Amikor utolsókat rúgja a tél – belém!

A múlt péntekem igen izgalmasan indult. Először is ébredés után, mikor meggyőztem magam, hogy igen, eljött a hétfő óta várt péntek, egész derűs lett a hangulatom. Pontosan addig, míg a redőnyöket felhúzván azzal nem szembesültem, hogy minden tök fehér. Megint! Orvul! Galádul! Szemtelenül! Lelombozóan! 

Miután legyűrtem a hátam közepére sem kívánt hó iránti ellenszenvemet és nem hánytam szembe a teraszajtót helyből, igyekeztem lelket verni a családomba és ugyanezzel a lendülettel eldöntöttem, nem hagyom magam a küszöbön toporgó hétvége miatti jókedvemből kizökkenteni!

Megszoktuk, hogy Bencét felkelésre bírni olyan, mintha egy csigát próbálnánk meggyőzni arról, hogy induljon az aktuális Maratonon, nem éppen lehetetlen, csak tök felesleges… Viszont hogy a lányok is keresztbe tegyenek, az merénylet volt ellenem ezen a gusztustalanul behavazódott reggelen. Bogi az ébresztgetésemre hanyagul a fejére rántotta a takarót és valami olyasmit mormolt a bajsza alatt, amit jobb, hogy nem hallottam tisztán. Enikő, mint a nagylány tükörképe, csak némileg nyomdafestékesebben annyit nyöszörgött: csakmégegyperccsakmégegyperc…

Vállat rándítottam rájuk, majd nyakamba vettem a konyhát és csak kétszer öntöttem a bögre mellé a kávét, a tejet pedig csupán egyszer. Ez a szokásos arányokhoz képest egész jó volt, így továbbra is dudorászva kotortam a szememből a nemkívánatos álmot.

Miután végre függőlegesbe küzdötte magát háromból legalább két gyermekem (ami, lássuk be, több, mint 66% pozitív eredményként könyvelhető el!) és az öltözködés végtelen hosszúságú procedúrájához láttunk, kezdett pislákolni a fény az alagút végén: még idén elindulunk óvodába, munkába, mi több, még a madárfüttyös kikelet előtt!

Mivel nem várt módon sok időt töltöttem a csemeték ráncba szedésével, hajköltemények kreálásával (végre egy jó pont a fiamnak…), önmagamra alig maradt némi időm. Ám még így is megúsztam annyival, hogy a szempillaspirált csak néhányszor bökjem a szemembe, a fogkrémet pedig ne a fésűre nyomjam másodszor.

Viszont arra már abszolút nem maradt időm, hogy az aktuális, előre kikészített ruháimat átcserélgessem a szügyig érő hónak megfelelőekre. Valamint nem, és nem voltam hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy a várva várt tavaszom szembeköpött egy tonnányi hóval így péntek hajnalra, bosszúból szoknyát húztam és dacosan nyelvet öltöttem a bakancsomra.

Csimotáim az előszobában tobzódva igyekeztek sálat, sapkát, anorákot, hótaposót ölteni. Csak 24-szer volt kedvem megcibálni őket, amiért szemtelenek, duzzogósok és raplisak voltak, sárba tiporva addigi péntek fölötti szinte töretlen jókedvemet.

Végre mindenki kitódult a bejárati ajtón. Apa vezényszavát még hallottam, míg csini csizmába bújtattam a lábamat: „Óvatosan! Csúszik!”. Utóbbi az előterasz kövezetére volt értendő, mely koripályává tud változni, amint eső-hó-bármi kerül rája. Életem miértje szorgalmasan letakarította a jobb oldali teraszlépcsőt, hogy senki ne produkáljon egy tripla leszúrt Rittbergert nagy igyekezetében.

Időközben magamra rángattam a kabátot, hónom alá csaptam az összes táskát, batyut szatyrot, nájlont és Mishában kétszer megbotolva, tigrisbukfenccel szépítve igyekeztem fejjel előre megtalálni a kijáratot. Mikor az megvolt, konstatáltam, hogy pereputtyom a gépjárműbe való beüléssel van elfoglalva, apa bőszen nyitogatja a kocsiajtókat, kotorja a havat a szélvédőről, a járdáról, valamint fűt-forog-világít-fúr-farag egyidőben és labdát is pörget közben az orra hegyén, bár ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, mivel a magam kínjával voltam elfoglalva, tüzetesebben nem vettem szemügyre ténykedését.

Ellenben úgy döntöttem, a bal oldali lejárat felé indulok, így időt takarítok meg, nem várok addig, míg apa becsukja a kocsiajtót, hogy a vezetőüléshez férjek.

Majd nagy elánnal a lépcső felé vettem utamat és bőszen rá is helyeztem testsúlyomat a legfelső, hóval borított fokra. Mikor ezt megtettem, már tudtam, hülyeséget cselekedtem, ám a másodperc töredéke alatt csúszott ki csinos csizmás lábam alól a talaj és szempillantás alatt a kertünk hátsó része helyett az eget sasoltam csodálkozva pislogva, méghozzá hanyatt heverészve az ótvarul csúszós, dzsuvás, havas, latyakos lépcsőn. Idő közben gyermekeim helyet foglaltak a járműben, de a csukott ajtókon át is jól kivehetően hallottam egetverő vihogásukat, nyihogásukat. Indulni kellett, sok idő nem volt a lustálkodásra, hanyattfekvésre, tápászkodásba fogtam. Felpillantván még elcsíptem, amint a szomszéd néni tapintatosan becsukja a bejárati ajtaját, nyilván azért, hogy ne szembesüljek azzal, hogy ő is szemtanúja volt piruettemnek és természetesen azért, hogy ne kelljen visszafojtania szívből feltörő kacagását. Fájó hátsómat tapogatva kászálódtam a latyakból, és vérben forgó szemekkel észrevételeztem, hogy gyermekeim tuti 10-esre pontozták az ugrásomat…

Férjem megállt előttem és nagyon udvariatlanul, viszont abszolút lényegretörően annyit mondott: „Te nem vagy normális.”. Mondata leginkább kijelentés volt, nem szemrehányás vagy számonkérés. Egyszerű ténymegállapítás.

A tavasz idén sem akkor jön, mikor már nagyon nagy szükség lenne rá. Ez az ótvar tél nem adja könnyen meg magát. De megfogadtam: ha újra havazni fog, csakis szánkóval, síléccel indulok el otthonról. Nem hagyom, hogy még egyszer kitoljon velem.

Szarból nem lehet várat építeni - de utat sem!

Bár jogosítványom már van pár éve, sokat nem használtam az autót, max. az oviig meg vissza, esetleg a heti bevásárláskor a Ferihegyi bevásárló központ parkolójáig és onnan haza.

Ellenben, december óta munkába járáskor rendszeresen vezetek Kispestig reggel, majd haza este. Szerencsére nem egy világkörüli út, meg kell hagyni, ha mázlim van, 15 percet kell csak a kocsiban ülnöm és anyázni a gyalogosokra, lámpákra (kb. 5-tel találkozom utam során), kátyúkra, időjárásra, dugóra, bunkó autóstársakra…

Nem irigylem életem miértjét, aki munkaidejének 90%-át tölti autóban. Ellenben nagyobb rutinnal viseli azokat a tahókat, akik mondjuk egy olyan kereszteződésnél, ahol én állok a pirosnál és tudom, hogy utána egyenesen folytatom az irányt, beáll mellém, abba a sávba, amiből jobbra lehet kanyarodni, majd zöld lámpánál édesen kövér gázt ad és jobb esetben esdeklőn indexel, rosszabb esetben pofátlanul beelőz, index, köszi-villogás vagy bájos integetéseket mellőzve. 

Napi rendszerességről beszélünk, nem egy-egy esetről. Annál a lámpánál már gyakorlottan nézek a visszapillantó tükörbe. Ha terepjáró, drágább Merci, BMW, Audi (a teljesség igénye nélkül és hátperszehogy előítélet mentesen... ) jön mögöttem, nagy tétekbe merek fogadásokat kötni, ki az, aki úgy érzi, nem köteles végigállni a sort, mit neki a várakozás, ő megengedheti magának, hogy pofátlanul, bunkón, szabálytalanul előnyhöz jusson. Az esetek legnagyobb részében megnyerem a fogadást. Szeretnék néha a fejükbe látni az ilyen barmoknak, vajon mi megy végbe az agyukban, mikor a gázra taposnak? Apa szerint NE akarjam tudni…

A másik imádott dolog, az a kátyúsorozat, ami uralkodik az alatt a kb. 10 km alatt, míg hazajutok. A Nagykőrösi, illetve Kőrösi utat szerintem a lyukak tartják össze. Nyelvelharapós likakról beszélek, amik, ha egy esőnél megtelnek vízzel, hát jó nagy zökkenéssel járó meglepetést tudnak okozni az ember lányának. A legtöbb vályú már jó haverom, messziről köszönünk egymásnak és még időben tudom félrekormányozni a kocsi kerekét, mielőtt nyakat törve zuttyannék ki belőle. De megesküszöm bármire, ezek osztódással szaporodnak! Mer’ minden reggel több és több a csapda, amit az ember már nem győz keringőzve kerülgetni! Nem beszélve a buszok hullámvasútra emlékeztető nyomvonaláról…

Persze megint nem érdemes azon filózgatni, hová tűnik az adófizetők pénze, mikor út épül. Hozzáteszem, nem kevés lóvéból, hisz mindenki tisztában van vele, hogy az útépítés arany vagy még inkább gyémánt áron működik ebben az országban. Ezzel nem is lenne gond, feltéve, ha egyik és másik al-fő-és mellékvállalkozó ki nem lopná az amúgy is silány anyagok felét, hogy picit még jobban meggazdagodjon, mint amúgy is egyébként…

Szóval magyarul szarból nem lehet várat építeni, de utat se.

„Kutya tár, kutya tár kutya fülű Aladár”

Eljött az idő, hogy úgy érezzük, szép, szép, az öt tagú család, ám mégis kevesen vagyunk.

Nem, nem lesz negyedik gyermek, erre bárki mérget vehet, egy ideje maximum a béranyaság gondolata tekereg a fejemben. Viszont nagyon kutyátlan a ház. Kell, hogy legyen aki ugassa a betolakodókat, legyen Mishának haverja, aki mellesleg távol tartja az utcabeli összes többi nem túl barátságos macsekot, valamint nem utolsó sorban legyen még valaki, akit lehet dédelgetni, szeretgetni és valaki, akit megint csak én fogok tanítgatni és nevelni. Ez mostanra érett meg bennünk.

Persze szívem szerint már nyakamba is vettem volna az összes kutya menhelyeket, hogy onnan válasszak egy szerencsés ebet. Ám három gyerek mellé igen nagy rizikó lenne olyan kutyit hozni, aki nem 100%-ban megbízható, márpedig bármennyire is szánom szegény hontalan kutyusokat, hiába nézne rám bármelyik is Csizmáskandúrnyi szívbemarkoló szemekkel, lehet, hogy az ük-ük-üknagyapja valami véreb volt és ez az ösztön éppen egy grillpartin vesz rajta erőt és szedi miszlikre a család apraját-nagyját, hogy este tuti a Fókuszba kerüljünk. Leinformálható házikedvenc kell.

Hetek óta molyolja életem virágszirma az internetet, hogy rátaláljon az ideális négylábúra. Mondanom sem kell, hogy így minden nap más és más ötlettel áll elő, egyre újabb és újabb kutyafajtákba lesz belezúgva, melyekről képes teljes estés kiselőadásokkal készülni és nem rest elő is adni őket. Képtelen vagyok követni az észjárását és hát naná, hogy fenntartásokkal közeledem a témához, mert a kutya nem egy alkatrész, amit gariba visszacserélnek, ha mégsem felelne meg. Nem vagyok hajlandó elhamarkodottan dönteni, viszont igenis elvárásaim vannak. Úgy, mint apának is. Bár ezen elvárások nem mindig fedik egymást, mondhatnám, a legkevésbé sem.

Apa amondó, legyen közepes testű és ne rövidszőrű, mivel kerti kutyának szánjuk, „megfagy a kanyarban”, ha nincs megfelelő szőrtömeggel felöltöztetve.

Én viszont valami ősi ösztöntől vezérelve pl. tartózkodom azon fajtáktól, melyeknek akkora a fejükön a séró, hogy nem látszik ki a szemük sem (gyerekkori beidegződés, már a Jamie és a csodalámpában is rühelltem azt az ostoba dögöt, melynek csak a nyelve lógott ki a fejszőrzetből, mint egy méretes virsli). Ergo ki van csukva pl. az óangol juhász kutya, bármennyire is gyermekbarát, megbízható és bohóc. Sajnos meggyőzhetetlen vagyok.

Apának néha a maradék esze is elmegy és olyan kutyafajták felé tendál, melyeket még hírből sem ismerünk, nevét még sosem hallottuk, úgyis mint Bivalybasznádi angol-francia-ausztrál-belga-kínai ilyen-olyan juhász kutya, viszont rettentő jó kábítószer és/vagy robbanószer kereső kutyák, hegyi-vízi mentők, amire feltehetően óriási szükségünk lesz még a közeljövőben. Lelki szemeim előtt lebeg a nap, amint gyermekeim duzzogva állnak karba font kézzel a kerti kismedence partján, mert a házőrzőnk állandóan „kimenti” őket a frissítő habokból. Ne adj Isten kommandós cuccban, feketére cipőpasztázott pofával teper le minden hozzánk érkező vendéget és biztos ami biztos alapon tépi cafrangosra a Juli néni ridiküljét, hátha nagy adag LSD-t, TNT-t rejteget benne.

Sűrűn előfordul, hogy drágám azzal a sztorival állít haza, hogy a Józsiék szembeszomszédjának a velyének a nagyanyjánál a múlt héten születtek x fajta kutyusok, nézzem már meg most azonnal a neten, hogy mennyire édesek a kölyökkutyák ennél a fajtánál (mondjon valaki olyan kölyökkutyát, ami nem édes…!). Igaz, hogy nagyobb korában akkora lesz, hogy a kertben megfordulni sem tud majd, nemhogy éldegélni, viszont utálja a gyerekeket, borsónyi agyával nemhogy szót nem fogad, de csökönyös, makacs és akaratos, ellenben ha macska közelít felé, iziben elfogja a vadászösztöne és habzó szájjal veti rá magát seperc alatt, hogy kivetkőztesse a miákolót a bundájából. Ezektől eltekintve ideális nagycsaládi eb…

Lassan közelítenek egymás felé az álláspontok, ám még igen sok tárgyalnivaló akad köztünk. Eddig odáig jutottunk, hogy egy kis-közepes-nagy termetű, rövid-hosszú szőrű, okos, játékos, birka kutyára lenne szükség. De lehet, hogy kecskét veszünk inkább. Az még a füvet is lenyírja helyettünk…

Saját szemétdombon kukorékolva

Gyakorlatilag december eleje óta, mióta ismét munkába álltam, azt veszem észre, hogy a háztartás otthon fut előlem, én meg loholok utána. Házi futóversenyünket általában a kosz nyeri, méghozzá fejhosszal.

Nem vagyok egy rend- és tisztaságmániásnak mondható fehérnép, de az azért elmondható rólam, hogy a dzsuvát és a káoszt sem tűröm jól sokáig. Csak hát több, mint 6 évig voltam otthon a kölkökkel, hozzászoktam, hogy naponta rendszerezzek utánuk. Bár a portörlés a mumusom, azzal a világból ki lehetne kergetni, a porszívózást sosem hanyagoltam, mert böki a látószervemet, ha a szőnyeg vagy a padló koszos.

Nnnna! Most megtanultam szemet hunyni még a szöszös szőnyeg, morzsás konyha, macskaszőrpamacsok és porcicák bokáig gázolása fölött IS. A rendetlenségről már nem is szólva. Néha persze elgurul a gyógyszerem és előszedem a magas C-met, hogyaszongya: „Mostazonnaltessékrögtönrendetpakolnimindaháromnakmertakukábadobomazösszesjátékotaminincsahelyénfélpercenbelül!”. Ilyenkor gyermekeim sokat sejtetően pillognak egymásra és csak gondolati úton társalognak, de tök világosan arról, hogy anyára megen rájött az öt perc, mostantól szőnyeg alatt közlekedünk és kitérünk az útjából, majd lehiggad…

Szóval muszáj észrevennem, hogy nem én vagyok a lakásért, hanem igazából a lakás van miértünk. Nem állíthatok élére benne mindent, nem csinálhatok vitrint belőle, mert az nem lenne életszerű, ha beleveszem a számításaimba 3 kiskorú gyermekemet, akiket nem ragaszthatok le a fenekükre elalvásig, nem beszélve Misháról, a házikedvenc félszibériairól, aki, mint köztudott úgy vedlik, mintha puskával  köteleznék erre, pedig hol van még a tavasz kérem szépen?!

Nincs ezzel semmi baj, csak mondom, tanulnom kell még lazábban elviselni a rend és tisztaság hiányát. Persze nem panaszkodásképpen mondom mindezt, hisz ÉN akartam újra dolgozni, szeretem és nagyon jól is érzem magam ebben az új felállásban, csak hát fel kell adni néhány elvet, mert egyszerűen képtelenség mindenhol 100%-ot teljesíteni. Persze tudom, hogy vannak, akiknek ez csont nélkül sikerül…

NEM vagyok mártír, hogy feláldozzam magam a család oltárán. Még munkába állásom első napjaiban megtettem, hogy végigmelóztam a napot, hazafelé vásároltam, elmentem az oviba a csimotákért, hazapereputtyoltunk, majd nekiálltam mosni, rendcsinálni, gyereket nevelni és káposztás tésztát főzni, vacsoráztatni, fürdetni, másnapi cuccost összekészíteni. Estére összeesni sem volt erőm, nemhogy egyetlen értelmes mondatot kinyögni.

Ilyenkor van az, hogy az ember ül a tv előtt, várja az időjárás jelentést, hogy utána elmehessen aludni. Majd azon kapja magát, hogy az időjárás jelentésnek vége, jól kivehetően elhangzik az időjós „Aviszonlátásrája”, de egyetlen másnapi momentum sem rekedt meg a fejünkben arról, hogy miről is hadovált. Ellenben elmélázgattunk azon, hogy  a napocskás ikonok milyen édik, hogy vajh mit is jelölnek a srévizavé nyilacskák Magyarország fölött, hogy hogy lehet ilyen ótvar gusztustalan nyakkendőt felvenni és miért nem gombolja be az öltönyét a bunkója, ha egyszer állva jósolja az időjárást?!

A lakás nem takarítja ki magát, ellenben más sem csinálja meg helyettem. Így vállrándítok és nem halok bele. Mosolyogva ülök a szemétdombunkon :)

A hókotrós talány – avagy hétköznapi hőseink

Nem akarok én szidni senkit. Nem tisztem mások munkáját, munkarendjét kritizálni. Valamint előtérbe helyezném, hogy fejet hajtok mindennemű olyatén meló előtt, amit én magam nem tudnék vagy nem akarnék elvégezni és vannak olyan okos, ügyes, tehetséges, rátermett, bátor vagy éppen elvetemült emberek, akik helyettem és nekem elvégzik azt. Ilyen pl. a mentősök, orvosok, tűzoltók, rendőrök, tanárok, kukások (a teljesség igénye nélkül) munkája.

Hogy miért született a fenti monológ, nagyon egyszerű: csimotáim a mamánál voltak hétvégén elszállásolva. Vasárnap, midőn kocsikáztunk hazafelé Rózsavölgyből Gyál felé, szokatlan jelenséget tapasztaltunk. Fontos momentum, hogy az idő bár borús volt, meglehetősen száraz, bár szürke és felhős, ám csapadéknak se hírét, se hamvát nem láttuk, nyomokban sem, eltekintve a már rég lehullott, szürkére-feketére mocskolódott, út menti, olvadozó hókupacoktól.

Szóval nyargalásztunk hazafelé, s míg az Egér út végéhez értünk, 4, azaz négy darab hókotró jött velünk szembe. Jómagam nem is biztos, hogy felfigyeltem volna rájuk, ám a fiacskám, igazi férfiember lévén igencsak ki van élezve a nagyobb járgányok sikítással történő észrevételezésére (természetesen frászt hozván családunk összes többi tagjára), majd az „Úúúúúúúúúúúúúúúúúúú!” felkiáltással való nyugtázására.

A 4. hókotrós alkalmatosság elhagyása után kezdtünk furán kacsingatni egymásra életem értelmével, magyarázatot keresve arra a nem mindennapi, mi több, megmagyarázhatatlan dologra, hogy vajon hová és miért száguld eme sok munkagép most, mikor az utak gyönyörűségesen tiszták és szárazak. Az a szintén nem elhanyagolható kérdés is szöget ütött paraszti agyunkban, hogy vajon akkor hol vannak fent nevezett alkalmatosságok, midőn a tél, mint olyan, ádáz és szemtelen módon ontja magából a csapadékot: havat, havas esőt, ónos dögvészt, nyálkát, dzsuvát ésatöbbit??? Mer’ tuti bizton állíthatom, hogy a Közútkezelő minden tél elején bejelenti az összes médián keresztül trombitálva a nagyérdeműnek, hogyaszongya: „Idén felkészültünk a télre!”. Naná, a télre talán, de a HÓRA tuti nem, mert amint szállingózni kezd Holleanyó aranya, abban a szempillantásban megáll a közlekedés, bénul a forgalom, anyáz úgy autós, mint BKV-ra váró gyalogos. Aztán jön a szépítés másnap a szintén mindenre nyitott híradásokból, hogy bár az összes nyócmillió hókotró táljes gőzzel üzemelt éjjel-nappal, sőt, azon túl is, előfordult némi fennakadás itt és ott, ám amint csendesedett a havazás, a gépkocsik letaposták maguknak az utakat, a helyzet magaslatára állt mindennemű hóeltakarítás. Nakösszépen.

Persze még nincs vége a sztorinak, hisz a Lágymányosi hídig (bocs, az már Rákóczi híd vagy mi a szösz, kicsit le vagyok maradva, mint anno tesi órán az 5000 méteres terepfutásnál…) még 2 hókotró dzsalt el velünk szembe. Gyermekeim ekkora már az eksztázisos állapotot ütötték meg hátul, direkte kistányér szemekkel sasolva az utat, ki látja meg a következőt? Nem kellett sokáig várnunk, mikor újabb, majd újabb járgány döcögött velünk szembe. Ekkor már visítottunk a röhögéstől és könnyünket törölgetve azon kezdtünk versenyezni, melyikünk tudja a legfrappánsabb okokat kitalálni erre a nagy össznépi banzájra.

Férjem elég silány ötlettel állt elő, mármint hogy elősóznak az urak, felkészülve az eljövendő zimankóra, jégre, hóra. Az oldalam is belefájdult a nevetésbe. Felkészülnek. Előre… Pfffff.

Szerintem is nagyon egyszerű okok miatt a sietség: Józsinak megszületett az ötödik fia és hirtelenjében megünneplik a kollégákkal egy kis szedett-vedett kolbászos, szalonnás, zsírosdeszkás, hagymás, pálinkás partin.

Vagy – hogy ne bántsam őket nagyon: továbbképzést tartanak hókotrásból-sózásból.

Vagy gyakorlatoznak.

Vagy! A hegyen már havazik erősen, odarendelték az összes elérhető állományt.

Vagy, mivel kb. percenként jött velünk szembe egy-egy, szintidőt akarnak javítani, ezért, mint a Dakar-ralin, stopperrel, bizonyos időközönként startoltatták a narancssárga versenyzőket.

Számtalan hasonlóan szép gondolat közepette értünk haza. Azóta sem kaptunk választ nyitott kérdéseinkre, ám mindazonáltal egy igen szép és vidám vasárnap délutánt okoztak a váratlanul felbukkanó gépezetek látványával.

Arra viszont nagy összegű fogadásokat mernék kötni, hogy havazás esetén nemhogy fele ennyit, de szám szerint egyet sem látnánk. Talán árt a hókotró kasznijának az a sok hó…

A majdnem elszőkézett állásinterjú, harangszóra

Egy jelentéktelennek induló, álmos, szürke hétköznapon az én Szabóka barátnőm jelezte felém, üstöllést hívjam ezt meg ezt a számot, ezt és ezt keressem, mert ebben az iskolában iskolatitkárt keresnek. Nem mondhatnám, hogy a pulzusom nagyon megemelkedett volna, az esélytelenek nyugalmával emeltem fel a telefont, hisz hónapokig tartó álláskeresésem alatt a milliónyi kiküldött önéletrajzra még csak nemleges választ sem kaptam.

A telefon túlvégén egy nagyon szimpatikus férfi hang arra kért, küldjem el az önéletrajzomat az általa lediktált e-mail címre. Na itt jön képbe országos szőkeségem, mert a fejemben csilingelő vészharangok ellenére sem foglalkoztam vele, hogy a kapott e-mail címben szereplő iskola neve hótt nem egyezik a barátnőm által emlegetett iskoláéval. Huss, suhant az önéletrajzom máris és a levelező rendszer becsukása után gyakorlatilag meg is feledkeztem az egészről egy teljes napig.

Másnap, mikor megnyitottam az e-maileket és szöszölgettem a sok reklám között, ismerős feladóra tévedt a szemem. Borítékolni tudtam volna egy „Köszönjük, de az állást már betöltöttük”-et, mielőtt megnyitottam volna a levelet. Épp ezért olvastam majd’ lefordulva a székről, lélegzetvisszafojtva, hogy állásinterjúra hívnak benne…

Először is levegőért kapkodtam, majd mikor némi oxigént sikeredett reszketeg tüdeimbe préselni, telefon és billentyűzet után nyúltam és az összes elérhető ismerősömnek elújságoltam a nagy hírt.

Aztán kezdett letisztulni az agyam és remegni úgy a gyomrom, mint a lábam, kezem. Citerázásom közben azon agyaltam: 1. mit fogok felvenni? (ez, mivel nőből vagyok, vagy mi, nagyon is sarkalatos pontja volt mélázgatásomnak), 2. hova kell menni és hogyan???

Nagy ijedtségemben persze megint nem gondoltam át semmit elég részletesen, bár akkor szentül meg voltam győződve arról, hogy most nem fog ki rajtam semmi és senki, felkészülten, pontosan, rendesen fogok megérkezni a találkozóra.

Eljött a nagy nap. Kellő időben kocsira pattantam. Úgy lábdoboltam a pedálokon, hogy a legelvetemültebb rock együttes dobosa besárgult volna az irigységtől. A szívem a torkomban dobogott ezerrel, tenyerem izzadt a kormányon, hol rázott a hideg, hol vert a víz, míg a célállomásra értem, gyakorlatilag az ájulás szélén voltam, örültem, hogy a sebességeket megtaláltam… elvétve. Az útvonal egyszerűségét mutatja, hogy még anciságom is odatalált, GPS igénybevétele nélkül! Háromszoros hurrá! Mi több! Parkoló helyet is találtam, méghozzá könnyedén! Ász voltam, királylány, ügyike, zseni és még sorolhatnám. Borzasztóan elégedett voltam magammal.

Mivel még volt negyed órám, komótosan kifújtam magam a kocsiban, felhívtam életem miértjét, hogy legalább ő ne idegeskedjen miattam tovább, meghallgattam néhány világslágert a rádióban, majd mikor némiképpen rendszeresebbé vált a szívritmusom, nagy levegőt véve beléptem a suliba.

Mivel benne jártunk már a délutánban, csak pár gyerek lézengett ráérősen a folyosón, egy asztalnál pedig két érettebb, gömbölyded hölgy beszélgetett, láthatóan tudomást sem véve arról, hogy beléptem és várok valamire… valakire… jó szerencsére, hogy esetleg vetnek rám egy pillantást.

Egy kis várakozás után feladtam velem született udvariasságomat és mondat közepén egy kétezer wattos mosolyt küldtem mindkettőjük felé és nagyon határozottan közbevágtam. A két hölgy úgy mért végig, mintha legyilkoltam volna három iskola teljes gyerekseregletét a tanári karral együtt. Szándékosan elsiklottam megsemmisítő pillantásuk felett, elregéltem, mi ügyben jöttem, szó szerint, hogy az igazgatói irodát keresem, mert állásinterjúra jöttem. Egyik hölgy picit részletesebben mért végig röntgensugárzású szemeivel és kissé félrebiccentette a fejét: „Milyen állásinterjúra?” – kérdezte parányit kötözködő stílusban, felemelt varjú hangon. Ekkor kezdett szólni bennem egy vészharang, bár még elég halkan.

„Iskolatitkári állásra.”- feleltem egy háromezer wattos mosollyal a képemen. A kérdező hölgy itt kissé elsápadt, mondhatni szürkéből zöldbe színjátszotta magát, majd jól láthatóan megkapaszkodott az asztal sarkában. Itt már erősebben szóltak a fejemben a harangok, de nem értettem, hol hibázhattam el.

Pár pillanat múlva megerősítette a szívét és kihúzva magát közölte, hogy ki van csukva, hogy ők iskolatitkárt keresnének, mert ebben az iskolában ez a poszt foglalt. Mégpedig szerény személye által.

Most rajtam volt a sor, hogy azt érezzem, kihúzták a lábam alól a szőnyeget. A vészharangok már úgy dübörögtek a fejemben, mint egy elefántcsorda, az agyam ezerrel pörgött. Az igazgató nevét véletlenül megjegyeztem, gondoltam megosztom a hölggyel. Csodák csodájára nénink arca egy csapásra felderült, mint vihar után, ha madárcsicsergéssel tarkítva derül ki az ég. A nyelve is feloldódott azonnal, mosolyogva irányított kézzel-lábbal a helyes útvonalra: az egy utcányira lévő MÁSIK általános iskolába. Egymás szavába vágva próbált a két hölgy eligazítani, kicsit kacarászva a nagy ijedelmükön, mint két csitri, matek óra előtt. Porba tiport önérzetem utolsó morzsáival megtűzdelt fogcsikorgató mosolygással pillogtam rájuk.

Utóbbi mozzanatok már csak felületesen jutottak el a tudatomig, agyam ezerrel pörgött, számolta a méreg drága elvesztegetett tizedmásodperceket. Az iménti nyugodt magabiztosságom egy csapásra foszlott semmivé… Daráltam egy köszönömöt és úgy loholtam a másik suliba, hogy szabályos kondenz csík lebegett mögöttem.

Kocsonyásan reszkető végtagokkal nyitottam a nehéz kaput, sírni lett volna kedvem, pedig éppen időben léptem be az épületbe. NEM KÉSTEM EL! De a csúfos kaland ott tombolt bennem, mintha az égből jött volna egy figyelmeztetés: nehogy azt higgyem, minden rendben van, töröljem le a képemről az önelégült vigyort, kapjam össze magam és kellő alázattal álljak az előttem lévő feladathoz.

Az interjú remekül sikerült, bár fal fehér voltam és csapzott, ennek ellenére igen-igen összeszedett. Felvettek. De megint tanultam valamit: a vészcsengőkre időben figyelni kell, mert azok nem véletlenül csilingelnek harangjátékot az ember fejében. Na meg persze óvatosan a kérdezősködéssel, hisz frászt hozhatunk bárkire pillanatok alatt. Na meg a körültekintés… Mielőtt vállat rándítanánk egy eltérő néven az e-mail címben, NE higgyük, hogy az csak a véletlen műve lehet. Jó kis lecke volt…

A nagy trakta - avagy hűtőszekrényes katasztrófák az ünnepek alatt

Az ünnepek jöttek, mentek és legyőztek minket. Fogadalmak ide vagy oda, alakra vigyázás karácsony és szilveszter között (és valljuk be, előtt és után) nem az én műfajom. Ámbátor szilveszterre oly módon készült ki a gyomrom, hogy mostanra szinte megváltás egy kis főzelék ebédre, üres fél szelet vajas deszka vacsorára.

Nem tudom, ki hogyan van ezzel az állandó, kötelező zabálással így az ünnepekkor. Én minden évben megfogadom, idén nem hagyom, hogy magával ragadjon az a bizonyos fogaskerék. Általában szentestéig bírom is: egy kis halászlé (szigorúan friss, illatos, ropogós kenyérrel!) meg némi rántott hal, krumpli salátával kinek is okozhatna bármi bajt…

Ez önmagában nem is hangzik nagyon veszélyesen, üsse kavics, a kenyér kivételével nagy nehezen még diétás menünek is betuszkolnám, a hal színtiszta egészség (pláne bundában – csak hogy ne fázzék abban a nagy hideg télben -, és bő olajban ropogós arany-barnára kisütve…). Ha szemet hunyunk a felmerülő buktatókon, semmi rosszat nem találhatunk benne, ádáz szálkáktól eltekintve.

Persze már egészen más a leányzó fekvése, ha közöljük, hogy reggelire agyonporcukrozott mákos bájglit fogyasztottunk, nem egy karikányit, tejecskével. Főzés közben le-lecsúszott egy-egy unaloműző szaloncukorka, ebéd után, fojtásnak még pár karikácska bejgli…

Persze nincs megállás karácsony más- és harmadnapján sem. A kötelező trakta végtelen történetté áll össze az ember gyomrában, hogy néha már levegőért sikít minden belső szervünk, esdeklőn rimánkodva némi pár órás pihenőért… hiába.

Mer’ a nagyit ki merné megsérteni azzal, hogy a töltött csirkecombból csak módjával falatozik („Hát nem ízlik a főztöm, hogy csak így turkálod???”), hogy a töltött káposztát meg sem kóstolja (bár az itthon is van, egy közepes méretű hadseregnyire való), hogy a kocsonya érintetlenül marad a nyakán, pedig PONT miattunk csinálta, a tortáját meg sem kóstoltuk, a linzerről, mézeskalácsról, BEJGLIRŐL már nem is szólva…

27-ére életem drágája eljutott arra a pontra, hogy pocakját simogatva azt nyöszörögte elkeseredetten, már csak akkor nyitja ki a hűtőt, ha valóban éhes lesz. Aztán fél óra múlva egy hűtőszekrény mélyéről dörmögő hang afelől érdeklődött, hogy a maradékokkal meg mifene lesz, ő aztán nem dob ki semmit, inkább feláldozza magát az ételek oltárán. És lőn.

 

Ennek örömére legurítottam még pár szelet bejglit...

A pontot az i-re a szilveszter hozta el idén. Úgy esett, hogy anyósom lakában töltöttük a szilveszteri buli utáni pihikét, míg anyós a mi otthonunkban vigyázott csintalan csimotáinkra.

Drága jó mama felkészült rá, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt, míg nála regenerálódunk a szilveszteri hepajból: hűtőjét megtöltötte a már megtöltött káposztával, lencselevessel, felvágottakkal. Így esett, hogy az újév első napján, átbulizott gyomromat előre felkészítettem a lencseleves általam igen-igen kedvelt ízeire. Gondolok itt a répás, lencsés, hagymás rántásos, babérleveles, mustáros, leheletnyit ecetes-cukros ízekre. Amit kaptam ehelyett, hát kissé sírásra görbítette a számat: Mivel mama epéje a hagymát nem bírja, így egy – szerintem! – nem csak hagyma, de rántás nélküli, rettentő híg, répa-mentes, íze se- bűze se levest kaptam, televagdalva – állítólag! – füstölt tarjával (a hús szigorúan füstölt íz mentes, ámde annál inkább mócsingokkal teli, ehetetlen valami).

 

A velem született tapintat vezérelt csak, hogy leküzdjem drága férjem által elém tálalt adagnak legalább a felét. Persze a gyomrom igen-igen korgott még, ezért hát felfedező túrát tettünk anyósom hűtőjében. Találtunk is egy dobozt, félig zsírral. Gondoltam, ez jó lesz, megkenek egy kenyérkét vele, elleszek estig. Aham. A doboz tetejét levéve lélegzetvisszafojtva lestünk az edény mélyére. Férjecském beleszagolt, forgatta, nézegette, jómagam sem tettem másként. Aztán a doboztetőre tévedt szemem sötétzöld pöttyöket fedezett fel azon. Észrevételemet halk sikkantással nyugtáztam. Életem párája orra alatt nyomdafestéket nem tűrő zsolozsmával emelte égnek a tekintetét.

 

A zsírból nem kértünk, köszöntük. Részemről a további étvágyam is elinalt, úgy jövő szilveszterig. Tibim pár perc higgadás után közölte csak, hogy szentül meg volt győződve róla, hogy a zsírban fellelhető zöld pöttyök csakis rozmaringtól származhatnak. Bólintottam: Nagy eséllyel rozmaringosodik meg bármi a hűtőben, ha elég ideig tároljuk ott J

 

Mindenkinek nagyon boldog új évet és kevesebb hűtőszekrényes katasztrófát idénre!