Tesco különszolgáltatás - avagy időrabló röhögnivaló

Ismét lehetetlen dologra vállalkoztam – hiába no, ez valahogy a véremben van -, múlt héten nyakamba vettem három kölköcskémet és immár sokadszori esküdözés ellenére is, hogy soha többet!, elmentünk a Tecsóba a heti nagybevásárlás céljából.

Mivel maga a vásárlás akkora élmény tud lenni izgága, hangos, marakodós, vihorászós, duzzogós, minden törékenyt leverni akaró gyermekeimmel, hogy szinte sokkban vagyok, mikor idegtől remegő szájszéllel, tikkelő, véreres szemekkel kifelé gurítom a felpúpozott bevásárló kocsit. Ez legyen mentségemre mondva, hogy szinte csak Ilyen ici-picin múlt, hogy bepalizzanak.

Szóval haladunk kifelé, megcsodáljuk a pénztárak háta mögött mosó hatalmas mosógépet a tisztítóban, játszunk egy lottót, kerülgetjük az embereket, minden kirakatüveget összetapogatunk és lehetőleg az orrunk nyomát is rajtahagyjuk, jobb esetben a szánkét is, de már majdnem kiérünk, mikor nagyon határozott fellépéssel elém penderül egy fiatalember. Igyekszem egy szuszra magamba szívni nem mindennapi látványát és közben hallgatom szavait: Bla-bla-bla-bla-bla………..

Félhosszú haja csak fufrunál mondható igazán kiteljesedni, azt gondosan hordja féloldalasan fésülve, mintha kalóz lenne és szemkendőként funkcionálna bal szemén. Ha már a szemnél tartunk, szintén akkurátusan kiválogatott szemüvegkeretet visel, olyan ByeAlex-es, vagy retró, vagy SZTK-s, vagy mittudoménmilyen cuccot, ez a menő most vagy mi a bánat, pedig még élénken él bennem, hogy általánosban vinnyogva röhögtünk a hasonlatos látógéppel megáldott bénák felett (közöttük voltam ám én is, jó sokáig…) a lényeg, elég ótvar benyomást tesz rám a srác. Amúgy girnyó pasink testén ing és csőfarmer (utóbbiból hátul kikandikál az alsógatyesz korca, ami számomra nagyon broáf érzést keltegetett, de szerencsére ritkán fordított hátat emberünk). Életkora úgy a huszonöt és a halál közt tehető, de egy évvel sem több, ez tuti. Modora lehengerlő, talán azért, mert az ember nem nagyon tudja hova tenni a külseje miatt, elsőre kissé drogos, kissé elvont értelmiségi, kissé korát meghazudtoló Woodstockos, de alapvetően a saját karikatúrája önmagának. Hangja meglepően mély, már-már kellemes, bár kicsit hadaró, kételyeket ébreszt az emberben, hogy vajh’ a saját neme avagy az ellenkező felé vonzódik inkább…

Kötelességtudóan iszom szavait, mint említettem: bla-bla-bla-bla-bla. Közben sasolom három csemetémet, mit borítanak ki, hová rángatják a bevásárló kocsit, kinek mennek neki stb. Már majdnem szavába vágok hótt bunkón, hogy kösszépenszevasz, amikor megüti füleimet az első értelmes mondat emberünk szájából: Plusz 1000 pont a klubkártyán.

Ez tetszik. Aki nem ismerné, ez a rendszer, arról szól, hogy a klubkártyán gyűlő pontok, amiket bevásárláskor kapunk, később beválthatók, levásárolhatók.

Pasi látta, hogy horogra akadtam, ezért darálja tovább a jól betanult szövegét. Agilis, meggyőző és rohadtul érti a dolgát, annak ellenére, ahogyan kinéz.

Szépen lassan egy kis pulthoz vonszolja a hegynyi bevásárló kocsit, figyelmen kívül hagyja, hogy közben három gyerekem három irányba igyekszik azt visszahúzni, nem kis madárcsicsergés és vihogás közepette. A pultnál egy nagyon nőcis, nagyon magas, nagyon szőke, nagyon fiatal, nagyon ártatlanul buta mosolyú kis csajszi áll és mutogatja hónál is fehérebb fogsorát boldogra, boldogtalanra egyaránt. Már csak a szépségkirálynős csuklótekergető integetés hiányzott, hogy teljes legyen a kép.

Kissé bizalmatlanul méregeti zsáknyi kukacra emlékeztető három kölkömet: zavartan topog magas sarkain, talán attól tart, gyerekeim észrevétlenül lelopják a körmein csillogó, fényes-rózsaszín körömlakkot, vagy a szájfényt az ajkairól, esetleg orvul kiegyenesítik a nagy gonddal bodorított hullámokat a hajából... Kezdem megbánni, hogy nem oldottunk kereket azonnal.

Retro fazonunk a semmiből elővarázsol negyvennégy űrlapot, amiből párat az orrom alá tol, hogy legyek szíves kitölteni itt-ott-amott, csak hogy usgyi gyorsan haladjuk. Hatalmas sóhaj közepette átgondolom bevásárló kocsink tartalmát és szomorúan keresztet vetek az imént még frissnek kikiáltott húsárura, ami nyilvánvalóan hamarosan ki tud majd mászni a kosárból, így adva tudtunkra, köszöni, megromlott a közel 40 fokban, legjobb esetben otthon magától ugrik a fazékba és kevergeti is majd magát a fakanállal…

Töltöm az űrlapokat, amik dunsztom sincs, mire szolgálnak majd. Közben néha hátranézek, Benyus kezeit lefejtem Enci torkáról, Bogi haját kibogozom a kosár rácsaiból, visszateszem a szomszédos körömlakk árus lány portékáit szép rendben, negyvenedszer is visszagurítom az időközben elgurigázott kosarat, felsegítem az eltaknyolt Bencét, visszaszólongatom az elkószált Enikőt a virágárus kirakata elől, beígérek 78 nagy pofont, ha nem tudnak végre viselkedni… Tök feleslegesen, hisz TUDOM, hogy tudnának, csak nem akarnak. Kockásra unják magukat ugyanis.

Emberünk rettentő elégedett, lelkes és harsányan magyarázza, milyen jól fogunk majd járni a vásárló kártyával.

Mivel rohadt fogalmam sincs, mi az a kártya, így én is mosolygok rá, mint a mérgezett alma Hófehérkére. Egész addig, míg fazonunk ki nem ejti a száján a hitelkártya szót. Egy világ omlik bennem össze. Felnézek és nem tudom miben reménykedve csak annyit mondok: „Hitelkártya? Biztos, hogy sosem fogom használni.”. Emberünk olyan rökönnyel néz szembe velem, mintha azt bizonygatnám, higgye el, fürdeni nem jó, sőt, kifejezetten szégyenszámba megy.

Igyekszik meggyőzni, nincs is annál jobb, mint a bank pénzét használni. Nem állok vitába, mert minek is. Elvett az életemből legalább 10 percet a semmiért.

37 éve élek hitelkártyák nélkül, boldogul. Ismerek olyan embert, aki sportot űz abból, hogy csak így vásároljon, lesi a határidőket, mikor kell, hogy a kártyára pénzt tegyen (vagy hogy a bánatban működik ez). És tuti spórol is vele valamennyit. Egészségére, biztosan ügyesen csinálja. De én ezzel képtelen vagyok szórikázni. Régimódi pénztárcás fruska vagyok, akinek, ha van pénz a bukszájában, akkor költ, ha nincs, akkor nem költ. Hitelkártyákkal variálni… nem az én műfajom.

Nem baj, megint okosabb lettem. Most már tudom, hogy mire NINCS szükségem. Viszont ha akartok valakin jót mosolyogni, a fent leírt fazon megtalálható a vecsési Tecsóban.

Hétköznapi csodák

 

Egyszerű ember vagyok, egyszerű vágyakkal.

Sosem áhítoztam hírnévre, nem vágytam feltalálni a rák ellenszerét sem – bár marha jó lenne, ehhez azért lássuk be, minimum egy agymosásra lenne szükség, legalább 90 fokon.

Nem akartam másoknak dirigálni, kitűnni a tömegből, ha lehetett, inkább a háttérben húzódtam meg.

Még az az egészséges ambíció is hiányzik belőlem, amiből másoknak tán túl sok is van.

Megbékéltem azzal, hogy én sem leszek fiatalabb és azon kevesek közé tartozom, akik nem kapnak sikító-görcsöt minden egyes újabb ráncocska felfedezése után. Elfogadtam (vagy legalábbis keményen dolgozom rajta), hogy változik a külsőm – talán nem előnyömre, de bibibíííí, van, aki így is szeret.

Egyszerű álmaim vannak és nem is megvalósíthatatlanok: befizetni a számlákat időben, dolgozni becsületesen, ellátni a családomat, a tudásom és tapasztalatom legjavát adni át a gyerekeimnek, megférni a szomszédokkal, a világgal, békét lelni, harmóniát teremteni, annyit lenni a barátaimmal, amennyit csak tudok és néha elbújni a világ elől kettesben életem miértjével, hogy kipihenjük a fentieket.

Arra jöttem rá, tényleg elég egy rossz dolog, hogy utána ezerrel tudjuk értékelni a jót.

Borcsa kutyám nagyon beteg volt egy hétig. Az aggodalmam a tetőfokára hágott, mikor már 4. napja nem evett egy falatot sem és a vizet is kiöklendezte. Csak feküdt és segítségkérőn nézett ránk nagy, meleg barna szemeivel, meg-meglendítve az amúgy motolla módjára járó hosszú farkát. Felállni már alig tudott az a nagytestű, örökmozgó, állandóan vidám, ugató, rohangászó kis fél éves kölyök. Csak feküdt szomorúan, fejét a mellső lábaira hajtva. Hiába volt a sok gyógyszer, a napi injekció, javulni nem akart. Én meg álltam fölötte és tehetetlenségemben bőgtem, mint egy gyerek, reggeltől estig. Tudtam, hogy ezzel semmit sem oldok meg, a feszültséget mégis muszáj volt levezetnem.

Aztán csodálatos módon összekaparta magát ez a versenybringára lefogyott, újra vigyorgó, lábról ledöntő örömmel fogadó kis dög. A szívemről óriási kő szakadt le, és belső világomban ismét kisütött a nap, szebb lett az élet. Örömmel mentem dolgozni, örömmel vetettem magam a munkába. A vásárlást sem éreztem fárasztónak, ötezer wattos mosolyt küldtem a pénztáros felé, mikor az unott arccal bámult a képembe. A rádióban is csupa jó zene szólt, fel is tekertem a hangerőt, hogy kiélvezhessem. Boldog voltam, hogy a szembejövő autósok őrülten villognak rám, tudatván, nem messze rendőrök vannak, így még időben lassítottam a járgányt. Fülig ért a szám, mikor itthon a gyerekeim a medencében rikoltoztak, lubickoltak.

És óriási sóhajjal dőltem hátra a napozó ágyon, lehunyt szemmel szívva magamba a nap melegét, a fű illatát, a madarak énekét, a gyerekeim hangját. Újra tudtam értékelni minden apró kis csodát. A méhek zümmögését, a paradicsomok pirosba fordulását, a felhők fodros táncát, kiskutyám elégedett lihegését.

Nem tudom elmondani, mekkora megkönnyebbülés töltött el: Borcsa meggyógyul.

Mégis kerek a világ. És a boldogság mellett már ott bújkált némi keserűség is: miért nem lehet rossz dolgok nélkül is örülni a jónak? Annyira egyszerű lenne. Mégis elsodor minket a napi bosszúság: elment a busz az orrom előtt, elvitték előlem azt a friss kenyeret, amit én akartam megfogni, ráléptek a lábamra, beelőzött egy pofátlan autós, esik, holott én füvet akartam nyírni, elsóztam a levest, a gyerekek szemtelenek és rendetlenek voltak, már megint tele a szemetes…

Jó lenne mosolyogva vállat rándítani és nem ledarálódni ilyen apróságokon. Meglátni a hétköznapi csodákat és értékelni azokat.

Hajrá.

Oly távol vagy tőlem és mégis közel...

Érthetetlen számomra, miért van manapság annyi egyedülálló nő és férfi.

A minap olvastam egy cikket, melyben Várkonyi Andrea azt mondta, a szingli pasik és nők külön bolygón élnek. Lehet benne valami.

Részemről ismerek pár embert, akik képtelenek társat találni maguknak. Ha mégis összejön valami, az általában megmarad a néhány éjszakás kalandnál – de semmi elkötelezettség!, ne adj’ Isten belemennek egy olyan kapcsolatba, ahol a másik fél már házas és természetesen megy a hitegetés orrba-szájba, hogy már nemsokára elválnak az aktuális párjával.

Ez utóbbi 99,9%-ban végződik szakítással, mert a hitegetést az ember megkajálja, míg baromi szerelmes és azt mondják neki, amit hallani akar… Mindenki megunja egyszer a másodhegedűs szerepét, hisz izgi egy darabig, ha nálam vigasztalódik az a pasas, de mégis a régivel megy társaságba, moziba, nyaralni, céges bulira, engem pedig rejteget. Talán azért, mert nem mer felvállalni, talán azért, mert esze ágában sincs változtatni a jól bevált szokásain, házastársán…

Nem azt mondom, hogy kötelező minden embernek párt találnia, mert igenis vannak, akik agglegények, illetve aggasszonyok maradnak életük végéig és ezer százalékig ki is vannak békülve eme posztjukkal, pláne, ha önnön választott a szerep.

De akik nap, mint nap azon agyalnak, hogy megint öregebbek 24 órával és mégsem ébredtek úgy, hogy maguk mellett találták az ágyban életük netovábbját, azokon nem tudok eligazodni.

Hogy lehet pár nélkül az, aki gyönyörűségesen szép lélekkel, humorral, vonzó külsővel, alkalmazkodó képességekkel rendelkezik és minden vágya a klasszikus családmodell tagjaként élni (igen, egy pasas, egy nőci és közös gyermekeik, én ilyen vaskalaposan ítélem meg a családmodell fogalmát…).

Tudom, hogy az évek futnak, mint a futrinka és az ember egyre jobban fél a csalódásoktól. De pofára esni csak az tud, aki mer újba kezdeni.

Számos ismerősöm, barátom, barátnőm hever parlagon, holott értékes és csodaszép lelkű emberkék.

Megőrjít, hogy tehetetlenül szemlélem őket. Ha tudnám, egyesíteném azt a két különálló bolygót, lerántanám a hályogot egyedülálló női és férfi szemekről, szívekről és agyakról és boldoggá tenném az összes szinglit, legyen az férfiből vagy nőből, mindegy. Tudom, így leírva naív lányregény, de mégis, egy esélyt mindenki megérdemel.

Sorozat-gyilkos

 

Ha valaki nem tudná, még egyáltalán nincs lejáratva sem a Hozé, sem az Ármándó, sem a Rozárió, sem a Rozalinda név. Sőt, most dívik a leginkább. Gyakorlatilag 3-4 órán keresztül folyamatosan nézhető, akár egy csatornán belül is a felhozatal eme remek nevek viselői főszereplésével. De ha ez kevésnek bizonyulna, ajánlatos kicsit keresgélni, valamelyik adón garantáltan fut még több hasonlatos filmecske.

Bekapcsolódni bármikor lehet, tuti nem maradtunk le semmiről, ha csak a 93. résznél kezdjük – mint a minap én is -, akkor is holtbiztos, hogy pár perc alatt képbe kerülünk és máris tudjuk kit kell csípni, kit sajnálni, kiért aggódni, és természetesen ki a filmecske Jockey-ja, akit pedig lehet izomból utálni, még ha történetesen nő is az illető.

Hisztérikus örömmámor töltött el, mikor először megláttam, micsoda csodákat sugároznak már megint. Gyakorlatilag minden szereplő hölgy csípőnadrágban, avagy szoknyában virít, tökéletesen gyönyörű pucér hasikával, csípővonallal, valamint sokat sejtető domborulatokat alig-alig takaró, leheletnyi felsőkben. Egy hétköznapon is olyan sminkben és fodrászokat öngyilokba kergető hajkölteményekben, mintha nagyestélyre készülődne…

A pasikkal sem bánt fukarul a természet, no meg a gondos rendezés: Általában ing, avagy pólómentesen, széna-szalma között, ló háton domborítanak tökéletesen kidolgozott izmaikkal, kissé kócosan, vállig érő, göndörkés hajukba bele-belekap a szélgép keltette légáramlat. Giccses? Dehogy! Álomszerű…

Beszélgetéseik épületesek: minden szép, minden jó, jujj, hogy ti mennyire illetek egymáshoz!, ki-kivel esküszik a világ legtüncibb esküvőjén a legtökéletesebb körülmények között legközelebb stb.

Persze az ármányság minden tökéletesség ellenére felüti a fejét mindenhol, úgyhogy izgalmak is várhatók, nem is kevés! De persze senki ne higgye, hogy A kör 3. részéhez hasonlatos rémületek várnak rá. Ellenben minden esemény után a kamerába mered valaki sokat sejtetőn elgondolkodva, hogy a sokadik után a nézőnek már gyilkolászni lenne kedve…

Érdemes leragadni pár percre. Ha másért nem, hát a napi röhögés-adag végett. Megéri.

 

* Ja, a fenti kép csak illusztráció, gőzöm sincs az aktuális sorozatokról. Nehogy valaki felhánytorgassa nekem, hogy hiába ült 16:15-kor nap, mint nap az aktuális csoda-csatorna előtt ;)

Apa Keanu Reeves-esen meghajlítja a teret

Ott kezdődött, hogy egy holdsütötte, forró éjszakán Misha meglepett minket egy levadászott madárfióka tetemmel. Becsattogott vele a cicaajtón a kukk sötét nappaliba, majd orbitális nyávogással közölte, hogy történés van, le ne maradjunk. Nem dicsértük meg, morogva fogta életem miértje és szipogva nájlonzacskóba csomizta szegény exmadárkát, majd kukába helyezte. Puffogva visszafeküdtünk és megpróbáltunk tovább aludni.

A madárkolónia nyirbálásának nem volt még vége, ugyanezt 2 órán belül még 2x adta elő drága cicusunk, felborzolva az összes idegszálunkat, valamint apró darabokra törve a szívemet: nem túl felemelő érzés halott madarakat nézegetni éjnek idején, ámbár részemről sosem, semmikor…

Pár napig nem melózott éjjelente kiscicám, békességben aludt mellettünk, mintha mi sem történt volna. 

Sokáig nem tartott a nyugi, éktelen vernyogásra ébredtem a minap éjszaka. Prüszkölve kapcsoltam villanyt a nappaliban, ahol baromi büszkén egy falatnyi egérkét csócsált a szentem. Reménykedve néztem hátrafelé, abban bízva, apa tuti ott nyomul mögöttem és már készül a dög összeszedésére. 

Koppantam, mint cserebogár a lámpaburán, mert azt láttam, drágaságom hanyatt fekszik a hitvesi ágyban és úgy horkol, hogy a függöny fodrosan lebeg minden levegővételénél, akár egy tüchtig menyasszonyi fátyol. Rám hárult hát a piszkos munka.

Néhány napig ismét csendesen teltek az éjszakák, ám most éjjel Misha olyat alkotott, hogy csak ámultunk.

Sikerült jó mélyen elaludnom, ami ritkaság számba megy, mert általában felébredek minden kis zajra. Ennek ellenére most éjjel apa kitartó lökdösésére keltem. Suttogva szegezte nekem a kérdést, hogy mit csinálhat vajon Misha?? Mivel ALUDTAM, úgy 45 méter mélyen, dunsztom sem volt róla, mire céloz, ámbár közben meghallottam, amint macskám föl-le grasszál a lakásban idegbeteg módra és a gyerekek játszószobájában mindent akkurátusan felborogat. Így hát férjecském kérdésére megnyugtatásul közöltem: „Mit csinálna? Épp most tör össze mindent.”

Álomittasan kászálódtam ki az ágyból. A villanygyújtásra macskám még cikázóbb mozgásba kezdett. Aztán körvonalazódott az is, miért. Egy immár élő egér elfogásán dolgozott keményen, aki nem adta egykönnyen az életét.

Nem vagyok az a tipikusan székre ugrálós egér-félő némbör, ám majdnem triplaszaltóval ugrottam a levegőbe megrökönyödve szemlélve ádáz harcukat. Mivel a gyerekek nem csináltak estére rendet a játszó szobában, ezért hát volt nagy hejehuja, hisz az egér, keresve az egérutat, a sok játék között cikázott, míg Misha, nagyobb lévén mindennek nekiment eszetlen módon. Dőlt a babaház, a babakonyha, potyogtak a pónik, gyöngyök gurultak szanaszét. Misha pattogott, ugrált, nyávogott, az egér aprócska lábain skerázott ezerrel. Naná, hogy zajos volt a fogócska.

Végre a ház ura is talpra vergődte magát. Itt jutottam el arra a pontra, hogy pisilnem kell. Fájó búcsút intettem az ádáz küzdelemnek és becsuktam magam mögött a legkisebb helyiség ajtaját. Ha tudtam volna, miről maradok le…

Amit odabent hallottam (tompa puffanások, elharapott szitkok, lábdobogás), őszintén szólva még véletlenül sem sikerült rekonstruálnom gondolatban, hogy mi történhetett a lakásban. Mire végeztem, apa bejárati ajtót zárt, villanyokat oltogatott, cikornyás káromkodásokat fejezett be, gondoltam, minden a legnagyobb rendben.

Bekúsztunk az ágyba, de nem hagyott nyugodni a kíváncsiság. „Mi történt???”- kérdeztem.

„Ó, drágaságom, jól otthagytál a slamasztikában! Amúgy minden szép és jó. Misha még 52x megfogta az egeret, de az mindig meglógott a szájából, szerintem direkte engedte el, mert ugye így sokkal izgisebb, mint azonnal elharapni a torkát. 

Mivel tehetetlenül néztem őket – hisz olyan gyorsak voltak, hogy szemmel alig tudtam követni a kergetőzésüket! -, rájöttem, az egeret nem fogom tudni megfogni, ezért megfogtam Mishát, egérrel a szájában. Persze mire meg tudtam fogni, vagy 73x futották körbe az egész lakást, szóval már kicsit szédültem tőlük. Picit olyan érzés volt, mint Keanu Reevesnek a Mátrixban, mikor hanyatt dőlve úszik a levegőben a körülötte röpködő golyók elől. Na most mivel nekem köztudottan fáj a derekam, ezért hanyatt dőlés helyett inkább meghajlítottam a teret, valószínűleg így sikerülhetett csak elkapni a begolyózott macskánkat. De nem fogod elhinni, ezek után mi történt: Kezemben Misha, Misha szájában az egér, nagy nehezen kinyitottam foggal-körömmel-nagylábujjal a bejárati ajtót, hogy egerestül kirakjam őt, hát Misha nem éppen akkor engedte el megint a szájából azt a szerencsétlen egeret?! A kis dög azonnal futásnak eredt, utána Misha, Misha után meg az álmából felriadt, hótt koki Borcsa. Így futottak végig a kerten. Úgyhogy most kint vannak. Remélem. Legalábbis egyelőre. Bár gondolom pár perc és kezdődik minden elölről…”

Várandósnak lenni – Dorkának szeretettel

A cím olvastán gondolom páran a szívükhöz kaptak. Az ő megnyugtatásuk végett szögezem le az elején: NEM vagyok várandós. Csupán felidézem nem is oly régen megélt emlékeimet, ezzel kívánom átadni a „tudást”, melynek birtokában vagyok. Nem, nem mérem szűkmarkúan, ismerje meg minden titkomat, okuljon belőlem, ha nem rest.

Várandósnak lenni annyit tesz, hogy az idő mértékegysége átalakul. A telő-múló időt már nem percben, órákban, napokban határozzuk meg, áttérünk a heti időszámításra, ezzel alaposan összezavarva környezetünk 99%-át. Mert a heti időszámítást csak az éppen várandós kismamák, illetve maguk a szülész-nőgyógyász-hentes és mészárosok értik. Főleg, mivel a köztudatban a terhesség 9 hónapból áll, tök jól meg lehet hökkenteni hallgatóságunkat, ha a „Hol tartasz?” kérdésükre válaszunkat nyomatékosan heti bontásban adjuk meg. Élvezni fogod francia kockásra ráncolt, töprengő homlokuk látványát, ahogy osztanak és szoroznak, hogy közelebb jussanak áhított válaszukhoz. Ne könnyítsd meg a dolgukat. Dőlj hátra kényelmesen és hagyj pár percet, hadd kínlódjanak…

Ha azt hiszed, magad is ki tudod számítani, jövendőbeli gyermeked fogantatásának napját, hát tévedsz, angyalom, de nagyot! Még akkor is, ha szentül meg vagyon győződve arról, hogy csakis azon a napon történhetett a csoda, orvosod némi hókusz-pókusz és kerek lapocskák össze és vissza forgatása valamint a bolygók állása, apály és dagály éppeni hogyanléte folyamányossága révén úgyis kiböki, hogy hótt máskor készült a bébi és punktum. Sokkal egyszerűbb, ha hiszel neki (még akkor is, ha tudod, hogy aznap apa Alaszkában volt, míg Te magad Pöstön és ha csak a Szentlélek be nem segített, akkor ez világszenzáció valóban…).

Várandósnak lenni annyit jelent, hogy baromi gyorsan megszokod, tök mindegy mit eszel, mikor és mennyit, ha csemetéd úgy gondolja odabent, hogy számára a bevitt étel-ital nemkívánatos, rohadt gyorsan viszontlátod a bevitt cuccost. Ha ez vígasztal: 1. hányás után, mintha mi sem történt volna vissza tud ülni az ember lánya enni, 2. Idővel javulni fog. És pont, mikor azt hinnéd, hogy már nem émelyegsz minden falat láttán, illetve egyes szagokra, onnantól kezdődik a gyomorégés, mely egyesek szerint a gyermek óriási hajától lehet csakis.

Várandósan, bár eleinte tán nő a szex utáni vágyad, az idő előrehaladtával az ágy gondolatára már csak az éjjeli kínlódás jut eszedbe: hánykolódás 47 kis és nagypárna között, míg partra vetett bálna módjára verekszed át magad jobb oldaladról a balabbikra, majd vissza, közben édes gyermeked ütemesen bugi-vugizik odabent és eszében sincs veled együtt aludni, ámbár sőt… Közben 94-szer vagy kénytelen kimászni az ágyból, hogy a legkisebb helyiséget felkeresd, mert a pisilhetnék így is, úgy is állandósulni fog.

Éppen ezért, ha várandósan arra vetemedsz, hogy szórakozni menj a barátaiddal, ne adj’ Isten férjuraddal vacsorázni mennétek (hisz hamarosan arra sem lesz időd, hogy a hajadat megfésüld reggelente…), a hely kiválasztásánál már messze nem az fog érdekelni, hogy milyen a zene, az étel, az ital, a felszolgálás, viszont előtérbe kerül, hogy beférsz-e a pocakoddal a szék és az asztal közé, valamint a mosdó tisztasága és kényelme. Úgyis ott töltöd majd időd legnagyobb részét.

Várandósnak lenni annyit tesz, hogy szemet hunysz afölött, ha a férfitársadalom állandóan csak arra célozgat kajánul vigyorogva, hogy Alien lakozik benned, azon nőtársaid, akik pedig már jó előre eldöntötték, hogy nem kívánnak gyermekek rabszolgáivá válni, folyton arról biztosítanak, hogy tök vizes a bokád, eltűnt a derekad és egyáltalán olyan vagy, mint egy túlfújt lufi.

Várandósan úgyis megszólnak majd valamiért: ha túl korán veszel kelengyét, akkor azért, mert az rossz ómen és nem szabad elkapkodni, ha az utolsó pillanatban, akkor azért, mert micsoda felelőtlen vagy, hogy ennyire a végére hagyod a beszerzést.

Várandósan, míg kívülről hullámvasutazik a hasad és ezen jókat vihognak mások, belül tökéletes biztonsággal érzed, hogy porontyod éppen a tüdődbe fúrja egyik lábának nagylábujját, míg másik lába a húgyhólyagoddal dekázgat elmésen.

Ha túlhordanád gyermeked és a kiírt időpont után ő még halál nyugisan bent maradna, így fokozva kínjaid netovábbját, tuti biztos leszel egy-két nap múlva abban, hogy ő lesz az univerzum egyetlen gyereke, aki sosem születik meg és 30 évesen is a hasadban fogod hordozni, természetesen az akkori hosszúságával és súlyával együtt…

Várandósan, mikor a hormonok már erőteljesen háborúznak benned, megtudod, milyen az, mosópor reklámon telebőgni egy 100-as zsepit. A romantikusabb filmeket élből kerülni fogod egy idő után (ha már nincs otthon több pézsé, mindenképpen).

Várandósnak lenni annyit tesz, ha kismama újságot olvasol, az ott leírt celebek által öntömjénezett állapotra vágyakozol, miközben kicsit dorgálod magad, vajon számodra miért nem ennyire rózsaszínű minden – hisz ez csakis a saját hibádból fakadhat. Mivel fakul a kezdeti „minden szép és minden jó” érzése, majd mindinkább előtérbe kerül az „én mindent a legjobban akarok csinálni, de valóban jó anya leszek-e?!”, a kétségbeesés nem kerül el senkit. Ha ez megnyugtat: normális vagy, nem tökéletes.

Mégis várandósnak lenni a világ legjobb, legédesebb dolga, össze sem hasonlítható mással, és el sem cserélhető semmiért. A benned lakozó élet belőled lett és a férfiból, akit szeretsz. És miután megszületik, valami keserédes üresség marad majd benned, míg ringatod a világ legbájosabb teremtését, némán csodálod alvó szempilláit, rózsás arcát, apró ujjait, emelkedő-süllyedő piciny mellkasát, hiányozni fog a fenti állapot minden egyes perce. Hát ilyen a várandósság…

Azért a víz az úr…

A minap elámultam azon, hogy micsoda média szenzációt van képük embereknek csinálni mások kínjából, az árvízből.

Meghosszabbított hírműsorokban helyszíni kapcsolások tömkelegével mutatják az éppen aktuális helyzetet az izgatott, dadogó, szenzáció hajhász szavakat keresgélő, élő adáslázban égő, kirendelt műsorvezetők, közösségi oldalakon osztanak meg ezer fényképet különböző nyakig vízben álló, szomorú tekintetű álltokról (ilyenkor azért erősen gondolkodom: miért nem segít a fényképező azon a nyomorult kutyán-macskán, miért fotóz helyette???).

De a legbosszantóbb, hogy sportolók, celebek, politikusok és további rettentően fontos emberek korra, nemre, identitásra, felekezetre való tekintet nélkül ragadnak ásót, homokzsákot, talicskát, bújnak gumicsizmába – természetesen csak néhány fotó erejéig! -, hogy országnak-világnak megmutathassák, ők bizony kivették a részüket a védekezésből. Hányok ettől a képmutatástól.

Beindult a katasztrófa turizmus is, keselyű-szerűen köröznek emberek a vízzel elöntött térségek körül, hátha látnak valami borzasztót, esetleg még lencsevégre is tudják kapni a horrort…

Nem arról beszélek, mikor családi vállalkozások fognak össze és szabadidejüket, pénzüket, készleteiket feláldozva ételt szállítanak, hordanak, osztanak azoknak, akik valóban keményen dolgoznak azért, hogy megvédjék saját és mások otthonát az ártól.

Nem a valós segítségnyújtástól émelygek. De talán az is igaz, hogy aki valóban segíteni akar, az teszi ezt csendben és minden felhajtás nélkül, fotósoktól és pozőröktől mentesen.

Szerencsére ez az ország tele van olyanokkal, akik nem restek valóban felemelni a feneküket és SEGÍTENI. Le a kalappal előttük, leborulok nagyságuk és önzetlenségük előtt.

Bízzunk benne, hogy hamarosan levonul a víz, mindenki visszaköltözhet az otthonába és megússzuk ezt a hatalmas áradást. És végre lehiggad a felbolydult méhkasra emlékeztető média-őrület is.