresztem a gyerekeket, lassan indulás óvodába, iskolába, munkába. Megállt az idő körülöttem. Még mindig az álmom lebeg előttem. És haragszom. Persze tudom, hogy hülyeség.

Kimegyek a konyhába. Életem miértje vizslatva néz rám, a szeme még mindig huncutul nevet. Kávét kavargat, közben a másik kezével felém nyújt egy bögrét. Kávét főzött nekem… Sosem szokott… Olyan érzés fog el, mint mikor a férj egy csokor virággal állít haza olyankor, mikor se születésnap, se névnap, se évforduló nincsen. Gyanús… naggggyon gyanús…

Gyerekek is felöltöznek, lassan útnak indulunk. Életem párája kikísér minket, becsatolja a gyerekek biztonsági övét, elrendezi őket a kocsiban, búcsúcsókot lehel a homlokukra, kaput nyit, kiáll a nagy autóval, hogy mi is elindulhassunk. Lopva nézem őt. Magas, jó kiállású alakját, magabiztos lépteit. Még mindig bosszús vagyok.

Értem én, hogy ez csak egy álom volt. De miért álmodok ilyeneket? Tudatalatti meg hasonlók… Soha nem volt rám jellemző a féltékenység, most mégis, egy gonosz álom miatt rányomja bélyegét az egész napomra. Én meg hagyom.

Drágám még behajol az autóba és csókot nyom a számra. Megállíthatatlanul vigyorog. „Szeretlek.” – mondom búcsúzóul és ezt akár értheti úgy is, hogy egye penész, megbocsátottam. Pedig dehogy bocsátottam meg. Csak már nem rá, hanem magamra haragszom.

Lavórkék ing, barack színű nadrág és makkos cipő

Hatodik alkalom a bőrgyógyászaton. Nem, nem unatkozunk. Sokféle embert lát ott az ember. De a legutóbbinál valóban lehidaltam.

30-35 év körüli fiatalember. Hosszú, egyenes (ritka szépséges… bár inkább ritka…) haja lófarokba fogva. Feje tetején divatjamúlt napszemüveg, amúgy hajráfként funkcionálva, ami önmagában nem túl férfias vonás az én szememben. Lavórkék ing, szigorúan betűrve a barack (igen, barack!) színű nadrágba, mely a 70-es évek divatja szerint az aljánál felhajtva viselendő… egyénünk sem tett másként. A szorosan betűrt ing jól engedte láttatni Micimackó pocakját, amiért rettentő hálás voltam. Már megérte eljönnünk. Mindezek fölött egy barna hasított bőr kabát, szőrmével a gallérján. Megkoronázandó mindezt: kopogós, fekete makkos cipő.

Látványnak sem volt semmi. De a pasi, hogy elüsse a várakozási időt – és gondolom, hogy mindenkinek bizonyíthassa, hogy ő borzasztóan fontos ember a társadalmunkban, megállás nélkül telefonált. Mert a telefon a kezében volt, a headset meg a fülében. És jött-ment, intézkedett, időpontokat fixált le, telefonszámokat kért el. Kellő hangerővel. Kopogott fel és alá a váróban, peckesen, fontoskodva.

Próbáltam kitalálni, mi lehet a foglalkozása: Egy reményvesztett filmproducer? Egy manager? Egy vállalkozó? (de vajon mire vállalkozhat?). Egy meg nem értett művész? Szórakozott professzor? Vagy egy egyszerű kőműves gyerek, aki szörnyű egyedien öltözködik?

Este, mikor elmeséltem életem habospitéjének otthon, hogy milyen emberek járnak a bőrgyógyira, tömören, foghegyről válaszolt: „Homár.”.

Hát ezen agyaltam én ennyit?!

Egy szimpla hétfő

05:40. Ébresztő. Nem bírok felkelni. Muszáj.

Fogmosás. Öltözködés. Hol a zoknim. Mit vegyek fel? Ez is jó lesz. Arcpirosító. Sápadt vagyok. Egyre több a ránc a szemem körül.

06:00. Gyerekeknek is ébresztő. Nem akarnak felkelni. Rimánkodás. Félkómás öltöztetés. Bíztató szavak.

Uzsonna csomagolás. Kávé. Vitamin bevétel. Telefont elraktam. Ne hagyd itthon az ebédedet.

Rohanás az oviba. Nehéz elválás. Mindenki álmos. Nyűgös. Ebéd után jövök. Szeretlek.

07:15. Munkahely. Csörög a telefon. Írjunk táblázatot. Nem jó a táblázat. Mégis jó. Küldjük el. Csörög a telefon. Kopognak: Zsuzsa néni, nem érzem jól magam, vérzik az orrom, megütöttem a lábam, hányingerem van. Csörög a telefon. Másold ezt le. Sürgős. Határidő. Csörög a telefon. Faxold el. Írjunk levelet. Javítsuk ki a táblázatot. Csörög a telefon. Vágd ki. Ragaszd össze. Csörög a telefon. E-mailek. Válaszok. Csörög a telefon.

12:00. Rohanás az óvodába.

12:30. Mi volt ma? Hol a sálad? Hol a kesztyűd? Öltözz. Miért ilyen sáros a csizmád? Szólj otthon, hogy pucoljam ki! Bibis az ujjad? Elmúlik. Puszit rá.

13:00. SZTK. Sorszám kérés. Ezren vannak. Bőrgyógyászat. Ezren vannak. 5-80 évesig mindenki eljött. Kelj fel a padlóról. Legyél türelmes. Tudom, hogy sokan vannak. Várni kell. Mindjárt mi jövünk. Ne kússz a padlón. Fogd a kutyusod, itt fogjuk felejteni. Nem tudom fogni, nálam a három kabát, táska a vállamon. Állj fel. Ülj le. Ne dúdolj. Mi jövünk. Köszönjetek. Vegyük le a csizmát… igen, nagyon sáros. Fogom a kezed. Tudom, hogy fáj. A szemölcs ilyen. Mindjárt vége. Szorítsd a kezem. Ügyes voltál. Te is vedd le a csizmád. Tudom, hogy fáj. Szorítsd a kezem. Mindjárt vége. Ügyes voltál.

Gyógyszertár. Ezren vannak. Ne fogdoss meg mindent, beteg leszel. Türelem.

16:00. Rohanás az iskolába. Milyen napod volt? Ügyes vagy! Gratulálok! Miért sáros a csizmád? Szólj otthon, hogy pucoljam ki! Add a táskád. Ülj be a kocsiba.

16:10. Rohanás vásárolni. Vegyél kosarat. Mit is kell venni? Ne fogdoss meg mindent. Nem veszünk chipset. Húzhatod a kosarat. Ne nyávogj, mindjárt te is húzhatod. Mit is kell venni? Ne ülj a wc papírokra. Köszönj a pénztáros néninek. Kocsiban megeheted.

16:30. Otthon. Szia Borcsa kutya. Ne ugráld össze a nadrágomat. Vigyétek a cuccotokat, a fülemen is szatyor lóg. Ne hagyd a kocsiban. Csukd be a kocsiajtót. Engedd ki Borcsát. Nem mindegy, ki megy be elsőnek??? Ne nyávogj. Nem mindegy, melyik fogasra teszem a kabátodat??? Vedd fel a földről a játékodat. Moss kezet. Nem lehetsz éhes, még nincs vacsoraidő. Egyél egy almát. Mi volt a lecke? Anyám tyúkja. Anyám… Jó, tanuljuk. Mindjárt bekapcsolom a mesét, de előbb Bogival tanulunk.

17:00. Mosógépbe pakolás. A tiszta ruhák leszedése. Hajtogatás. Nem fér be a szekrénybe. Kupi van. Minden gyűrött. Rendetlenség van. Ordítok. Csinálj rendet. Megint ráléptem valamire. Fáj. Másnapi ruhák kikészítése. Ebéd összekészítése. Reggeli készítés. Ne veszekedjetek. Ne bántsd őt. Elég volt.

Rakj rendet. Mi ez a disznóól? Nem lehet belépni. Ne legyél szemtelen.

18:00. Vacsora. Mit kérsz? Az nincs itthon. Ne hisztizz. Egyél mást. Kérsz teát? Jó, csinálok kakaót. Neked tejet. Neked vizet. Ne morzsázz le. Töröld meg a kezed. Mosogatás. Mosogatás. Mosogatás.

18:20. Lányok, fürdés. Mondom fürdés. Most. Ne bosszants. Ne így vedd le a ruhád, bogozd ki. Menj pisilni. Hol a csat a hajadba? Elég meleg a víz? Fogat is mossál. Gyere ki a kádból. Öltözz gyorsabban, megfázol. Bence gyere fürdeni. Nem érdekel a mese. Majd folytatod. Adok enni Borcsának. Bence menj fürdeni, kihűl a víz. Elszakadt a macid? Megvarrom. Semmi baj. Bence menj fürdeni. Miért vannak szanaszét a játékok??? Kértem, hogy csináljatok rendet. Bence, menj fürdeni.

19:10. Szia, apa. Milyen napod volt? Bence menj fürdeni. Fürdesd meg Bencét, nem bírom tovább.

19:30. Zuhanyozás. Arckrém. Fogmosás. Vircsaft a szobából. Ne kiabáljatok. Ne szaladgálj. Pakolj el. Teregetés.

20:00. Meseolvasás. Bújj az ágyba. Puszi. Szép álmokat. Szeretlek.

20:20. Híradó. Felrobbant, lelőtte, megerőszakolta, hazudtak, csaltak, loptak. Sporthírek. Időjárás. Eső lesz…

21:00. Ágy. Fáj a gyomrom. Hosszú nap volt. Aludjunk…

21:20. Félálomban: NEM PUCOLTAM KI A CSIZMÁKAT!

Gyermelyi – a reklám, amit nem értek

A reklámokat nem keresgéljük, azok úgy megtalálják az embert, ha akarja, ha nem. Általában nem akarjuk, mégis ránk talál, sunyin, egy film előtt vagy után (rosszabb esetben közben…), míg várjuk az időjárás jelentést, vagy csak csatornák váltogatása közben.

Egy jó reklám olyan, hogy szinte vágyunk újra látni, mert ötletes, mert vicces, mert aranyos, mert találó. 

Aztán van az a reklám, amit nem tudunk hová tenni. Én találkoztam ilyennel a minap. Mivel mostanában igen fáradt, szétszórt vagyok, nem is csodálkoztam magamon, hogy ugyanazt a reklámot látva újra és újra elgondolkodom, hogy miről is szólhat, mit is reklámozhat. De feltűnt, hogy nem értem. Akkor már tudatosan próbáltam rá koncentrálni… és szőkeségem ide vagy oda, akkor sem értem!

1.         Van egy lány egy színpadon, szálló kék selymekbe burkolózva és nagyon balettozik. Majd állva tapsol a közönség, virágeső stb. 

Következtetés: Öblítő reklám… vagy intim betét, esetleg tampon a terpesztéseket elnézve. De lehet akár Raffaello is, hisz ott szoktak balerinák édességet kapni fellépés után meggyőző zenei aláfestéssel.

2.         Balerinánk ül az öltözőben és sminket távolít el. 

Következtetés: Na ugye, hogy Raffaello! … Vaaaagy sminklemosó és AVON reklám.

3.         Táncosnőnk átvedlik balerinából dögös hétköznapi fruskává. Elnézve igen kurtára sikeredett felsőjét és az éppen a mi szemünk láttára begombolódó farmernadrágját, mely pimaszul az XXS kategóriába tartozik, megingok, hogy mégis inkább valami fogyasztó csodaszer reklámjába akadtam bele.

4.         Pofátlanul vékony és tehetséges balerinánkat egy nagyon jóképességű fiatalember várja természetesen motoron az öltöző bejáratánál, ezerwattos mosollyal ugranak egymás nyakába, majd táncosnőnk hivatását nem meghazudtolva egy laza spárgát nyomva ül fel mögé a mocira (nem kis irigykedést váltva ki a nézőből). 

Következtetés: esetleg internetes társkereső rovatot bír reklámozni a kis filmecske???! Fogamzásgátló módszert?! Gumit?! Már nagyon zavarban vagyok…

5.         Motoron dzsalnak el a naplementébe, művésznőnk sárga sálja még soká lengedezik utánuk a szélben… Akkor ez csakis valami torokfertőtlenítő gyógyszer reklámja lehet!

6.         Utolsó kép – és a megvilágosodás: „MINDEN JÓ, HA GYERMELYI!”

Könyörgöm, valaki mondja el, hogy mi köze a pofátlanul csinos és vékony és tehetséges balerinának a Gyermelyiheeeeeeeeeeeez!

Dalos pacsirtáink – avagy hogyan ível a színvonal… lefelé

Megnéztük. Meghallgattuk. Őszintén? Személy szerint – bár nem tisztem véleményt formálni -, azért többet vártam. Az idei felhozatal siralmas.

De kezdjük az elején, mondjuk a zsűrivel és a műsorvezetőkkel.

Pierrot lett idén a rossz zsaru. Mosolygós-szűk szemeivel pontoz le mindenkit, lelkiismeret-furdalás nélkül. Nincs is ezzel baj, talán ő az egyedüli, aki már-már reálisan látja az énekeseket.

A máskor oly gyönyörű Rúzsa Magdinak sikerült majmocskás frufrut rittyentenie a fodrásznak. És néha nem tudtam eldönteni, hogy Magdi csak tapintatos, vagy komolyan dicséri a versenyzőket.

Csiszár Jenő hozta a szokásos formáját. Nem csak a habogásra gondolok, leginkább arra, hogy nem pont egyező a zenei ízlésünk. Épp azok tetszenek neki, aki nekem boáááá.

Rákay Philippel meg csak többen van a zsűri.

Tatár Csilláról annyit, hogy hiába szépek a lábai, ha beszélni még így sem tud folyékonyan. Amellett, hogy értelmetlen, összezavaró, bakizós, de a nagy nyilvánosság előtt védi saját magát azzal a hozzáfűzésével, hogy mindenki hibázhat? Csak az hibázik, aki dolgozik, ez így van. De nem mindenki való színpadra, élő adásba meg pláne nem. Ezért nem vezettem például én a műsort… többek között.

És még Harsányi Levente lendülete és talpraesettsége sem pótolhatja a másik műsorvezető hozzáértését.

A versenyzők:

Kályhaezüstbe öltözött bányarémséges hamiskás, de annál önérzetesebb hölgyemény (bocs, a névmemóriám remek…). Aki oly mértékben kihúzott derékkal tud ülni, hogy nekem fájdalmas, még nézni is.

Bogi, aki védjegyévé kívánja tenni a mezítlábas produkciót. A hangjával nincs gond (már azt is értékelnünk kell, ha nem hamis). Nekem a dal nem volt elég ütős, bár jóval hallgathatóbb, mint a többi. Nem, ezt nem befolyásolja, hogy valakin tűsarkú cipedli, vagy balerina cipő, vagy bakancs van-e. Nekem felemás volt viszont az összkép, mikor a felhőnyi füstből elő-elővillant a mezítelen tappancs a kisestélyi alatt.

Egy középkorú, szőke démon, aki saját bevallása szerint produkció közben Hamupipőke mozdulatokkal hagyta el az egyik vörös topánját, majd megoldásképpen önszántából dobta le a másikat is. Probléma megoldásból ötös. A produkció számomra ettől függetlenül lapos, a dal nem szólt semmiről, nem fogott meg.

A „kedvenceim” az állva hárfázós bagázs, ahol a szintetizátoros iszonyatosan belendülve tombolt… valami egész másra, mint amit mi hallottunk. Az énekesnő energiabombaként ugrándozott fel s alá… bár a hangja lett volna olyan jó, mint a mozgása. Az állva, táncolva hárfázós hölgyről már szót sem ejtek, max. annyit, hogy hűűűűűűűű… elképesztően rossz volt. Bár imádom a klasszikus hárfát, nekem ez sokk. Nyilván ezért kapták ők a legtöbb pontot, kezdek hozzászokni, hogy aki nekem nagyon nem jön be, az a zsűrinél tuti befutó.

Aztán jöttek még fiú bandák is, kik tornasorban, kik meg rettentő lagymatagon trottyos gatyában… Jut eszembe: mondja már el valaki a fiataloknak, hogy NEM ÁLL JÓL SENKINEK AZ ÜLEPRÉSZEN LÓGÓ NADRÁG! Pierrot hozzászólása itt nagyon tetszett, azt mondta, nem meri őket kritizálni, nehogy a rajongótábor plüssállat arzenálba fojtsa őt. Szerintem ezzel mindent elmondott.

Egyetlen valamire való hang akadt csak. Minden tiszteletem Tóth Veráé. Tisztelem őt azért, mert az egyetlen, aki színvonalas és vállalható a műsor részéről. Tisztelem azért, mert minden évben próbálkozik a Dalban. Hozzáteszem, a dal, amit előadott, eléggé elfuserált választás volt. Nem Verával van gond, gyönyörűen énekel, egy díva a színpadon és minden tekintetben le a kalappal előtte. Nem bántásképpen, de volt egy elég vihogósra sikeredett csevej, mivel apán kívül Marcsi barátnőm is körünkben élvezhette a produkciókat. Megbeszéltük, hogy Norbi fogyókúrás étrendje nem ért el sok eredményt Veránál, pedig személy szerint nagyon szurkoltam neki. Marcsi némiképp a védelmébe vette az énekesnőt, hogy a ruhaválasztás sem volt az igazi, hisz egy nagy testalkatra egy előnytelen szabású függönyt adtak rá a sztájlisztok, ki tudja, milyen okból. Mire apa gyönyörű monológba kezdett:

-          De legalább sötétítő függönyt vett fel, most gondolj bele, ha csipkésben lenne… Mondjuk ez a kék… olyan benne, mint egy nagy kék bálna! Bár milyen színt vehetett volna még fel? Mondjuk sárgát. Bár akkor olyan lenne, mint egy villamos… Ebben a kékben meg ő a 7-es busz!

Igazság szerint minden évben kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de igyekeztem követni, hogyan alakul a választás, kit küldünk az Eurovíziós Dalfesztiválra. Mindig volt legalább 3-4 személyes kedvencem, akiknek szurkolhattam. Idén? Szerintem ez volt az első és egyben utolsó adás, amit megnéztem. Nem fárasztom magam sem a dalokkal, amiket nem igazán élvezek, sem a zsűrivel, sem a műsorvezetőkkel.

Csak arra tudok gondolni, azért csúszott így le a színvonal, mert a minőségi előadók rájöttek, a Dalfesztivál bunda. Koncsíta után nekem sem lenne kedvem megmérettetni magam. Bár azon azért elfilózgattunk hármasban, ha Tóth Verára szakállt ragasztanánk…

Szervezőképtelenség – avagy hogyan szúrjunk ki magunkkal még annál is jobban?!

Azzal indult, hogy az ikreket szülinapi zsúrra hívták egy játszóházba. Úgy voltam vele, egye penész, már amúgy is régen voltunk, bármennyire utálom a játszóházakat, hadd legyen kicsit jó nekik is. Két dologgal nem számoltam: az aznapi ordító, migrénes fejfájásommal és azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy szervező képességem nem remekel mostanság.

Mivel szombat munkanap volt, így még annál is inkább „örültem” a meghívásnak. Magamba raktam tonnányi fájdalomcsillapítót, majd a munka végeztével rongyolás haza, gyerekek puccba vágása, összekészülődés, 77 nagy pofon beígérése nem megfelelő viselkedés esetén, majd uzsgyi a játszóházba, ajándék nem otthon felejtése.

Apa azt vette a fejébe, illik- nem illik alapon, hogy ő szépen berak minket, aztán elhúz a heti nagybevásárlást elintézni, majd értünk jön.

Megérkeztünk. Levetkeztünk. Egy kedves ott dolgozó hölgy (szerintem mély növését kompenzálandó, akkora kontyot viselt a feje tetején, mint egy dinnye), aki kiszúrta kezünkben a bazi nagy ajándékos tasakot, megszólított.  Kérdezte, kinek a szülinapjára jöttünk? Mondok: Szamira szülinapjára. Kontyosunk keres, kotor a papírjai közt, majd kissé zavarodottan közli: Van Szamira, csak nem ma, hanem holnap, vagyis vasárnap.

Pöttynyit leforrázva álldogálltunk pár másodpercig, hebegtem-habogtam, hogy de hát a meghívó (mely biztos helyen a konyhaasztalon maradt!) tuti szombatra szólt.

Apa felülkerekedett zavarunkon, közölte, kér három gyerek és egy felnőtt belépőt, majd ő angolosan lelép vásárolni. Holnap pedig jövünk újult erővel a szülinapot ünnepelni… ha már így alakult.

Nem részletezem a számomra egyáltalán nem szívem csücske játszóházas örömöket. Ricsaj, száguldó kétlábúak és két- három- valamint négykerekű járművek. Nevető, ám néha bömbölő gyermekek a totyogóktól a tizenévesekig. A lármát időközönként túlharsogja a hangszórókból áradó szülinapos nóták sorozata. Mindegy, túléltük. Még azt is, mikor indulás előtt fiam hisztirohamot kapott, mert nem akart még indulni, szomjas volt és egyébként is…

Otthon belepillantottam a meghívóba. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy magamban tartom a valóságot, de rájöttem, mindenképpen kiderülne, így megosztottam férjemmel, hogy a meghívás igaziból is vasárnapra szólt, én néztem el.

Másnap már reggel 9-től kérdezgették csemetéim, hogy mikor indulunk. Öt percenként. Délre megőszültem. Mivel a két alig 6 éves idő-fogalma még nem az igazi, így hiába hajtogattuk felváltva, hogy délután 4-re szól a meghívás és előbb nem mehetünk, mert még a szülinapos sincs ott. Délután 2-re már 2 percenként kérdezgették az indulást, addigra ősz tincseim hangtalanul kihullottak… Fokozódott a nemzetközi hangulat.

Végre megérkeztünk. Két dolgot konstatáltam: 1. A játszóház, mely előző nap az elviselhető szintet ütötte meg, vasárnapra kb. kétszer olyan zsúfolt volt és négyszer hangosabb. 2. A fejfájásom, mely azóta csupán csitult, el nem múlt, ezt a zsivajt nem igazán értékeli pozitívan.

Derült égből villámcsapásként találkoztam egy szakközépiskolás osztálytársammal is, akik szintén meghívást kaptak a partira. Ám mivel idestova 20 éve nem láttuk egymást (igen, igen, tudom, illene ellátogatnom az érettségi találkozókra…), a köztünk kialakult társalgás ilyetén módon indult:

Én: - Judit? (kérdeztem bátortalanul mosolyogva).

Ő: - Nem, Évi! (szólt kissé megilletődötten, homlokráncolva keresgélve agyában, ki is lehetek ugye ÉN???!)

Én: - Huszti Évi! Tényleg!

Ő: - ……… ?!

Én: - Straub Zsuzsi.

Ő: - Ne ba…..! Nem ismertelek volna meg!

Konzekvencia levonva: Szervezőképességem nulla, névmemóriám nulla, de másoknak sem túl jó az arcmemóriájuk.

Viszont apával jót ping-pongoztunk, mert időben felfedeztük, hogy a gyerekek őrzése már teljességgel felesleges, egyrészt, mert ketten háromfelé minek is futnánk, másrészt sokkal kellemesebb időtöltés, ha mi is elfoglaljuk magunkat, míg ők ugrálnak és egymást kergetik.

Azért van még egy konzekvencia: Így megy KÉTSZER az a szülő játszóházba, aki EGYSZER sem akart igazából.

Lúzerek lúzere

Biztosan voltatok úgy, hogy azt éreztétek, jobb lett volna ma fel sem kelni. Mert aznap bárhogy igyekszik az ember lánya, valahogy nem jön össze semmi. A kávé túl édes lesz – vagy éppen túl forró, és ha mákunk van, nem borítjuk nyakon magunkat vele reggel a munkába indulás előtti pillanatokban.

A munkahelyen bedöglik a telefon, az internet, és lehetőleg a fénymásoló is egyszerre, persze erre csak hosszas szerelés után jövünk rá, mikor már a másoló festékének nagy része kezünkön, arcunkon, homlokunkon és a lehető legcsinosabb ruhánkon díszeleg.

 Otthon a rántáshoz a lisztet szépen végigszórjuk az előtte makulátlanra sikált tűzhelyen és/vagy a konyhapulton, ráadásként jól elsózzuk az aktuális főzeléket, lehetőleg abszolúte ehetetlenre.

 A kezünket akkurátusan lilára forrázzuk, pedig hidegre tekertük a kart, de előtte még forró víz kellett és a dög csap emlékszik erre (ha mi nem is…).

Kutyagumiba lépünk, bár észre nem vesszük, csak mondjuk a gyerekek szülői értekezletén… A kabátunk cipzárja biztosan beakad, eltörik, szétugrik és mivel nincs kedvünk a szülők előtt jógamozdulatokkal kibújni belőle,  az értekezlet végéig gyöngyöző homlokkal pácolódunk és főlünk porhanyósra. Ám mivel a kutyagumi elég erős szagokat áraszt, így nem kell attól tartanunk, hogy a belőlünk csorgó izzadtságszag bárkinek is feltűnne.

Ismét otthon: a szemetes csurig tele, de mikor kivinnénk, tuti, hogy elhasad a zsák alja, szolid, barna, ámde ragacsos kávépöttyökkel tarkítjuk így a tiszta padlót. A zsák tartalmától függően spékelhetjük meg kenyérmorzsával, félig rágott körtéből kicsorgó nyákkal, hagymahéjjal.

Mindeközben a gyerekek nyűgösek, nyafogósak, veszekednek egymással, hangosak és szófogadatlanok és a fenyegetésként beígért 77 pofon sem segít. Bár nap végére leginkább azon kapjuk őket, hogy csendesen ülnek egymás mellett a kanapén, mint verebek a dróton és szájuk elé tartott kezekkel, diszkréten röhögnek a mi szerencsétlenkedéseinken.

 A mosógépet soha nem használt programra állítjuk véletlenül, ami kb. 3 óra múlva áll csak le, pedig már nagyon szeretnénk ágyba kerülni, hogy minél előbb holnap legyen és essünk túl ezen a nem túl szerencsés napon. Ehelyett várjuk és várjuk a mosás végét, hogy aztán hujjéééééééééé! … kiteregethessünk. Persze kb. ekkor esik le, hogy csak mosószert raktunk az adagolóba, az öblítőről nyilván megfeledkeztünk…

Tudom, azt mondják, minden fejben dől el. De igenis vannak olyan napok, mikor úgy érezzük, nemhogy felkelni nem kellett volna, már azt is vitatjuk, hogy megszületnünk muszáj volt-e. És kínlódva lessük az órát, hogy teljenek már azok a percek és lehetőleg semmihez ne kelljen nyúlnunk estig, mert abból jó nem fog kisülni.

 A nap elején még szederjes fejjel szitkozódunk minden egyes leejtett kulcsnál (Hurrá!  A gravitáció ma is működik!!!). Később tikkel a szemünk és némiképp rángatózik a fejünk, mert amihez nyúlunk, az leesik, eltörik, kicsúszik, elkenődik, fröcsköl, köpköd, koszol. Azért nap végén már-már vihorászunk saját kétbalkezességünkön, mikor huszadik alkalommal ejtjük le a kocsi kulcsot – lehetőleg nem a kanálisba…

De a legszebb, mikor másnap vigyorogva ébred az ember, abban bízva, hogy ez egy MÁSnap lesz. Aztán az első kávé után (a fehér pulcsin) kiderül, hogy ugyanolyan, mint az előző volt.